Josh & Jade

Képtelenség. Egy pillanatra tényleg biztos voltam benne, hogy amit látok az nem a valóság. A napokban alig aludtam valamit, ez a büntetőmunka pedig csak hab a tortán, így nem csodálkoztam volna, ha a kimerültség hatására képzeletem játszott volna velem. De miután nem folytak el előttem a dolgok, csupán King helyett egy idegen férfi nézett vissza rám, valószínűbbnek tűnt, hogy egy hús-vér metamorfmágus áll velem szemben. Nem is olyan régen volt szó a kinézetüket változtatni tudó varázslókról és boszorkányokról átváltoztatástanon, de McGalagony szerint ma már nagyon kevesen vannak, akik ilyen képességgel rendelkeznek, még az animágusoknál is ritkábban fordulnak elő, ezért nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy most szemtől szemben állok egy ilyen varázslóval. Az első döbbenet után rendeztem arcvonásaimat; nem volt ínyemre, hogy nagy eséllyel szándékosan változott át, csupán ’erőfitogtatásból’, hogy megmutassa, mit tud. Mert mi másért tette volna? Más helyzet, ha feldühítem, és nem tudja kontrollálni erejét, de most nem erről volt szó. Ha pedig valóban olyan ritka ez a képesség, akkor a helyében, nem dicsekednék vele fűnek-fának, mert könnyen rossz ember fülébe juthat a dolog,
- Kösz a figyelmeztetést, de meg tudtam volna védeni magam – vetettem oda foghegyről. Pillantásom megkeményedett, kezem erősebben szorította az üst peremét, de arcomat nem fordítottam el Kingről. Tudta nélkül kényes területre tévedt, szavai komoly sértéssel értek fel szememben, ezek után pedig az eddigi közönyöm most ellenséges érzületbe csapott át. Ajkam megrándult, amikor King arca egy pillanatra eltorzult, majd hangosan felnevetett. Bár nem ismertem a férfit, akivé változott -, gondolom mugli származásom miatt hiányosak az ismereteim – a szigorú, arisztokratikus vonású arcot szinte eltorzította a nevetés, majdnemhogy ijesztővé tette.
- Akkor nincs humorom – jegyeztem meg hűvösen. Az egészben semmi nevetséges nem volt, legalábbis nekem nem. – Egyáltalán mire volt ez jó? Felvágás, megfélemlítés? Mert azt a hatást keltette.
Mondandóját minden rossz érzésem ellenére figyelmesen hallgattam végig, de főként nem is szavai, inkább hanghordozása és arckifejezésének változása keltette fel figyelmem. Az első, amit megértettem, hogy büszke volt az elveire, büszkén vállalta azokat. Ha eddig a pontig maradt is bennem egy szikrányi kételkedés, az teljesen és véglegesen eloszlott. Akár eskü alatt is merném állítani, hogy King nem halálfaló. Bárki előbb lehetne az, mint ő.
- Ugye tudod, hogy mekkora különbség van a pár perccel ezelőtti és a mostani Josh King között? Az előbbit legszívesebben megátkoztam volna - mosolyodtam el halványan, de tekintetemből nem tűnt el a hűvösség, hangomban keveredett a düh, a harag és valamiféle kedvesség. Olyan érzésem volt, mintha damilon rángatnának először az egyik, majd a másik irányba. Ez viszont nem volt új számomra, egy ideje önmagamat is így láttam, mintha két részre szakadtam volna.
- Akkor jó, mert én sem bízom benned. De legalább azt tudom, hogy nem vagy halálfaló, és nem is szimpatizálsz velük. Ez megér annyit, hogy elnézzem a viccedet, amit amúgy utáltam – jelentettem ki teljesen komolyan, de ajkam szegletében mosoly bujkált. Jelenleg két dolgot tudtam elképzelni a ma estére, vagy normálisan tudunk majd beszélni, vagy egy életre megutáljuk egymást.

