Waldorf kisasszony & Warren professzor

Új nap, új remények, gondoltam kedd reggel. Ugyan a tegnapi napom nem végződött kudarccal, mégis reméltem, hogy a mai sokkal jobb lesz.
McGalagony beosztott ügyeletes tanárnak az ötödik emeleti folyosóra. Nem értettem miért nekem kell itt lennem, mikor más tanárnak van itt terme- de nem akadékoskodtam.
Ahogy kicsengettek az első óráról már indultam is felfelé. Komolyan vettem a dolog: ugyan nem szoktak balhék lenni, de ha esetleg lennének, minden felelősség az enyém. Éppen ezen gondolkoztam, amikor megláttam azt, amitől féltem: egy negyedévesszerű griffendéles lányka lóg fejjel lefelé a bokájánál fogva. A folyosó javarészt üres, pár lézengő diákon kívül csak az a mardekáros lány van jelen, akinek varázsa fogva tartja a kislányt.
Ösztönösen végigsimítok világoskék, szememhez illő taláromon, majd megindulok a 'duó' felé. Ez nem a legjobb szó rájuk, hiszen a harc nem kissé egyenlőtlen. A nagyobb lány vagy hatodéves, vagy végzős, ebben biztos vagyok.
Még jó pár méter választ el, de pálcám segítségével megszüntetem a varázst, és a nem kicsit vörös fejű lányt óvatosan a földre engedem. Odalépek hozzájuk, és lehajolok a kisebb lányhoz:
- Jól vagy?- az kissé rájátszva bólogat: úgy tesz, mintha picit rosszul lenne, miközben pár gonosz oldalpillantást vet a nagyobb lányra- Jól van, akkor menj!- mondom kedvesen, de erélyesen- Ha valami problémád van, keresd fel Madam Pomfreyt!- szólok utána. Ő kénytelen-kelletlen, de elmegy.
Ekkor visszafordulok, és a mardekáros lányra nézek. Külsőm első ránézésre kissé szigorú, kimondottan elsős ijesztő: világoskék talár kissé gót stílusban; szoros konty. Azonban az elöl kilógó tincsek, és a talár felújított szabása mégis egy kedves külsőt kölcsönös nekem. Ezt csak arcom cáfolja meg: picit dühös, és kék szemeim sem mosolyognak úgy, mint szoktak- Mégis, mire véljem ezt?- csak ennyit kérdezek a lánytól. Nem kiabálok, halkan beszélek. Várom a válaszát.

Uram atyám hát ez meg ki?
Végigmértem a kevésbé vonzó külsőt és megállapítottam, hogy ezh a nő akarva próbálja letudni a harmincas éveit, pedig rondának nem ronda.
Mégis kire akar hasonlítani? Mcgalagonyra? Talán még az öreg, házvezető is jobban összeválaszt két színt, mint ez az új, gót fruska.
- Mi járatban? - kérdeztem vissza, hiszen nem gondoltam, hogy komolyan a szándékai. Ép eszű diák nem merné megkockáztatni, hogy hozzám szóljon. Egyáltalán ez meg hová tartozik? Még soha nem láttam...
Csípőre tettem a kezem, azonban nekimentem volna, hiszen öntörvényűen beleavatkozott a dolgomba. Az a kis griffendéles kölyök megérdemelte volna, hogy még egy bő órát lógjon!
- Megtudhatom Miss Mégismirevéljemezt, hogy mi közöd van hozzám? Mert ha jól láttam, beleütötted az orrod mások dolgába. Nos? Mondasz is valamit?

Sok mindenre számítottam, de erre nem. A mardekáros lány gőgösen felszegte fejét, és kirívóan nézett rám. Először megfordult a fejemben, hogy diáknak néz, de az ötletet hamar elvetettem, hisz elég volt arcomra nézni, hogy rájöhessenek: nem vagyok diák. Ezt talán csak a szemeim alatt látszódó vastag, sötét karikák mutatták, arcom többi része azért jóval fiatalosabb volt. Ilyen karikái nincsenek egy diáknak, még a RAVASZ-ra készülőknek sem.
Rezzenéstelen arccal vártam, hogy a lány befejezze mondandóját. Én nem akartam ezt tenni, de muszáj volt. Meg kellett mutatnom neki, hogy attól még, hogy szép, nem ő az iskola királynője.
Erre a szóra gondolva beugrott a diák neve. Nagyon kevés diákot ismertem, és őt se maga, hanem az anyja cége miatt. Waldorf volt a lány, erre meg mertem volna esküdni. Végignéztem előkelő, csicsás talárján, és már kezdtem érteni a dolgokat. Így nem csoda, hogy ilyen rém beképzelt...
- Igen, Waldorf kisasszony, kérdezhettem volna azt is, hogy mi járatban. Közlöm veled, mert úgy látom, eddig ez elkerülte a figyelmedet: Warren professzor vagyok, a számmisztika tanár- mutatkoztam be neki hűvösen. Utáltam komor lenni, de reméltem ettől talán észhez kap a lány- A dolgodba pedig igenis beleütöm az orromat, ugyanis keddenként ezen a folyosószakaszon én vagyok az ügyeletes tanár. Tetteidet máris húsz mínuszponttal jutalmaztam- nem voltam gúnyos, vagy nagyzoló, nem szerettem pontot levonni.
Mivel azonban tanár voltam, és a kötelességem volt a diákság nevelése nem tehettem mást. Titkon roppant kíváncsi voltam a lány reakciójára.

Egy tanár?
Megilletődve néztem még egyszer végig a nő külsején.
Ha jobban belegondolok... igen. Csak egy új tanár képes ilyen hangon beszélni velem.
Bájosan elmosolyodtam, majd odasuhantam újdonsült áldozatom elé és hátratett kézzel, magasztosan néztem fel rá.
- Warren tanárnő! Elnézését kell kérnem az előbbi kis incidens miatt. A fény a szemembe sütött és a hangja olyan lágy volt, akár egy korombeli diáké, így képtelenség lett volna felismernem!
Nagy, mogyoróbarna szemeket meresztettem a kék tekintetbe, míg az dorgálóan tornyosult felém. Azonban eléggé untam a helyzetet. A pontok nem érdekeltek, mostanában úgysem büntetett meg senki. Rám fért már ez a kis ,,kaland".
- Nos, már úgy is beszélni szerettem volna egy kicsit önnel. Mindig is vonzott a spirituális felhő, amit maga után húzott, ne vegye sértésnek! Nem tartana velem egy mézsörre? Épp Roxmortsba indultam.
Alig vártam, hogy az ujjam köré csavarjam újabb áldozatom.