Sarah Mendler & Daphne Greengrass

Egész nap úgy éreztem magam, mint egy járkáló hulla, minden értelemben. Két napja alig aludtam valamennyit, a fejem majdnem szétesett és ilyen állapotban írtam meg négy dolgozatot és ültem végig a dupla mágiatörténetet. Holnap pedig lejár az egy méteres házidoga beadásának határideje a drága McGalagonynál, amivel sehol sem tartok. Na jó mégis, a cím már kész van.
Éppen a könyvtárba indultam, hogy valamit összekaparjak a banyának, különben már tényleg nem lesz egyetlen szabad délutánom sem a rengeteg büntetőmunka miatt. Út közben kétszer is eltévedtem és többször is olyan érzésem volt, hogy én tulajdonképpen alvajárok és körülöttem mindent csak álmodok. Egyszerűen képtelen voltam normális gondolatokra. Képzelem milyen látványt nyújthattam…
Nagy nehezen, számomra több órásnak tűnő bolyongás után, elértem a könyvtár bejáratához. Lassan megfogtam a kilincset majd belöktem az ajtót, de az hamar visszatért, és pont orrba vágott. A fájdalom egy kicsit magamhoz térített és kirángatott félálomszerű állapotomból. Szedd össze magad, Daphne. Ne járasd le magad a fél suli előtt. Megpaskoltam az arcomat, hajamat hátradobtam, felvettem a szokásos gúnyos, lenéző mosolyom, majd határozott léptekkel elindultam a zsúfolt polcok felé. Animágia, megvan. Találomra leemeltem pár könyvet, amiket az animágia címszó alatt találtam, majd elindultam a helyiség hátsó, csendesebb részébe. Megint annyira elbambultam, hogy táskámat majdnem rádobtam valakire, mivel nem vettem észre, hogy az az asztal és szék már foglalt. A lány – mert az volt - , aki az asztalnál ült, annyira elmerült egy régi, rúnákkal írt könyvben, hogy észre sem vett engem. Ismerősnek tűnt, de hosszú szőke fürtjei függönyként takarták arcát, így pedig nem ismertem fel. Az biztos, hogy nálam fiatalabb, talán negyedikes lehet… Kíváncsi voltam rá, valamiért nagyon érdekelt kiléte, ezért leültem vele szemben. Talán fáradságom késztetett efféle hülyeségekre, mivel épeszű állapotomban vagy figyelmen kívül hagyom a lányt vagy pedig eltakarítom kedvenc asztalomtól.
- Szia. – próbálkoztam meg egy ócska köszöntéssel, hogy végre magamra irányítsam figyelmét. Úgy viselkedem, mintha nem is önmagam lennék. Ébredj már fel Daphne!

Úgy éreztem a mai nap csak a könyvtárba gubózva töltöm.. Nem a kedvenc helyem, de keresgéltem egy kicsit, és csodák csodája, találtam egy jó könyvet. Annyira belemélyültem, hogy azt se tudtam mi folyik körülöttem. Egyszer csak úgy érzem, mintha valaki nekem dobott volna egy.. egy táskát. Ismerős hangot halottam. Csak nem.. Megfordultam és kit látnak szemeim? Daphne. Te mit keresel itt?- Szia- Válaszoltam, nem tudtam hogy most meg akar ölni, vagy csak nem tudta ki vagyok.. Nagyon furcsán nézett ki.- Mi a baj?-Kérdeztem, nagyon meglepődtem, hogy ezt kérdeztem tőle. Hülye vagyok, múltkor még meg akart ölni..! De a történtektől eltekintve nagyon kíváncsi voltam (ez van az én kíváncsiságom..).

