Dumbledore & Sinistra

Szavaira az összes kétségem elszállt. Elhittem neki, bíztam benne, tudtam, ha azt mondja, 'minden rendben', akkor az úgy is lesz. Dumbledore ilyen volt. Megbízható, a nyugodt középpont, az erős támasz. Én legalábbis mindig így tekintettem rá.
Bólintottam.
- Rendben - bólintottam -, effelől kétségem sem volt - mosolyodtam elismerően és egyben hálásan Dumbledore-ra. Örültem neki, hogy ennyire bízik bennem. Pedig lett volna oka a kételkedésre, hiszen évekig nem találkoztunk és most is úgy kerestem fel, hogy a halálfalók már a nyomomban vannak. Őszintén, megfordult a fejemben - bármennyire is szégyellem -, hogy majd elküld. Ad pár jó tanácsot és viszlát! Nincs neki arra szüksége, hogy még miattam is és emiatt, az egész ügy miatt aggódjon. Van elég baja rajtam, ezen kívül is.
Hálás vagyok, tényleg.
Több mondandóm nem volt a számára. Így felálltam, a receptel a kezemben, miközben még egyszer rámosolyogtam, megköszöntem a kedvességét és elhagytam az irodát.
Kifelé menet még egy hosszú pillantást vetettem a főnixre és már biztos volt: veszek egyet magamnak is.

Szavaira felkaptam a fejem és elmosolyodtam.
- Igen, valóban - bólintottam, a madárra értve. Imádtam a főnixeket. Fawkes-t diákként is volt szerencsém párszor látni. Emlékszem, amikor először pillantottam meg. Gyönyörű volt, akkor is virágkorát élte, tollai csak úgy ragyogtak a koradélutáni napfényben. Fekete szemében élettől dagadó tűz lobogott. Dumbledore nem volt sehol, percekig néztem farkasszemet a madárral. Kíváncsian döntötte el a fejét először jobbra, majd balra, csőrével barátságosan csattogott, szárnyát mozgatta, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, de végig engem nézett. Azóta akarok egy főnixet, csak ez a muglivilágban nem volt olyan egyszerű.
- Igen - bólinottam a kérdésére. El tudtam volna készíteni egyedül is, de úgy gondoltam, hozzáértőbb kezek közt lenne Perselus Pitonnál. Dumbledore ismert. Igazán. Nem kellett hozzá minden nap beszélnünk, nem kellett neki kiteregetnem a mindennapjaimról, a múltamról, a bajaimról. Még, ha nem is pontosan, de tudta, hogy milyen vagyok. El tudtam képzelni, hogy talán ő az egyetlen ember, aki képes körvonalazni. Kiismerhetetlen személyiségem, titokzatos jellemem és a maszk, ami örökké az arcomon volt, tökéletesen elrejtve minden érzelmet, kizárttá tette, hogy valóban belém lásson bárki is, hogy kiismerjen. Ez alól képzett kivételt Dumbledore.
- Mondja... Dumbledore - akkor szólítottem először csak a vezetéknevén -, nem fél attól, hogy a halálfalók ide is utánam jönnek. Ahogy mondtam, leráztam őket, ez holtbiztos. Eltűntem, mintha a föld nyelt volna el. Ettől eltekintve nem tartom kizártnak, hogy nem adják fel a keresésem - nem kételkedve mondtam. Nem kételkedtem magamban és a sikeremben, de mélyen, legbelül tartottam tőle, hogy a sötét varázslók nem adják fel olyan hamar és előkerítenek majd. Akár a föld alól is. Azt nem engedhettem, hogy a Roxfort, a tanárai vagy a diákok veszélybe kerüljenek... nem. Ha bekövetkezne a lehetetlen, elcsalnám őket. Nekik innen csak én kellek és, ha ezzel megvédhetem az iskolát és lakóit, megteszem. Elmennék és nem térnék vissza - bármilyen nehéz is lenne tőle a lelkem.

