No. 001 - Dumbledore levele: különszakkör

-- -- -- -- --

A hálóterem ablakfülkéjében, hátamat a rideg falnak vetve, térdeimet felhúzva üldögéltem már egy jó ideje. Mellettem egy körülbelül a közepén felcsapott mugli könyv feküdt, amit olykor a kezembe vettem, elolvastam pár oldalt, majd borítóját felfelé fordítva visszahelyeztem magam mellé. Bár éppen az események legsűrűbb forgatagába csöppentem a könyv sárgás lapjain, gondolataim minduntalan elkalandoztak.
Fejemet a falnak támasztva, tekintetemet az ablak üvegére szegeztem, melyre sűrűn záporoztak az cseppek. Az eső szürke függönyén át csak homályosan láttam a birtokot. Tőlem szokatlan módon a vizsgákra gondoltam, és nem túl fényes tanulmányi eredményeimre, melyek nem sok jóval kecsegtettek. Tulajdonképpen csak most tudatosult bennem, hogy nem tudom, mihez akarok majd kezdeni a jövőben. Egyre-másra ütötték meg fülem elejtett szavak a továbbtanulásról, hogy ki milyen szakmát áhít magának. Idegesen beletúrtam a hajamba, és újra a könyv után nyúltam. De miközben pillantásom a sorokon futott végig, agyam a lehetséges választásokon kattogott. Évekig auror szerettem volna lenni, és ha nem is teljesen tudatosan, de gondolataim most is e szakma körül keringtek, de komolyabban nem fontoltam meg a dolgot, hisz legalább háromszázhatvan fokos fordulatot kellene vennem a tanulásban, hogy elérhessem az ehhez szükséges eredményeket. Igaz, SVK-ból és átváltoztatástanból elég jó vagyok, de ez kevés.
Elhessegettem a zavaró gondolatokat, de azok időnként makacsul visszatértek, és keveredtek a könyv szövegével. Így többször is vissza kellett lapoznom, és órák múlva, a történet végére érve csalódottan csaptam be a könyvet. Úgy szerettem krimit olvasni, hogy együtt gondolkodtam a nyomozóval, és vele együtt oldottam meg az ügyet, de most nemhogy nem jöttem rá, ki a gyilkos, még a főhős gondolatmenetét sem tudtam követni.
Zúgott a fejem, üres gyomrom pedig figyelmeztetően megkordult, amikor az ágyamhoz léptem, és az éjjeliszekrényre tettem a könyvet, hogy este, vagy valamikor újra átrágjam magam rajta. Már éppen megfordultam volna, amikor valami szemet szúrt. A könyv alól egy levél lógott ki, amin azonnal felismertem a Roxfort vörös viaszpecsétjét. Sietve felbontottam a levelet, és kíváncsian, mert elképzelésem sem volt miért kaphattam, átfutottam a rövid, nyomtatott és aláírás nélküli üzenetet. Gyanakvóan összevontam szemöldököm, és jobban szemügyre vettem a pecsétet, abban a hitben, hogy kiderül, hamisítvány a levél és valaki a bolondját járatja velem.
Amikor viszont harmadszori átolvasásra sem találtam benne semmit, amitől okosabb lettem volna, zsebembe süllyesztettem a papírt, és vártam, hogy nyolcat üssön az óra. Úgy gondoltam, hogy még takarodó előtt elrejtőzöm a nagyteremben, és ott várok a többiekre, hisz így sokkal kisebb a lebukás veszélye. A folyosókon az ügyeletes tanár, Frics és Mrs. Norris járőröznek ilyenkor, akikkel nem lenne szerencsés összefutni, bár a pecsétes levéllel megmagyarázhatnám a szabályszegést, órákig bizonygathatnám, hogy nem hamisítvány a levél.
Miután teljes sötétségbe borult a terem, nyugodtan helyet foglaltam egy széken, ami éppen a kezem ügyébe került. Pálcám a csizmám szárában lapult, és készen álltam, hogy bármelyik pillanatban előkapjam, de csak ha tényleg szükség van rá.
Percek múlva mozgolódást hallottam, vagy csak képzeltem, hisz a levélben az állt, hogy társaságom is lesz, de továbbra is csendben vártam…valamire. Ekkor halkan megnyikordult az ajtó, és szinte ugyanebben a pillanatban sikkantás hallatszott, majd hirtelen fény öntötte el a helyiséget. Tekintetem ösztönösen és gyorsan felkereste a hang forrását, és pillantásom egy lányra esett, akit csupán látásból ismertem. Ekkor, rövid késlekedéssel kapcsoltam, hogy már nem vagyok vakságra kárhoztatva, mire kíváncsian körbenéztem. A teremben két tanár, és rajtam kívül négy diák volt jelen, akik közül Znakharkát és Josht ismertem személyesen, a többieknek igaz, ismerős volt az arcuk, de nem tudtam a nevüket.
Elképzelésem sem volt, miért vagyunk itt, de mivel két tanár is jelen volt, nem éreztem szükségét, hogy bármit is tegyek. Ők bizonyára tájékozottabbak a levelet illetően.
Ha összeakadt a tekintetem valakiével, aprót biccentettem, és ha Znakharka észrevette, hogy figyelem, egy félmosollyal üdvözöltem, miközben a székben hátradőlve vártam, hogy történjen valami.