Hangom valószínűleg legalább egy percnyi késéssel jutott el hozzá, mivel válasza is váratott magára. Ilyen érdekes az a könyv? - tűnődtem. Vagy esetleg felismerte a hangom és jobbnak látta fülét-farkát behúzni? - Erre a gondolatra önkéntelenül gúnyos mosolyra görbült a szám. Végül ártatlan bociszemekkel felpillantott rám. Rögtön felismertem benne Mardekáros háztársamat, Sarah Mendlert, akivel a napokban volt egy kis összezördülésem és akinek még meg kell tanítanom pár dolgot. Remélem tudod, hogy még nem végeztünk. Gondom lesz rád, megígérem.
Hangja bizonytalanul csengett, talán még nem tette túl magát a történteken. Nem csodálnám, az olyanok, mint ő, nem túl nagy falatok, főleg nem nekem.
- Miből gondolod, hogy van valami bajom? - néztem rá. Most végképp semmi kedvem nem volt kislányok képzelgéseit meghallgatni. De vajon mire gondol? Csak nem...arra? Nem, az lehetetlen...Nem tudhat semmit.

Sokat gondolkozott.. Talán meglepődött, hogy picit is figyelek rá.. Á, nem. Még mindig irtóra utál, meg kell szokni. Nem akartam olyan "én egy hülye pici lány vagyok" arcot vágni.. Nem is tettem, nagyon fáradt voltam. Az olvasás teszi? Nem tudom..- Öö, semmi.Csak picit olyan gyötörtnek látszol..-Mondtam őszintén, talán túl kedvesen, ahhoz képest ő hogy válaszolt. Szememet rajta tartottam, nem tudtam mi lesz a reakciója.-Tényleg nem akartam a múlt korit.- Mondtam ki hirtelen, nem tudom miért. Csak kijött belőlem. Szemei nem árultak el semmit, haragot se, örömet se. Őfelsége királykisasszony valami rosszat művelt? Tovább néztem rá kérdően.

Fürkésző tekintettel figyeltem arcának minden rezdülését. Ha hazudni merészel, azt tudni fogom. Ő is azok a gyenge és szánalmas emberek közé tartozik, akiknek minden egyes gondolata az arcára van írva és érzéseit híven tükrözik szemei. Könnyű préda, túlságosan könnyű. De mi értelme lenne rögtön végezni vele? Abban nincs semmi szórakoztató. Inkább, játsszunk.  
Gondolhattam volna, hogy csak ezért kérdezi. Mi másért? - mosolyogtam elégedetten.
- Tényleg? És ezt nekem el kellene hinnem? - vontam fel a szemöldököm. Mentegetőzése egyszerűen visszataszító, de talán még jól jöhet nekem a kicsike. Nyugi, Daphne, nem kell egyből támadni. - Ha tényleg komolyan gondolod...Bizonyítsd be.
Közben fellapoztam az első kezembe kerülő könyvet, hogy végre elkezdjem, amiért tulajdonképpen idejöttem.

Nagyon zavart, hogy teljesen lenézett. Tényleg nem tudtam mit mondjak neki amitől elhisz mindent nekem.- Hát nem muszáj elhinni.- Mondtam. Ha nem hiszi el nem hiszi.. Most komolyan azon kívül, hogy anyám bele tartozik a rendbe, mi a baja velem? -És mivel bizonyítsam be?- Kérdeztem. Ezt mivel kéne be bizonyítanom? Ugyan Daphne, talán küldjek magamra átkot? Amikor bele-bele nézett a könyvébe, tisztában voltam vele, hogy számára én csak egy játék vagyok. Mi is lehetnék? Szórakozzon csak nyugodtan.. A könyvem becsaptam, és ránéztem. Komolyan kíváncsi voltam mi is az a nagy "próba".

