Helena & Bellatrix

Meglepődtem. Ez a nő teljesen kezdett az őrületbe kergetni. Mikor azonban azt mondta, hogy gazdagabb mindenkinél, röhögnöm kellett. Ha tudta volna, hogy Tata széfjében annyi pénz van, mint amennyit egy jól kereső varázslócsalád egész évben nem visz haza, nem biztos, hogy így dicsekedett volna. De engem nem érdekelt. Ha nem kell neki egy kis plussz pénz, akkor uram bocsá' én nem adok neki.
- Érdekes, ha ennyi pénze van, akkor miért ilyen szakadt göncökben járkál?- a nő köpenye enyhén szólva viseltes volt. A haja bozontos, a külseje rémisztő- több irányból is.
Lehúztam a vajsöröm maradékát, és lecsaptam az üveget az asztalra kicsit nagyobb erővel, mint kellett volna. Az üveg széttört, és a szilánkok véresre kaszaboltál a kezemet- de nem érdekelt. Kezdett velem nagyon elszaladni a ló. Eddig, egész életemben csak egyszer voltam ennyire dühös... akkor, amikor Tatát megölték. Ott, amikor láttam halott testét, kirobbant belőlem a mágia, visszafoghatatlanul. Ha most is ez lesz, akkor a kocsma helyén csak füstölgő romok fognak maradni. Ezt azért nem akartam, Azkabanból nehéz lenne megszökni...
- Tudja mit!? D*gja fel magának a varázspálcáját! Más úgyse tenne oda semmit!- nem lőttem ki átkot, hiszen biztos voltam benne, hogy ellátta magát védővarázsokkal. Helyette előkaptam egy tőrt a csizmám szárából, és a nő felé hajítottam. Nem neki- hisz úgyis kivédte volna-, hanem a mellette lévő tartógerendába. A tőr miliméterekkel Bellatrix feje mellett szállt el. Felálltam, és nyugodt tempóban az ajtó felé sétáltam, miközben nonverbális módon védővarázslatokkal vettem körül magam.

Na jó, gondoltam. Szöenyűséges módon alábecsültem Bellatrixot, aki kis híján leszúrt az előbb. Most csak a pálcáját fogja rám az asztal alatt, és mindjárt megátkoz. Hirtelen nem tudtam, mi a rosszabb.
Ha a józan eszemre hallgatok, le se ülök ide, ehhez az asztalhoz. Azonban, mint olyan sokszor, a makacsságom győzött. És már másodjára. Előbb megígértem magamnak, hogy itt hagyom a nőt, de egyszerűen nem tudtam ezt megtenni. Nekem kellett a tudása! És ha egy megszerzendő tudásmennyiségről van szó, nagyon elszánt tudok lenni. Bellatrix pont annyira nézett le engem, mint amennyire megvetettem őt, mint embert.
Rájöttem, hogy eddig a logika nem nagyon kísérte végig cselekedeteimet. Innetől muszáj lesz a mugli "Pénz beszél, kutya ugat" szólás szerint cselekednem. Illetve mutatnom valamit, hogy lássa a nő, érdemes rám szentelnie tíz percet. Vagy huszat.
Székemet hátrébb húztam, hátradőltem, és lábaimat kereszte vetettem. Egy szerencsétlen varázsló éppen mosdóba igyekezett, ami pont a mi asztalunk mellett volt. Be azonban már nem jutott, ugyanis egyik kedvenc átokkombinációmat használva ájultan, polip karokkal, elefánt fülekkel, kecske lábakkal és malac orral feküdt ki a nő lába előtt. Ha jól láttam, Bellatrix még egy kicsit bele is rúgott, hogy odébb tegye a férfi egyik testrészét. Ekkor megszólaltam. Hangomban nem volt se nyájasság, de kedvesség. Nem voltam titokzatos, de semmilyen. Csak én. Pontosabban a rosszabbik énem. A hangom kegyetlen volt, és kimért:
- Nézze! Én egy roxfortos végzős diák vagyok, egy mocskos sárvérű, akit varázsló nevelt fel. Párbajozni szeretnék megtanulni, nekem nem elég az, hogy a suliból bármelyik diákot legyőzhetem. Nem használhatom mindig a tanároknál az Imperio-t, előbb-utóbb el fognak kapni- reméltem, nem jelent fel, mert ez tényleg igaz volt. Ekkor egy zsák galleont csaptam az asztalra- Szerintem a pénz magának is pénz, az arany egy diák kezében is arany- csak ennyit mondtam, és vártam. Ez voltam én. Ha Bellatrix most se segít...ördög és pokol, megátkozom!