Dumbledore ismert engem. Jól. Túl jól. Ezt láttam a tekintetében, hallottam a szavai mögött megbúvó aggodalmat, arca vonásai is erről árulkodtak. Kedveltem Dumbledore-t. Mióta az iskolába jártam, akkor is, amikor elmentem innen. Gondoltam az iskolára és a mágusvilágra távollétemben, ezáltal a Professzorra is. A kék szempárra. Ami mindent lát, ami a csontig hatol, ami előtt nincsenek titkok. Bármennyire is lepleztem magamat, a tagadás köntösébe bújtattam a dolgokat, az emlékeimet, ő tudott ezt-azt. Éreztem. Szavai hallatán lágyan elmosolyodtam:
- Igen... igen, gyógyulnak, bár... - ingattam meg a fejem és a szoknyám szélét babráltam, mintha valami hiba lenne vele - nem tudom, hogy egyáltalán eltűnnek-e valaha is. Vagy, hogy begyógyulnak-e - néztem fel rá. Elképzelhetnek tartottam, hogy életem hátralevő részében némelyikből szivárogni fog a vér. Nem tudtam így előre megmondani, ez mindig attól függ, hogy ki, milyen érzelmekkel súlyt le a varázslattal. Miközben ezen töprengtem, a férfi egy szó nélkül felállt az asztaltól és egy vaskos könyvvel tért vissza, majd kijegyzetelt belőle valamit. Csendesen figyeltem egy ideig, ám tekintetem olykor a főnixre tévedt és abban gyönyörködtem.
Mikor elém tette a kis cetlit, elmosolyodtam, de nem értettem és kérdőn néztem fel a férfire. Amikor elmagyarázta - eléggé burkoltan -, halványan elmosolyodtam. Hangomból, ami szokásosan határozottan csengett, nem hallotta ki azt a nagy szeretetet, tiszteletet és hálát, amit valójában éreztem:
- Köszönöm - ennyit mondtam csak, ezt is eléggé halkan, de tudtam, a Professzor érteni fogja: sokat jelent számomra a gesztus. A pergamenért nyúltam és beleolvastam.
- Hmm... - búgtam - Nem egy könnyű dolog elkészíteni. - Ahogy felpillantottam, Dumbledore biccentett, félhold alakú szemüvege mögül. Ezzel ő is tisztában volt. Tudtam, kit keressek meg ez ügyben...

A kérdésére felvontam a szemöldököm. Nem islyesmire számítottam. Aztán jött a következő is. Na! Valami ilyesmire gondoltam. Szám sarkában mosoly játszott. Nem kellett ahhoz legilimenciát használjak, hogy tudjam: sejti a válaszomat.
- Azt leszámítva, hogy így beszéltük meg, mert így mindenkinek jó lesz - gondoltam arra, hogy én is nagyobb biztonságban vagyok és a Rend is gyarapodott egy igen értékes taggal az én személyemben - azért is, mert elérkezettnek láttam rá az időt. Ha a halálfalók a mugli irodámban csak megtámadnak és nem keresnek fel utána, akkor is így döntök - válaszoltam komoly, rezzenéstelen tekintettel. Alig pislogtam közben és végig az Igazgató szemébe néztem.
A második kérdésre is könnyű volt választ adnom. Könnyű, de kissé felborzolta amúgy is cafatokban álló idegeimet. Ez természetesen nem ült ki az arcomra, érzelmeimet tökéletesen palástoltam.
- A halálfalók eléggé erőszakosak tudnak lenni, ha valakit a saját oldalukon akarnak tudni - nevettem halkan. Nem igazi nevetés volt. - Állításuk szerint, felfigyeltek rám, a tehetségemre, hogy a muglivilágban is otthonosan mozgok. Tudja, hogy pár évig elhagytam a mágusvilágot... azt mondták, pont ilyen ember kell nekik és az ilyenből kevés van - magyaráztam érzelemmentes hangon. - Természetesen nemet mondtam és ez nekik nagyon nem tetszett. Az ostobák - itt elmosolyodtam - azt gondolták, hogy majd kínzással elérnek bármit is... - szünetet tartottam és a ruha alatt bekötözött derekamra gondoltam és azon testrészeimre, melyeket csúnya sebek borítanak. - Nem hagyták annyiban, mindig megkerestek, míg végül elegem lett belőle és elmenekültem Londonból. Végül a Roxfortba mentem, miután leráztam őket. Hogy kik voltak ott...? - töprengtem. - Bellatrix biztosan, talán Rodolphus is. Amycus Carrow... és Dolohov. Maszk volt rajtuk, a hang alapján próbáltam felismerni őket... - visszaemlékeztem az estére. A gondolataimat előtte alaposan lezártam, még egy olyan elmének is nehéz bejutnia oda, mint Dumbledore - de persze tudtam, hogy megpróbálja majd. Közben tekintetemet végig rajta tartottam.

Ordítok. Kín, gyötrelem és fájdalom. Mindezt azért, mert nem hajtok fejet néhány halálfalónak, akik azt hiszik magukról, hogy istenek, közben pedig a nagy varázslók kislábujjáig sem érnek fel. Homlokom a hideg konyhakövön. Vér állt meg a márványlapok közötti kis résben és tócsákban a köveken. Kacajok. Élénk fények játéka ahogy a falon villognak. Azt próbálom képzelni, hogy tűzijárék, de nem megy... minden egyes villanás után a húsomba hatoló fájdalom, az agyamba kúszó zsibbadás. Amikor egy átok, vagy gonosz erejű varázslat telibe talál, azt megérzed. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy. Megégethet, megvakíthat, megállíthatja a szívedet, és súlyos belső sérülést okozhat. Valami, ami egy milliszekundum alatt történik, örökre megváltoztathatja az életed. Az érzést még mindig magamon érzem, ahogy a véres ruha a testemhez tapad. Rezzenéstelen tekintettel meredek magam elé, míg végül egy erős kéz markolását érzem először a hajamon, majd a nyakamon. Utóbbinál fogva a falhoz vág, tüdőmbe szorult a levegő. Nem adom meg nekik az örömet, hogy újra hallják, ahogy kiáltásom az éjszaka sötétjébe hasít...
Olyanok voltak azokkal a maszkokkal, mint valami elcseszett bóhócok egy horrorisztikus cirkuszban. Én voltam a megszelídítésre szánt oroszlán...