Ahogy láttam, Mendler hangulata percről-percre egyre harapósabbá vált. Amikor dacosan kijelentette, hogy nem muszáj hinnem neki, olyan volt, mint egy duzzogó kisgyerek. De hiszen az is.
Továbbra is nyugodtan olvasgattam a könyvet, és csodák csodájára még fel is fogtam a nem túl érdekes sorok értelmét. Bár szemeim majdnem lecsukódtak az álmosságtól és szinte követelték e megerőltető tevékenység azonnali befejezését, szellemileg már egyáltalán nem voltam fáradt. Szerencsére félkómás állapotom is elmúlt, visszanyertem döntő- és ítélőképességemet, így már remélhetőleg nem kell tartanom saját furcsa viselkedésemtől. Gondolataimból egy erőszakos hang rángatott ki. Felnéztem a hangzavar forrását keresve – ugyanis feltett szándékom volt egy átokkal meghálálni neki, hogy elvesztettem gondolataim fonalát - , de egy elszánt, sőt egyenesen kihívó szempárral találtam szembe magam, ami – őszinte csodálkozásomra – a kis Mendlerhez tartozott. Nem hittem volna, hogy képes hasonlóra.
-Úgy beszélsz, mintha ellenségek lennénk – néztem rá ártatlan mosollyal. Talán kezdi kapizsgálni, hogy kivel kezdett? Igen, nekem mindig vannak hátsó szándékaim, ez igaz. – Csak bizonyítsd be, hogy bízhatok benned. Ez talán nem olyan nagy kérés…- Szemeimet a tekintetébe fúrtam… érdekeltek a gondolatai.
Nem tudom miért éppen most és egyáltalán hogyan, de az agyamba bevillant egy gondolat. Mendler negyedikes…
- Astoria, a húgom osztálytársa vagy, ugye? Jóban vagytok? – néztem rá kérdő tekintettel. Érdekelt a dolog, tudni akartam, hogy a húgomat milyen emberek veszik körbe. Igaz, ő egyáltalán nem olyan, mint én, ezért az anyám aggodalma teljesen felesleges, ha akarnám, sem tudnám – úgymond – megrontani Astoriát. Soha nem voltam az az anyáskodó nővér, de ha valaki megsérti a húgom, az engem sért meg. Azért pedig egyértelmű, hogy mi jár.

Tényleg nem akartam semmi rosszat, de ha bizonyítanom kell.. Láttam hogy az ördögi fejében valamit nagyon forral. Mit találtál ki Daphne? Úgy éreztem, mintha a sors direkt pont ide küldte Daphne-t. De mi óta hiszek az ilyen szövegekben? A sors akarja.. Phff, ez olyan muglis.- Hát, én nem akarok ellenség lenni. Te tudod hogy mi vagyok számodra..- feleltem, talán rosszul fogalmaztam, de az a lényeg, hogy én inkább a "jóban-rosszban" együtt vagyunk, mint a "nincs vége a játéknak"-ot szeretném.- De mivel?!-kérdeztem újra. Komolyan mit szeretnél látni?!-- Igen, az osztálytársa vagyok. Jóban vagyunk.-Mondtam ezt már mosolyogva, igazán nem tudtam miért mosolygok, de ez igazi mosoly volt. Astoria, hasonlít Daphne-ra, leginkább külsőre (pl.: a haja),  belsőre nem nagyon, ő nem mindig dühödik fel hamar, és legfontosabb neki akadnak igazi barátai. Ő is sokszor szokott gúnyolódni, de meggondolja, hogy kivel.

- Hogy mi vagy számomra? Kellene valaminek lenned? – kacagtam fel. Nevetésem örömtelen volt, rideg és gúnyos. Mint általában. Igaz, nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki engem kacagni lát, és ha ilyen történik, akkor sem őszinte ez a gesztus. Nem is emlékszem arra, hogy én valaha boldogan vagy vidáman nevettem volna valamin…Pedig igen, legalábbis otthon a nappali falán lóg egy fénykép, egy kép, ami engem ábrázol kislányként. Mosolygok. De nem egyszerűen, a szemeim is nevetnek. Valahogy az egész lényemből életöröm és vidámság sugárzik, el sem hiszem, hogy valaha olyan lehettem. De ezzel nem is vagyok egyedül. A vendégek sokszor megkérdezik, hogy ki az a tündéri kislány a képen, és amikor megtudják, hogy az a kis angyal egyenlő velem, olyan képet vágnak, mintha azt próbálnám elhitetni velük, hogy én vagyok Albus Dumbledore. Bár talán még azt is könnyebben elhinnék.
Hirtelen azok kaptam magam, hogy már nem is hallom Mendler szavait, saját világomban járok. Most már egyáltalán nem érdekelt a velem szemben ülő lány fecsegése, mégis megpróbáltam figyelmemet rá irányítani. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam a gondolataiba tekinteni. Sikerült. Persze, hogy sikerült, hiszen én vagyok én. Utolsó döntésemet viszont hamar megbántam, egyáltalán nem voltam kíváncsi undorító, érzelgős gondolataira. Még, hogy jóban-rosszban együtt…Örök barátság…Rosszul vagyok az ilyenektől.
-Álomvilágban élsz – jegyzem meg neki. Igaz ezzel most elárultam, hogy a fejében mászkáltam, de sebaj.
-Barátok vagytok? – húzom fel jobb szemöldököm. Remek.

