Laurel & Lana

Magányosan jártam a folyosókat, olykor egy-egy fürkésző szempár szaladt végig rajtam - mindenki mást és mást nézett meg testemen. Épp egy kihalt részhez értem, ahol kevés diák mászkált, így meghallottam a szipogást. Rühellek vigasztalni. Egyszerűen nem megy, az érzelmi szintem mínuszban van, a legtöbb ember irányába. Hát... szegény valaki, aki épp itatja a Roxforti egereket, sajnos nem számíthat barátságos hátbaveregetésre tőlem.
Mikor meglátom, hogy ki az - a szintén Mardekáros Lauren, aki legjobb barátnőjének vall, ám én nem teljesen így gondolok rá... -, kissé elhúzom a számat. Nem vagyunk legjobb barátnők, tény, de rosszban sem vagyunk igazából... szóval, úgy megvagyunk egymás mellett.
Laurel sírt, nem tudtam, miért és nem is biztos, hogy tudni akarom. Nem annyira folyok bele mások magánéletébe, ha nem muszáj. Azért megszólítom:
- Szia, Laurel - állok meg mellette - Mi a baj? - kérdezem, összevont stemöldökkel.

Mikor belekezdett, legszívesebben félbeszakítottam volna, hogy annyira azért nem érdekel a dolog és elmentem volna, de végül ő gyorsabb volt és elmondta a nyűgét. Nem igazán hatott meg a dolog, sokaknak bejön Draco - őszintén, szerintem sem rossz faszi -, az más kérdés, hogy a fiú ízlésének nehéz megfelelni. Legalábbis én így gondoltam.
Laurel problémája nem különösebben érdekelt, nem voltam tanácsadó kedvemben, de azért megszántam egy unott mosollyal és egy felvont szemöldökkel.
- Hát, figyelj... - túrtam bele a hajamba - Draco nem tudom, hogy a te súlycsoportod-e - vallottam be. - Ha közelebb akarsz kerülni hozzá, ajánlom, hogy érdeklődj iránta. Úgy értem, az egész lénye után, mutasd ki, hogy mennyire érdekel a legapróbb dolog is, ami vele kapcsolatos. Érdeklődj iránta, nagyon - mondtam végül a legokosabb dolgot, ami eszembe jutott. A mondás szar. A férfiakat nem a gyomrukon keresztül lehet megszerezni, hanem az egójukon át. Tudom.

Szavaira felvontam a szemöldökömet.
- Nem... tartozol semmivel - mondtam végül, hárítva a 'kedvességét'. Tényleg nem, annyira egy piti és jelentéktelen dolog volt számomra, hogy igazából teljesen hidegen hagyott. Ennél többet már nem tudtam tenni érte. Maximum bedobni saját magamat, de az... haha, rá nézve nem lenne király.
- Na, örülök, hogy segíthettem, remélem összejön, összejöttök - bla, bla, bla... - sok sikert! Szia - intettem neki és tovább is mentem, meg sem várva a válaszát. Lehet, hogy még mondott valamit, de magasról tettem a dologra. A gondolataim sokkal inkább a saját ügyeim körül jártak: RAVASZ, fiúk, Viktor, RAVASZ, ház, Viktor, cigi, Viktor, pia, Viktor, RAVASZ... hol érdekel engem Domus problémája?! Kurvára hidegen hagy.

Nem szabadultam meg olyan könnyen Laurel-től. Megforgattam szememet és nem álltam meg egy pillanatra sem.
- Mi vagyok én, tanár?! - kérdeztem élesen - Nincs szükségem egy klónra belőlem, Laurel. Sokkal jobb lenne, ha felvennéd a saját stílusod. Aki a barátod akar lenni, az úgy is az lesz... - vontam vállat. Tényleg, kurvára, kibaszottul, cseszettül nem érdekelt. Megszaporáztam lépteimet.
- Bocs, de tényleg nem érek rá, keress valaki mást, akit boldogíthatsz. Szia! - szóltam bunkón, rá sem nézve a lányra, avagy átnézve rajta. Kizártam, amit mondott és magas sarkúm koppanásaira figyeltem inkább... az is érdekesebb volt, mint Laurel hisztije.