Visszatértem emlékeimből a valóságba. Mintha meg sem történtek volna. A hosszú gyötrlemes órák egy pillanat alatt leperegtek előttem. Persze, ez éjszakánként nem volt ilyen... egyszerű. Befészkelték magukat a legvadabb rémálmaimba is és csak ezek jártak a fejemben az álmatlan éjszakákon.
- Ennyit tudok mondani - szóltam, nem említve a gondolataimat.

Miközben elléptem az ablaktól és tekintetemet újra Fawkes-on járattam, közelebb léptem. Elnéztem a csodás, vöröses-arany tollait és szép tartását, okosan csillogó szemét és barátságosan csattogó csőrét. Közel állt a szívemhez ez a faj, már csak saját jellemem miatt is. Halványan elmosolyodtam, majd újra az ablakhoz léptem - nem tudtam betelni a kilátással. Hirtelen halk pukkanás, tompa puffanás - egy előre dőlő széké. Odakaptam tekintetemet. Ki más lehetett volna? - mosolyodtam el lágyan az Igazgatóra. Azért résen voltam, még a Roxfort biztonságot nyújtó, ódon falai között is.
- Jó estét, Dumbledore Igazgató úr! - viszonoztam köszönését, majd helyet foglaltam. Kényelmesen hátradőltem, kezeimat a karfára tettem, bal lábamat átvetettem a jobbon és fürkészőn néztem a férfire. Piton bármelyik mérgét megittam volna, olyan biztos voltam benne, hogy nem csak egy kellemes, esti csevejre invitált meg magához.
- Jól - bólinottam és a dicséretek hallatán csak amolyan 'tudom...' , kissé egoista, kissé beképzelt mosolyra húztam a számat. Nem voltam rest kérdezni:
- Gondolom, nem csak emiatt hívott, Igazgató úr - a legtöbb tanár 'Albusnak' vagy 'Dumbledorenak' hívja, de nekem még mindig csak 'Igazgató úrként' élt a férfi, annak ellenére, hogy felajánlotta, szólíthatom a nevén is. - Akkor hát miért? - gondoltam olyasmire, hogy sebhelyeim gyógyulása érdekli, vagy, hogy biztos leráztam-e a Halálfalókat, mik a terveim a jövőre nézve (nem fogok örökké bújkálni, csak amíg muszáj - ezzel a válasszal készültem).

Dumbledore az irodájába kéretett. Gondoltam, nem véletlenül. Nem egész egy hete tértem csak vissza a Roxfortba és valószínűleg aggódik értem. De nem kell - ezt neki is megmondtam -, leráztam a Halálfalókat, nem tudják, hogy ide jöttem. Én meg... jól vagyok. Végzem a munkám, tanítom a diákokat. Egyelőre tartanak tőlem, de ezt meg is akarom őrizni. Addig jó, amíg viselkednek és nem kell feleslegesen fegyelmeznem és tudják, hogy ki a főnök. Én. Én vagyok az. És az én órámon rend lesz és fegyelem.
A kőszörny elé érve nem is kellett gondolkodnom a jelszón. Megjegyeztem, a múlkori látogatásom alkalmával:
- Sava-juj-cukor! - mondtam, határozott hangon, mire a kőszörny félreugrott, én pedig a lépcsőre léptem, ami felvitt az ajtó elé. Kopogtam, de aválaszt már nem vártam meg.
Várhattam is volna, az Igazgató nem volt odabent. Csak a főnixe, Fawkes. Éppen virágkorát élte, csodásan szép volt. Én is gondolkodtam egy beszerzésén. De egyelőre még baglyom sem volt! Az lesz a következő, amit vennem kell - gondoltam, majd tekintetemet leemeltem a madárról a polcokon sorakozó holmikra. Imádtam nézegetni őket és megfigyelni a művi pontosságot, amivel működtek. Akárhányszor idevetődtem diákkoromban, mindig ezekben gyönyörködtem. Vannak dolgok, amik nem változnak.
Végül megfordultam tengelyem körül és a Süvegre is vetettem egy gyors pillantást, majd az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Gyönyörű volt a kilátás.