- Nem-mondtam, most már nem érdekelt amit mond meg semmi, semmi más. Kinyitottam a könyvet és picit beleolvastam. Gondolataim minden hol jártak. Megint úgy éreztem, hogy nem itt kéne lennem. Nem akarok az ellensége lenni Daphnenak.- Mi?-értetlenkedtem- Tudod én nem akarok az ellenséged lenni, nem kell a barátnőmnek lenned, te tudod, de ellenséget perpillanat nem akarok!-tört ki belőlem.Tényleg nem akarok most ellenségeket, van rá idő, most inkább barátnők kellenének..- Igen- Dapnhe nagyon szúrósan nézett. Úgy érzem ez neki hasznos információ.

-Ennek örülök. – húzom elégedett mosolyra a szám. Úgy tűnik, van egy cseppnyi esze és használja is. Vele sem lesz több gondom, maximum a fecsegésével készíthet ki.
- Ha valaki akarsz lenni, akkor elkerülhetetlenül szerzel ellenségeket. Persze ha beéred a Kis Senki poszttal… - néztem rá édesdeden. Gyűlölöm az olyan embereket, akik mindenkinek nyaliznak…főleg a saját házamban. Néha tényleg elcsodálkozom, hogy egyesek, hogy az istennyilába kerültek a Mardekárba. Persze, ha egy rongyos és mocskos beszélő süvegre hallgatunk, úgy már érthetőbb. De vajon Mendler illik közénk? – Fürkésző tekintettel figyeltem a velem szemben ülő lányt, de képtelen voltam eldönteni, hogy mit gondoljak róla. Percenként változik a viselkedése.
- Nagyon szűkszavúan fogalmazol. – Pár szavas válaszokkal nem sokra megyek. Inkább ilyenkor lenne nagy szája, nem pedig, akkor, amikor olyan dolgokról fecseg, amikre senki sem kíváncsi.

Kis Senki?!-Nem, én nem kis senki vagyok..- Gondolkozz valami más néven.- Mosolyogtam rá. Neki nem akarok az ellensége lenni, de másnak lehetek.-Ömm..Kicsit fura, hogy még mindig a könyvtárban vagyok. A könyvtár gáz..-mondtam és néztem körül, nem sok mardekárost láttam.-szerintem.-egészítettem ki és néztem Daphnera.-Te amugy miért jöttél?-kérdeztem a könyvemet félre tolva, már az se érdekelt. Vajon Daphne mit gondol rólam? Biztos még mindig a Kis Senki a posztom.

Az arckifejezéséből ítélve még a gondolatát is felháborítónak tartotta, hogy ő 'senki' legyen. Elmosolyodtam. Valószínűleg az előző megjegyzésemmel mélyen megsértettem az önérzetét, pedig nem kellett volna magára vennie, hacsak ő nem érzi magát annak.
- Szerintem nem az. A zárolt részlegben például kifejezetten érdekes dolgokat találhatsz - vontam meg a vállam.
- Vajon miért jön valaki a könyvtárba? Nem is tudom..- vágtam értetlenkedő arcot. - Ha beszélgetni akarsz, kérdezz értelmeset. Gondolkozz, mielőtt kinyitod a szádat. - oktattam ki, bár nála ez felesleges fáradságnak tűnt. - De ha már itt tartunk, mit gondolsz a Rendeletről? Mégis csak aranyvérű vagy - néztem egyenesen a szemébe.

