Kort Rembrandt

Kort Rembrandt || Kort || 15 || Park Hyun Seok

Teljes név: Kort Rembrandt
Születési idő: 1981.04.14.
Születési hely: Anglia, London
Élőhely: Anglia, London
Pálca: 13,5 hüvelyk, fenyő, unikornis szőr, (merev)
Foglalkozás: tanuló (Mardekár)

Ilyen vagyok....

Szenvedélyes. Nevetségesen helyes. Stílusos. Szabad, határozott. Amit akarok, azt megszerzem, amit ki akarok mondani, azt kimondom, amit meg akarok tenni, azt megteszem. Nincsenek gátjaim vagy határaim. Nyilván nem vagyok szerény, de reális képem van saját magamról. Mások elvárásai egyáltalán nem érdekelnek, távol áll tőlem, hogy idióta szabályok szerint éljem az életemet. Általában nyugodt természetű ember vagyok, nehéz kihozni a sodromból, aki viszont megpróbálja, az visszasírja majd azt a napot, amikor még nem ismert.
Imádok beszélni, hazudozni, és másokat kellemetlen helyzetbe hozni. Összezavarni, irányítani az embereket... ez a szenvedélyem. Aki elsőre nem kelti fel az érdeklődésemet, valószínűleg később sem fogja. Hamar unottá válok, ha sok időt töltök el egy ember társaságában, azonban a képességbeli különbségek nem izgatnak, akár varázsló, akár boszorkány az illető, az ilyesmire magasról teszek.
Utálom, ha rám akaszkodnak, vagy beleszólnak a személyes ügyeimbe, és legfőképpen, ha faggatóznak, vagy úgy tesznek, mintha ismernének. A bizalmamat könnyű megszerezni, de ha egyszer eljátszod, nem fogom megbocsátani. A káromkodás és a verekedés lassan a lételememmé vált, ahogyan a dohány is, de ez most lényegtelen.
Született szabályszegő vagyok, minél több dolgot próbálnak rám erőltetni, annál hamarabb durran el az agyam. Már-már megszokásszerűen üldözöm a lányokat, bár ez nem igen szokta zavarni őket. Hosszabb távon csak az öcsém, és esetleg a hozzám közel álló barátok mellett vagyok képes megmaradni, de a szeszélyességemet ők is nehezen viselik néha.
Odafigyelek a külsőmre, nem mintha érdekelne, mit gondolnak rólam, inkább magamért csinálom az egészet. Kedvelem a rikító színeket, sapkákat, bakancsokat, a karkötőket pedig egyenesen imádom.

Az én történetem....

A Westminster-apátság közelében, egy öreg kúriában nőttem fel. Apám, Louis Rembrandt egy nemzedékek óta fennálló, aranyvérű család sarjaként látott napvilágot, mégis egy gyönyörű mugli nőbe szeretett bele, aki később engem és az ikertestvéremet hozta a világra. Cornelia Park. Ő volt a vér szerinti anyám, ugyanakkor a köztünk lévő köteléket hamar eltörölte nagyszüleim örökös panaszkodása. Mindig is kinézték a családból, méltatlannak tartották a Rembrandt névre, és kitagadták apámat, amiért elvette.
Alig öt évvel születésünk után apámat egy betegség vitte el, Cornelia pedig egyedül maradt a feladattal, hogy felneveljen bennünket. Nem kellett nélkülöznünk, elvégre apánk minden vagyonát ránk hagyta, ő azonban mégsem volt még kész a feladatra. Apám halála nagyon megrázta, ráadásul Arthur semmilyen jelét nem mutatta mágikus képességeknek, míg körülöttem kiskoromtól fogva minden különleges volt.
Egy kihallgatott beszélgetés során tudtuk meg, ez mit is jelent pontosan. Engem sosem érdekelt a mágia, meglehetősen jól megvoltam nélküle, inkább afféle poénként fogtam fel, ami feldobja az életemet.
Azonban az, hogy emiatt válasszanak el a testvéremtől, kegyetlenül nagy ostobaságnak tűnt. Mintha minden, amiben addig hittem, porrá válna a kezeim közt. Természetesen eszem ágában sem volt ilyesmibe belemenni. 10 éves koromban kezdtem el tervezni a szökést. Tekintve, hogy nem volt sok pénzünk, egy gettóba menekültünk volna pár ismerősömmel, akiket bandázás közben szedtem össze. Talán egy darabig feketén éltünk volna, de még ez is jobb, minthogy egymástól távoli helyeken rohadjunk meg. A helyi bandától szereztünk volna dohány és kokót, hogy aztán az utcán áruljuk. Veszélyes, de annál jobban fizet. A levelek érkezése azonban mindkettőnket meglepte, ugyanis a testvéremet is felvették a Roxfortba, így a menekülés értelmetlenné vált. Már-már csalódott voltam, amiért félbe kell hagynunk egy jól megszervezett kis kalandot, ugyanakkor lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk, és bár a mugli sportok többségét nagyon kedvelem, egyik sem érhet fel a Kvidiccsel.
Afféle közös álom volt, hogy egy pályán száguldozhassunk, de amikor a Roxfortba kezdtünk járni, egyre több minden kezdett el érdekelni, és bár szinte elválaszthatatlanok voltunk, mégis más irányokba vonzódtunk. Végül Arthur jelentkezett a Mardekár csapatába, mint fogó, én pedig kommentátornak, a Kvidiccs meccsekre, így valamilyen módon mégiscsak ismét összetartoztunk. Néha ugyan rám szóltak, amiért nem tűnök elég pártatlannak, de az ilyesmi már részletkérdés.
Az idei az ötödik tanévünk a Roxfortban, de mégsem érzek késztetést, hogy komolyabban vegyem a dolgokat, mint annak idején, mikor elsősként érkeztem az iskola falai közé.
Kissé túlzásnak tűnhet, hogy ugyan nem vagyok a csapatban, mégis az egyik legújabb seprűmodellel indítottam az évet, dehát ha egyszer megtehetem... ráadásul esti kilógások alkalmával - merthogy a szabályszegés a lételelem, az is előfordul, hogy tényleg csak levegőzni szökök ki - meglehetősen hasznos tud lenni egy efféle járgány.