-- -- -- -- --

Az este kezdett egyre érdekesebben alakulni. Amikor egy bagoly röppent a számomra ismeretlen hollóhátas lány fejére, és ő – nem túl meglepő módon - sikoltozni kezdett, csak nehezen álltam meg nevetés nélkül, de úgy éreztem, az események fényében nem lenne illő ilyet tenni, hisz még rám is várhat hasonló sors. Az már más kérdés, hogy ez esetben nem valószínű, hogy esztelenül kiáltozni kezdenék, ezzel halálra rémítve szegény állatot és egy kevésbé szelíd és türelmes madár esetén biztosítva magamnak egy látogatást a gyengélkedőre.
A bagolyvadászatban eszemben sem volt részt venni; felálltam ugyan, de tisztes távolságból figyeltem az eseményeket. Nem szándékoztam egy madár után rohangálni, de ha szükség lett volna rá, egy kábító átokkal nem tartott volna sokáig elfognom, de végül máshogy alakultak a dolgok.
A bagoly, miután kissé lecsillapodtak a kedélyek a teremben, jó levélkézbesítőhöz illőn hagyta magát megfogni.
Mikor a papír az asztalra került, közelebb léptem, de elég kellemetlen szögből voltam kénytelen átfutni a pár mondatot, amit viszont így sem volt túl nehéz felfogni. És ha nem is értettem volna teljesen, a következő másodpercek eseményei elég magyarázattal szolgáltak.
- A francba is – káromkodtam el magam halkan, miközben gyors mozdulattal előhúztam pálcámat csizmám szárából. Mikor ujjaim a fára kulcsolódtak, és megéreztem annak szilárdságát és hűvösségét, újult erővel, és a lehető legnagyobb biztonságérzettel fordultam a közeledő gyíkok felé. Hogy mire jó ez az egész, és miért vagyunk itt, ki hívott minket, pont minket ide – e kérdések megfontolását későbbre halasztottam, pontosan akkora, amikor már nem egy tüzet okádó gyík fog velem farkasszemet nézni.
A többiekkel jelen pillanatban nem foglalkoztam; reméltem, hogy annyi eszük azért van, hogy nem rontják tovább a már amúgy is rossz helyzetünket. Bár bíztam a képességeimben, azért abban sem voltam biztos, hogy éppen én tudnám, mit kell tennünk. Ennek ellenére nem vártam segítséget a tanároktól, Caillebotte professzor – khm- szerencsétlenkedése meggyőzött róla, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, ők a helyzet magaslatán vannak.
A gyíkok lassan közeledtek; a teremben szétszóródva álldogáló emberek mindegyike felé elindult egy példány, vagyis pár méter után kezdtek eltávolodni egymástól.  Úgy véltem, nem árt, ha nem próbálom ki rajtuk az összes varázslatot, amit ismerek, mert bár nem jeleskedtem túlságosan legendás lények gondozásából, annyit én is tudtam, hogy például egy robbantó átokkal sokkal többet rontanék a helyzeten, mint amennyit javítanék.
Kezdésként a kábító átokkal próbálkoztam, de hiába, három, gyors egymásutánban kilőtt stupor is eredmény nélkül maradt. Jöjjön hát a B megoldás.
- Aquo Eructo – kiáltottam, pálcámmal egy teljes kört leírva, majd a felém haladó gyíkra szegezve azt. Mozdulatlanul, erősen koncentrálva tartottam pálcámat, míg annak hegyéből széles vízsugár tört elő, ami egyenesen a hüllőnek csapódott. Ekkor újra kimondtam a bűbájt, ám most a kilőtt vízsugár lassan körkörös mozgásba kezdett a kis időre ártalmatlanná tett gyík körül, és egy fél perc alatt egy nagy vízgömb alakult ki az állat körül.  Kitörni remélhetőleg nem tud belőle, vagyis ezzel több gondom nem lesz.
Elégedetten sóhajtottam, és jobbra fordultam, hogy megnézzem, hogy állnak a többiek, ugyanis eddig még jelenlétükről is elfeledkeztem. Ám ekkor kis híján felsikoltottam, de csak egy halk nyögés hagyta el számat, amikor közvetlen közelről láttam előttem egy gyíkot, ami már tátotta a száját, hogy megbosszulja szerencsétlenül járt társát. Nem láttam, mikor ért ilyen közel hozzám, annyira el voltam foglalva a másik példánnyal, és most a meglepetés ereje egy pillanatra megbénított, ez pedig pont elég késlekedést jelentette volna, hogy ne tudjak időben reagálni, ha valaki nem siet segítségemre. A varázslat, ami mellettem süvített el pár métert taszított az állaton, és amikor a víztömeg szétoszlott körülötte, a gyík mozdulatlanul feküdt a padlón.
- Nem volt szükségem a segítségedre – fordultam rögtön Znakharka felé. Hangom dühös volt és felháborodott – meg kicsit hangos. – De azért kösz – tettem hozzá halkabban egy halvány mosollyal. A világért sem ismertem volna be, hogy amikor megláttam magam mellett, amint pálcáját a gyíkra szegezi, és kimondja az átkot, valamiféle melegség járt át. Talán nincs jelentősége az egésznek, mégis jólesett, hálás voltam, de belehaltam volna, ha ezt ő is megtudja.
Ahogy elfordultam a fiútól, körbenéztem a teremben. Több gyík is a padlón feküdt, vizesen és első pillantásra ártalmatlanná téve, de pár példány már kezdett magához térni. Bőrük lassan újra felizzott, és nehézkes mozdulatokkal feltápászkodtak a padlóról. Be kellett ismernem, erre nem számítottam. Azt hittem, a víz elég, de most kiderült, hogy az csak időleges megoldás. A vízgömböm felé pillantottam, ami még épp volt, de falai mintha egyre átlátszóbbá és vékonyabbá váltak volna.
- Rock professzor! – Hirtelen hasított belém a felismerés, hogy van köztünk valaki, aki ért a legendás lényekhez. Vagyis tudnia kell, mi árt nekik. – Hogy lehet ezekkel végezni? A víz kevés.