Láttam az arcára kiülő meglepetést, de nem tudtam volna megmondani, hogy szavaim vagy fürkésző pillantásom váltotta-e ki. Bár válaszából ítélve inkább az előbbi tűnt valószínűbbnek, és eleinte már hinni is kezdtem magamnak, hogy tényleg nem egy tipikus mardekáros példánnyal hozott össze jó szerencsém, de utolsó szavai egy csapásra kijózanítottak. Bárhogy is nézzük, a mardekárosokon kívül szerintem nincs még egy olyan személy a kastélyban, aki ha jót feltételeznek róla, így reagál rá.
- Vagy csak nem tulajdonítok nagy jelentőséget idióta, gyerekes dolgoknak. – Mint a pletykák. King is tiszta lappal indulhatott, és majd elválik, hogy merre dől a mérleg nyelve. – Igen, adtam egy esélyt, amit el lehet játszani. Ok nélkül nem feltételezek rólad se jót, se rosszat; bármelyik lehetsz, akár még halálfaló is. – Igyekeztem közönyös hangot megütni, és nem rögtön az orrára kötni, hogy ideges vagyok, amiért naivnak vagy bolondnak mert titulálni. Nem adom meg az örömet neki, hogy ezt lássa. Pedig nincs sok alapja szavainak, még ha bolond is lennék, naiv biztosan nem vagyok, ezt bárki láthatja. De dühöm forrása, egy halk hang azt suttogta fejemben, hogy egyszer igenis végtelenül naiv voltam, különben most nem itt tartanék. Akkor talán még tükörbe is tudnák nézni, és nem érezném magam ennyire elcseszettnek.
Szavai megdöbbentettek. Nem tudtam, mit gondoljak; egyszerűen gúnyolódik vagy van igazság is szavaiban?
- Ízlések és pofonok. Ha ti a patkányvérre gerjedtek, lelketek rajta – vontam meg vállam egy félmosoly kíséretében. Ha nem lenne annyi elkényeztetett, anyuci és apuci szeme fénye a mardekárban, még el is tudnám képzelni, hogy egyes elborult elméjű emberek ezzel szórakoztatják magukat. Néhányukból kinézném.
- Ez komoly? – Gyanakvóan összevontam szemöldököm. Előző mondatánál szemernyi kétségem sem volt, hogy csak gúnyolódik, és az elkezdett játékot folytatja, de kérdése, majd vallomása már nem ebbe a kategóriába tartoztak. Sőt úgy hangzott mindez, mintha őrült lenne. Csupán az eszelős kacagás hiányzott, de az a furcsa mosoly, ami mondandója végeztével megjelent arcán, pótolta ezt is. – Szerintem mindenki életében volt olyan helyzet, amikor örült más fájdalmának. De ha képes voltál megkínozni valakit, és még tetszett is, akkor tényleg beteg vagy. Ilyet épeszű ember nem élvez. -  Hangomban él csendült, és komolyabb volt, mint az előbb, de továbbra is nyugodt maradt. Amikor visszafordultam az előttem álló üsthöz, agyamon átfutott a gondolat, hogy nem véletlenül beszélt a halálfalókról, és visszaemlékezve nevén nevezte Vodlemortot. Nem állítanám, hogy közéjük tartozott, de nem lenne furcsa, ha szimpatizálna velük.
 

Magamon éreztem tekintetét, és bár igyekeztem nem észrevenni, zavart. Egyszerűen utálom, ha néznek. Ez leginkább akkor igaz, amikor eszek, mert amilyen szerencsém van Murphy törvénye biztos, hogy életbe lép. De bármilyen helyzetben idegesítő, ha egy elemző tekintet követi minden lépésedet, és közben minden apró részletedet kiértékeli.
Felkaptam pillantásom, ami eddig az üstön nyugodott, amit megpróbáltam megtisztítani az undorító, azonosítatlan cucctól, ami rászáradt, majd miután King tekintete találkozott az enyémmel, látványosan végigmértem. Mert ez tényleg idegesítő, ha üstöt súrolsz.
