Sophia és Ally

Allison and Sohpia

Valahogy most nincs kedvem odafent lenni, két apró okból kifolyólag. Az egész kastély üres, vagyis a harmadikos tanulóktól felfele jöhettek ki, de a kisebbekhez nincs jelenleg türelmem.
A Három Seprű meg pár lépésre van innen, ezt a kevés utat fél lábon ugrálva is jobban bírnám, mint a kastélyig, szóval nem is kérdéses hová szeretnék eljutni. Meg amúgy is… nincs olyan betegség, horzsolás, baj, amit a vajsör ne oldana meg finom melaszos süteménnyel mellette. Fenséges étel, az egyszer biztos.
- Én is Allison, de tényleg. Mintha Merlin azt akarta volna, hogy mi ketten összefussunk itt. – már csak az az egyszerű kérdésem van, hogy mi okból?
Esetleg a későbbiekben egymás hasznára leszünk vagy csak a felebaráti szeretet vezényelte? Fogalmam sincs melyik lehet, nem vagyok sorsfejtő, még az ezotériában sem hiszek, azért is van az, hogy nem vettem fel idén a jóslástant. Egyszerűen nem fekszik nekem az a tantárgy, túl kitaláció szaga van az egésznek. Ezt mondjuk a félig mugli neveltetés miatt gondolhatom, fene tudja…
- Igen, és még mindig akkora népszerűségnek örvend az órája, mint régen. Valahogy kedvelem a Professzornak a stílusát, egyedi, bár ez rengeteg tanárról elmondható, negatív értelemben. – McGalagony az egyik kedvenc tanárom, mondjuk nem csak azért, mert Ő a házvezetőnőm. Hanem azért, mert a kemény külseje ellenére érdekli mi van velünk, gyakran segít, főleg most mikor el kell döntenünk mihez kezdünk az életünkkel Roxfort után.
-Biztosan, nem sokszor látogatják meg, vagyis erről nem tudnék pontos statisztikai adatot benyújtani. – mosolygok rá kedvesen, majd kérdezek, hogy vigyem tovább a beszélgetést. – Melyik házba jártál? – mindeközben megérkezünk a Három Seprűbe, ami zsong a kiszabadult diákok hangjától. Üres asztal után kutatok, meg is látok egyet a sarokban.
Lassan, de biztosan elindulok felé még mindig Allisonon támaszkodva. Igazán hálás vagyok neki, amiért elkísért idáig.
- Meghívlak egy italra, mit szeretnél inni?

Allison and Sohpia

Sokszor elveszek a gondolataim között, és ezért ilyen dolgok történnek meg velem, mint az előbbi. Csodálkozom, hogy még nem lett komolyan bajom a figyelmetlenségemből. Már rég lesétálhattam volna egy hídról.
- Mindegy, már megtörtént meg amúgy sem lett egyikünknek sem komolyabb baja. – ezt még azelőtt mondom, hogy megérezném a fájdalmat a bokámba. Belenyilall, és legszívesebben feljajgatnék, de most nem lehetek puhány. Erős vagyok.
Nem csábít az ötlet, hogy visszatérjek a suliba, alig félórája hagytam el… Tennem kell, vagy mondanom valamit, ami miatt itt maradunk.
Hazudni viszont nem szeretek, mert az nem tartozik hozzám, túlságosan egyenes embernek tartom magam ehhez. Na, mindegy, bárhogy is legyen nem akarok visszamenni, mert fenn áll az esélye annak, hogy összetalálkozom vele.
- Nem kell, vagyis… nem szeretnék még visszamenni az iskolába, még csak félórája szabadultam ki onnan. – ezért imádom a roxmortsi hétvégéket. Nem kell ott ülnünk, ha nem muszáj, és nekem most nagyon nem muszáj. – Meg amúgy is, Madam Pomfrey is lejött, biztosan itt van valamerre. Esetleg, ha elkísérnél a Három Seprűbe megköszönném. – és még hálám jeléül fizetnék valami italt neki.
A nagy ütközés közben elfelejtettünk valamit, mégpedig azt, hogy bemutatkozzunk egymásnak, ami jobb esetben nem menne ki a fejemből, de most a bokámmal voltunk elfoglalva.
- Sophia McAllister vagyok, benned kit tisztelhetek? Ja, és köszönöm a segítséget, igazán hálás vagyok… - rámosolygok, és lassan de biztosan, rá támaszkodva, elindulok a lábamon. Nem túl élvezetes érzés.

Allison and Sohpia

Imádom Roxfortot, ne értsen félre senki, de néha jó csak úgy elhagyni azt a helyet, és máshol lenni egy bizonyos ideig. Nekem már nagyon nagy szükségem volt erre a kikapcsolódásra, magányra, mert Roxmortsban is ugyanolyan az élet, mint a suliban.
Mindenki mindenkit ismer, nem lehet elvegyülni és nem tudok úgy tenni huzamosabb ideig, mintha nem én lennék. Mióta megjött az a bugyuta, istenverte levél nem találom a helyemet. Örülök a benne lévő levélnek, de valahogy nem tetszik nekem ennek a végkimenetele. Azért kéne az embereknek összeházasodniuk, mert szeretik egymást, nem pedig kényszerből.
Sokkal szívesebben mennék Andrewhoz, ha saját akaratából akart volna megismerkedni velem, nem pedig ráerőltették ezt. De ellene már úgy sem tudok mit csinálni, legalábbis nem hiszem, hogy lehetne tenni.
Biztosra veszem, hogy vannak személyek, akiknek nem jön be és lázadások fognak kitörni, de addig megbékélek mindennel.
De most nem foglalkozom ezzel! Mindent magam mögött hagyok, és csak élvezem a friss levegőt, gondok, bajok nélkül, mert miért is kéne nekem ezeken törnöm az agyam?
Egy elég forgalmas utcán haladok végig, nem is figyelve a közeledő emberekre. Egy régi varázsló dalt dúdolva járok, a földet bámulva, nem törődve azzal kik mennek el mellettem. Talán azért ütközhettem össze valakivel, mert már csak azt érzékelem, hogy a hideg földön ülök és fáj a bokám.
- Te sem figyeltél! – csattanok egyből fel, mikor le kis hülyéz. Utálom, ha valaki ilyenekkel minősít. Kíváncsian nézek fel az elgázolómra, vagy elgázoltamra, mindegy a szemszög.
- Azt hiszem a bokám kiment, de amúgy minden rendben. – fogadom el a felém nyújtott kezet, majd lassan felhúzódzkodom. Leseprem magamról a havat, majd jobb lábamra próbálok állni, de belesajog. – Nem túl biztató…