Daphne Greengrass

Daphne Greengrass || Deph || 16 || Taylor Momsen

Teljes név: Daphne Greengrass
Születési idő: 1980.09.03.
Születési hely: UK, London
Élőhely: UK, London
Pálca: 12 hüvelyk, liliomfa, főnixtoll maggal
Foglalkozás: tanuló/ Mardekár

Ilyen vagyok....

Szóval itt az ideje a bemutatkozásnak. Ezt a részt mindig nagyon utáltam, és nem is jeleskedek benne különösebben.

Külső: Ha őszinte akarok lenni ezt pár szóval el is intézhetem, jól nézek ki. Tisztában vagyok vele, hogy hosszú, fényes szőke hajam, csillogó, hideg szürkéskék szemeim és karcsú, mégis nőies alakom igen vonzó tud lenni a fiúk számára. És igen, ezt ki is használom. A magasságom és a súlyom átlagosnak mondható…De most komolyan, ez kit izgat?
Mivel imádom megbotránkoztatni a környezetemet, így stílusom enyhén szólva, egyedi és vad. A divat egyszerűen nem izgat. Ha egyedül vagyok eszemben sincs semmiféle festéket az arcomra kenni és általában kényelmes, egyszerű cuccokat hordok.
Ennyit a kinézetemről, már így is túl sok szót és időt pazaroltam rá.

Jellem: Ez megint csak egy oltári nagy marhaság. Nem mindegy, hogy a saját vagy mások véleményét írom le magamról... De nincs is olyan ember, aki elmondhatja magáról, hogy igazán ismeri Daphne Greengrasst. Persze, hogy nincs, hiszen senkihez nem kerültem közel eddig. (És nem is fogok.) Magatartásom szinte mindig távolságtartó és rideg, amivel az embereket pár perc alatt elüldözöm. Lelkiismeret furdalás nélkül gázolok át bárkin, ha az érdekeim úgy kívánják. Általában hamar felhúzom magam a legapróbb dolgon is, de ezt soha, ismétlem, soha nem mutatom ki. Megtanultam egy gúnyos és rideg álarc mögé rejteni az érzelmeimet, így - hacsak nem vagy profi legilimentor – soha nem tudhatod, hogy mit gondolok.  

Az én történetem....

„Gyűlölt sírni. A könny érző lélekre és gyengeségre vall.”


1980. szeptember 3-án láttam meg a napvilágot aranyvérű szülők első gyermekeként.
Nem szeretek a gyerekkoromról beszélni, hiszen olyan, mintha nem is lett volna.
A szüleim mindig is rengeteget vitatkoztak, utálták, megvetették egymást, csak érdekből házasodtak össze. Nekem és a húgomnak mindig mindent megadtak, semmiben nem szenvedtünk hiányt, csak szeretetben, odafigyelésben és megbecsülésben.
Pár évvel később megkaptam a roxforti levelemet. Amióta az eszemet tudom, biztos voltam benne, hogy Mardekáros leszek, hát, nem is tévedtem. Emlékszem milyen büszke voltam magamra, és én, naiv kislányként azt gondoltam, hogy végre a szüleimtől sem csak szidást és lenézést kapok. Nem lett igazam…
Kedves Daphne!
Sajnálattal hallom, hogy te is - akárcsak anyád és elfajzott családja - a Mardekár házba kerültél. Tudatom feled, hogy ezt felettébb szégyenletesnek tartom és mélyet csalódtam benned. Egy gyermekben a ravaszság, az agyafúrtság és a becsvágy elitélendő és kiirtandó tulajdonságok. A lelked gonosz, a szíved rideg és kemény, mint a szikla, ez pedig mélyen elszomorít engem.
Csak remélni tudom, hogy nem térsz te is olyan szégyenletes útra, mint kedves Augustus bácsikád és pereputtya. Kérlek fontold meg szavaim, a saját érdekedben.
Üdvözlettel
                                                                                       Apád

Talán ez volt az a pont, amikor visszafordíthatatlanul megváltoztam. Innen már nem volt visszaút, sem nekem, sem nekik.
Általában szorgalmasan tanultam és hamar kiderült, hogy a gyakorlati tantárgyakhoz remek érzékem van. Ennek ellenére a tanároknak sokszor meggyűlik velem a bajuk, -  már csak a szüleim bosszantásának élvezetéért is -  imádom megszegni a szabályokat.
Negyedik végén Potter kijelentette, hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Mikor hazaértem, már tudtam, hogy a hír igaz. Anya hisztérikus hangulata és apa falfehér arca többet mondott minden szónál. Féltek. Tudniillik, amikor a Nagyúr hatalma csúcsán volt, a szüleim a támogatói közé tartoztak, mellesleg anyám tetvére, Augustus Rookwood halálfaló volt. Majd, amikor a Nagyúr felszívódott, ők szépen, csendesen átálltak, és élték tovább idilli életüket. Azt tették, amit mindig, szorult helyzetekben, árulókká váltak és gyáván megfutamodtak, persze mindezt észrevétlenül. Nagy játékosok, ezt nem tagadom.
Még körülbelül fél évig folytathatták megszokott életüket, de karácsonykor, váratlan látogató érkezett hozzánk. Augustus bácsi, akit több halálfaló társával együtt kiszabadítottak Azkabanból. Ez a pillanat életem legszebb emlékei közé tartozik. Az anyám elájult, az apám pedig csak dadogni volt képes a rémülettől. Én pedig végre megtudtam, hogy az a kék szemű, szőke hajú, mindig nevető valaki az álmaimból, a bácsikám. Mint később kiderült, mielőtt börtönbe került nagyon sok időt töltöttünk együtt, én voltam az ő pici hercegnője… Szent Merlin! Miket beszélek? Hányni tudnék ettől a sok érzelgősségtől, amit itt megfogalmaztam.
A Sötét Nagyúr hatalma egyre csak nőtt, már napi rendszerességgel írtak az újságok a halálfalók támadásairól, gyilkosságokról, eltűnésekről. Én pedig büszke voltam rá, hogy mindehhez a nagybácsikámnak is köze van.
Mindig is gyűlöltem a mocskos sárvérűeket és a muglikat. Kezdetektől fogva hányingerem volt Szent Pottertől, attól a kis senkitől, akiről azt gondolják, hogy legyőzte a Nagyurat. Nevetséges…És ott van az a minden lében kanál Dumbledore, egyszerűen rühellem. Egy szóval már régóta rokonszenvezem a Sötét Nagyúr eszméivel és most végre kitisztult a kép: halálfaló akartam lenni.
Nem sokkal később az apámat megölték. A Nagyúr maga végzett vele. Hogy mit éreztem, amikor megtudtam? Semmit. Célom továbbra is az volt, hogy csatlakozhassam a Nagyúr seregéhez, csak erre vágytam. Soha nem éreztem előtte ilyen lelkesedést semmi iránt, végre voltak álmaim. ( Morbidnak hangzik, nem?)
.
.
.
És mi van most? Itt maradtam célok nélkül, elveszve a sötétben. Mihez kezdjek? - teszem fel magamnak újra és újra a kérdést, válaszokra várva.