Nagyon dühös voltam magamra, szörnyen alábecsültem Bellatrixot. A nő nem volt hülye, és a sztorim túlságosan átlátszóra sikeredett. Bár, végül is...
- Nem a hatalma miatt kerestem fel- nyögtem, és egy pálcamozdulattal helyrehoztam az oldalamat- Csak a párbajtudása érdekel. Tőlem lehetne a Mágiaügyi Miniszter is, vagy egy utolsó senki. Ha tudom, hogy hogyan tud párbajozni, akkor is ideülök magához. Kíváncsi lennék, hogy akkor se segítene nekem, ha a Nagyúr híve lennék- ezt picit titokzatosan mondtam, de nem túlságosan. Ha akart, a nő biztosan átlátott volna rajtam. Nem voltam a "Nagyura" híve, de előtte nem is vethettem meg. Ha Bellatrix erre se reagál semmi, számomra kedvezőt, akkor hátradőlök, megiszom a vajsörömet, és egyszerűen távozok.

Ez nem jött be. Sürgősen új technikát kell kitalálnom, különben elszalasztom a párbajhercegnőmet. Utálta az emberiséget is, a hangjából ez jött le. Az arcát nem láttam, ugyanis a csuklyáját teljesen felhúzta. Mivel nála a szép szó semmit se fog érni, egy lapra kellett feltennem mindent. Egyszerűen nem volt jobb ötletem. Ki kellett érdemelnem, hogy átkot szórjon rám, majd kivédeni, és viszonozni kell azt. Ha rádöbben, hogy egy iskolás lányt nem tudott leteríteni egyetlenegy átokkal, talán hajlandó lesz segíteni. Ha meg nem, akkor párbajozok vele. Egy kocsmában biztosan nem fog főbenjáró átkot használni. Másnap már Azkabanban lenne miatta. Legalább megfigyelem majd párbajozás közben, így sok tapasztalatot szerzek anélkül, hogy ő akarná.
- Gondolom biztosan nem is tudna semmi újat mutatni nekem... Valószínűleg csak Voldemort miatt volt egy kis hatalma, amit most teljesen elveszített...- lassan, és élvezettel beszéltem. Nagyon reméltem, hogy minél előbb felcsattan, és megkezdi a harcot saját maga ellen. Én innen csak győztesként kerülhetek haza. Megölni nem fog, az összes többi pedig nem érdekelt. Szinte mindenre volt gyógyír, ha máshol nem is, a Szent Mungóban biztosan. Bár, azért oda nem szívesen kerülnék...

Már megint az Abszol úton kötöttem ki. Pár napja jártam itt utoljára, akkor mondjuk a Zsebpiszok közben volt dolgom, most azonban a Gringottsba igyekeztem. Miután kivettem egy kis pénzt, örömmel léptem be a Foltozott Üstbe. Kint cudar idő volt, kezdett beköszönteni az ősz. Odaléptem a pulthoz, és azon gondolkoztam, mit is kérjek. Végül egy vajsör mellett döntöttem. Nem szerettem volna dehopponálás közben részeges lenni. Mikor megkaptam a vajsörömet, már megint, szokás szerint nem volt hová leülnöm. Most tényleg minden asztal tele volt, sohová se fértem volna be. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy csendes kis sarok majdnem a szobák bejáratánál. Ott biztos nem ül senki, gondoltam; és nagy meglepetésként ért, hogy mégis volt ott valaki. Én nem is akárki. A magányos kis asztalnál Bellatrix Lestrange ült, hús-vér valójában. Ugyan igyekeztem a jót képviselni, és megvetettem Voldemortot, mégis tudtam: ez a nő egy élő párbajhős, valaki, akitől sokat tanulhatok arról, hogyan is kell kapkodva szórni az átkokat mindenkire. Nem mintha nem ment volt elég jól, de szerettem volna hogy még jobban menjen. Óvatosan, vigyázva, hiszen csak Bellatrix Lestrange-ről van szó, odaléptem az asztalához, és magabiztos hangon megszólaltam:
- Leülhetek?- nem vártam választ, elültem. Ha azt akarom, hogy észrevegyen, és foglalkozzon velem, úgy is kellett viselkednem- Megtanítana mégjobban párbajozni, mint ahgyan most tudok?- kérdeztem egyből a közepébe vágva. Még arra se hagytam neki időt, hogy tiltakozzon leülésem miatt. Csak remélhettem, hogy nem mentem kapásból messzire. A biztonság kedvéért a pálcám a kezem ügyében volt.