Elsa Windsor

Véla véremnek köszönhetően egyáltalán nem panaszkodhatom a külsőmre. Laza hullámokban a hátközepemig érő, mé szőke hajzuhatagommal büszkélkedhetek, melyet mindig kiengedve hordok. Kissé felfelé ívelő, mandula alakú, kékes zöld szemeim hatásos párost alkotnak hajkoronámmal. Porcelán fehér bőröm makulátlan, mely semmilyen mennyiségű napfény hatására sem hajlandó egy árnyalattal is barnábbá változni. Törékeny, karcsú alkatom van, izmok elenyésző mennyiségével, mivel nem vagyok egy nagy sportember. Köszönet talán a (viszonylag) egészséges étkezésnek? Az öltözködésem változó – szeretem a nőies ruhákat, de a laza farmer és póló páros sem áll messze tőlem. Nem vagyok hajlandó felvenni lapos talpú cipőt, azt a férfiaknak találták ki. Nem szeretem mindenféle vacakkal összekenni az arcom, mivel a természetes szépség híve vagyok, ezért szempillaspirál és enyhe rúzsból áll a hétköznapi sminkem, semmi extra. Különleges alkalmak persze megkövetelik, hogy kicsit tovább cicomázzam magam a tükör előtt. A nyakamban mindig ott lóg egy ezüst nyaklánc szitakötő medállal, amit a nagymamámtól örököltem.

A meglepően bájos, ártatlan külső mögött nem egy olyan bárányka rejtőzik, amilyenre gondolnál. Határozott, magabiztos jellem vagyok, aki nem hátrál meg a dolgoktól egykönnyen. A bátorságom józan ésszel párosul, ezért nem szaladok a vesztembe meggondolatlanul. Nem a legfőbb erényem, de önfejű és makacs vagyok. Nagyon. Nem szeretem, sőt, kifejezett irritál, ha mások megmondják mit és hogyan tegyek, vagy éljem a kis életem – khm, a rendelet, khm. A ravaszságom is szóvá tették már egyszer-kétszer. Tisztában vagyok az értékeimmel, de nem vagyok egoista, csupán van egészséges önbizalmam. Az iskolai házam kilencven százalékával ellenben barátságosnak és kedvesnek mondhatom magam. Nem ítélkezem, eleinte mindenkit ugyanúgy kezelek. Az, hogy a későbbiekben hogyan viszonyulok hozzájuk, az az ő viselkedésükön függ. Sosem estem át a „bajos csajok” korszakon, és nem is hiszem, hogy valaha arra a szintre süllyednék. Nem, ez nem azt jelenti, hogy egy ne bánts virág lennék, csupán van bennem annyi emberiség, hogy ne azzal építsem a saját önbizalmam, hogy másét eltaposom. Könnyen megtalálom a közös nevezőt az emberekkel, ezért szép nagy baráti társaságot tudhatok magam mellett a házamon belül és kívül is. Van bennem egy csipetnyi lázadó szellem, amiért a rendelet ellenére is előfordul, hogy akarva-akaratlanul flörtölök azokkal a fiúkkal, akiken megakad a szemem.

Azt mondják, Wales egyik legnagyobb vihara tombolt, amikor világra jöttem egy W-vel díszített kúria második emeletén. A vártnál másfél hónappal korábban érkeztem, porcelánbabát megszégyenítően fehér bőrrel és bájos arccal. Két testvér, egy hat éves kislány és egy négy éves kisfiú várt rám, plusz egy özvegy anya. Mielőtt bárki is sajnálni kezdené, még itt a történet elején tudni kell róla valamit: álszent boszorka. Fél véla, ezért az életében mindent a szépségével ért el, köztük egy gazdag és befolyásos aranyvérű szívét, aki az apám. Születésem előtt két hónappal ölte meg egy csapat auror, akik halálfalónak hitték. Hogy ez valóban igaz-e nem tudom megmondani, mivel ez a családunk számára tabu, így senki sem beszél róla, mára pedig feladtam a kérdezősködéssel. A jelek alapján azért lenne egy erős tippem.

Gyerekkorom, pontosabban a tizenegy éves korom előtti időszakot, leginkább a kúria területén töltöttem. Az épület magas, hideg, tengerészkék falai egyáltalán nem voltak otthonosak, sötét és hátborzongatónak tartottam őket, főleg a rajtuk lógó képekkel. A magas ablakok függönyei mindig be voltak húzva, a csillárok halvány fénye pedig csak segített elérni a kísértetkastély hatást. Anyám minden ivadékát így nevelte, távol a világtól hogy ezzel „megvédjen” minket a ránk leselkedő rossztól, vagyis egy normális élettől. Nehezen viselte apánk halálát, paranoiás lett, kerülte az embereket, megszakította a kapcsolatait a barátaival, a rokonság is ritkán jöhetett el hozzánk. Próbáltam megérteni és nem haragudni rá, de egyáltalán nem viseltem jól a kalitkába zárt madár életét. Társaságnak a házimanókon kívül csak a testvéreim tudhattam, már amikor ők nem Roxfortban voltak. A megszokott, testvéri veszekedésektől függetlenül jó kapcsolatot ápoltam velük, annyi időt töltöttem velük, amennyit csak lehetett.

A Roxforttól kapott levél az, ami úgymond kimentett otthonról. Tény és való, hogy nem a kedvességéről híres házba kerültem, de ez nem okozott gondot abban, hogy kialakítsak egy baráti társaságot magamnak, ami csak bővült az évek elteltével. Szükségem van emberekre és nyüzsgésre körülöttem, hogy ne unatkozzak, erre is törekedtem. A kastélyban bontakoztam ki, többé-kevésbé megtaláltam magam, a jövőképem is ott alakult ki a fejemben. Az évfolyamom legjobbjának mondhatom Legendás Lények Gondozásából, nem csupán mert éles az eszem, hanem mert kifejezetten szeretem is ezt a tantárgyat. Jó ideje eldöntöttem, hogy ebben a körben leszek kutató, de az élet közbeszólt.

Az iskolai éveim második felében hozták érvénybe a rendeletet. Jelentős többségünk reagált hasonlóképpen, mint én, habár szerintem szerény személyem a düh egy új szintjére lépett azon a bizonyos napon. Teljesen kiborultam, egy pillanatban befordultam, a másikban őrjöngtem. A magam útját akartam járni, utazni és felfedezni, egy napon pedig hozzámenni valakihez, akit én választok, nem pedig egy nevetséges Minisztérium. Önfejű vagyok és makacs, de nem vagyok hajlandó behódolni senkinek, még ha ezzel veszélybe is sodrom magam. Meg fogom találni a módját, hogy kihúzzam magam a rendelet alól.

KÓD: Mardekár 7/7 lány
KIRENDELT PÁR: Griffendél 7/7 fiú
PLAY BY: Blake Lively