Zárolt részleg?Hmm.. majd egyszer benézek.Már igazán untam a könyvtárat, valami szórakoztatóbbra vágytam.-Jólvan na, csak kérdeztem-vontam meg a vállam.Nem vagyok jó téma kezdésben..Vagy mégis?Felcsillant a szemem, amit persze nem volt szándékomban takarni..-Figyi,-mondtam.-Nincs kedved, esetleg, szivatni, valakit?-kérdeztem, és ránéztem a griffendélesekre, akik persze fiatalabbak voltak.-Rég csináltam-mondtam, és már tervelgettem is, mi lenne a legjobb.Persze én akkor is csinálnám, ha ő nem egyezik bele, de jó a társaság.Annyira izgatott lettem, úgy éreztem már nem is unom magam. Így elfelejtve, hogy könyvtárba vagyunk hangosabban beszéltem.-És hogy?-kérdeztem.-Van ötleted?-mosolyogtam kissé ördögien, igen van bennem ördög csak nem mindig bújik elő, egy-egy helyzetben elő kell húzni, de úgy érzem nem sokáig, ki jön majd az magától, mint akkor..

A McGalagonynak szánt dolgozat utolsó mondatát is lefirkantottam a pergamenre, becsaptam a könyvet, majd hátradőlve, elégedetten szemléltem munkám gyümölcsét. A banyának – ahogy hívni szoktam az átváltoztatástan tanárnőt – esélye sem lesz belekötni, hacsak nem találja hibának, hogy negyed méterrel hosszabb lett az előírtnál.
Figyelmemet –, mely ismét elkalandozott - Sarah vonta magára, aki gonoszan csillogó szemekkel bámulta a mellettünk tanuló Grifis gólyákat.– Oh, ahhoz nekem mindig van kedvem – mondtam huncut mosollyal. Csak úgy, egy kis kikapcsolódásnak sem rossz. – De ezek nem jók – intettem fejemmel a gólyák felé. Az egyszerű 'elsős baszogatásból' már azt hiszem kinőttem, jobban szeretek olyanokkal játszani, akiket ismerek is, gondolok itt pl. Longbottomra. Sokkal élvezetesebb azt látni, hogy olyanok szenvednek, akikről jól tudod, hogy megérdemlik – és persze könnyebb megtalálni a gyenge pontjukat is. Szenvedni – ízlelgettem a szót, és közben egy gondolat villant át az agyamon. Mintha azt mondtam volna Sarahnak pár perccel ezelőtt, hogy bebizonyíthatja, hogy közénk tartozik – gondolkoztam el. – Halálfaló az apja. Akkor miért is ne? Bizonytalanság fogott el, ha megtudja, abból még nagy bajom is lehet. De ha vállalom a következményeket és jól sül el a dolog, az akár hasznos is lehet. – És mi lenne, ha azt mondanám, hogy tudok valamit, ami sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint a Griffendélesek szivatása? – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. Tekintetemet égkék íriszeibe fúrtam, reakcióját figyelve. Ha emberismeretem nem csal, előbb tudom meg válaszát, mint hogy egy hangot is kiejtene a száján. ’A szem a lélek tükre.’ – szól a mugli bölcsesség, mely az olyanokra, mint ő – a gyengékre – tökéletesen igaz.
Azt hiszem ideje békejobbot nyújtani. A cél érdekében.  
- Lehetnénk barátok – mosolyogtam rá. Félénken ejtettem ki a szavakat, és hangom őszintén csengett, pont úgy, ahogy céljaim megkívánták. Ha kellett, remek színésznő tudtam lenni.
Jobb kezemet felé nyújtottam. Ha elfogadja, barátok vagyunk.