- Nem éppen erre gondoltam. – Halkan felkacagtam; tényleg jobban tenném, ha maradnék az egyenességnél, és nem próbálnék ködösen célozgatni, mert láthatóan nem megy. – Úgy értettem, hogy a pletykák elég sötét képet festenek rólad, de tapasztalatból tudom, hogy a rosszmájúságot sokszor nem a valódi rossz szüli. Az én szememben ettől még lehetsz ’jó’, nem ítélek szóbeszédek alapján. – Megvontam a vállam. Több bizalmat táplálok az iránt, akinek nem túl jó a híre, hisz az iskolai pletykákat általában a színtiszta rosszindulat hatja át csupán, nincs valódi alapjuk. Ennek értelmében pedig a túlzott tökéletesség inkább riaszt; több körültekintést igényel, ha valakit álszent módon istenítenek.
- Persze, ez beteges vágyaim netovábbja – fintorogtam, és egy gúnyos mosollyal meglóbáltam magam előtt a szivacsot – persze szigorúan az üst fölött. Jobban jártam volna, ha elengedem a fülem mellett gunyoros megjegyzését, hiszen egy mardekárosnál sosem lehet tudni, az erőviszonyok pedig pálca nélkül egyáltalán nem kiegyenlítettek, de mégsem tudtam megállni, hogy ne szóljak vissza. Amúgy pedig, ha képtelen kevésbé mardekáros módra viselkedni, akár csendben is maradhatunk, ha már kénytelenek vagyunk egymás társaságát élvezni. Merlinre! Mintha a munka nem lenne elég büntetés, még egy mardekárost is el kell viselnem. Tudom, nem szép dolog, hogy a háza és háztársai alapján mondok ítéletet felette, de később nyugodtan megváltoztathatom véleményemet, ha valamilyen csoda folytán éppen úgy adódna, hogy rácáfolna a tapasztalatokra, de addig is imádkozom Merlinhez, hogy minél előbb szabadulhassak, mert ez kínzás.

Nem kerülte el figyelmemet az a közvetlen, de tiszteletteljes hang, amit a fiú megütött tanárával szemben, és ugyancsak Lumpsluckhoz intézett szavainak értelme. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő is a kivételes figyelmet élvező kedvencek táborát erősíti, gondolom, egy tiszteletbeli Lump-klub taggal van szerencsém találkozni. Ha én nem lennék itt, mérget vennék rá, hogy kellemes teadélutánt tartanának, ezzel elütve a büntetőmunkára szánt órákat. Igaz, ha jobban belegondolok, Lumpival jópofizni is bőven lehet olyan rossz, mint az üstökre rászáradt koszt vakarni. Legalábbis nekem biztosan az lenne, hisz minden emberi interakciót rühellek, de ezek közül is kitűnik a jópofizás. Az nem az én asztalom, és inkább vágjanak ki, mint, hogy benyaljak valakinek. Természetesen a mardekárosoktól nem várom, hogy osszák véleményemet, így egyáltalán nem lepett meg a fiú viselkedése.
- Szia! – Nem hatott meg túlzott udvariassága, de tény, hogy meglepett vele. Egy mardekárostól inkább vártam volna egy fölényes fintort, vagy egy gúnyos félmosolyt. – Jade Glouster – Tekintetemet az övébe fúrtam, de nem viszonoztam mosolyát. Tartózkodó viselkedésemmel valószínűleg nem keltettem éppen jó benyomást, ezt Lumpsluck zavart fészkelődéséből érezhettem, meg tapasztalatból is tudtam, mit várhatok, de amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy King tényleg olyan, amilyennek mutatja magát, addig nem nyitok felé. A másik meg, hogy alapjáraton sem vagyok egy közvetlen ember.
- Akkor lássunk is hozzá a munkához! – csapta össze a kezeit Lumpsluck. – A pálcákat el kell kérnem, de a szekrényben találnak pár Mrs Skower-féle Univerzális Varázskosz-Eltávolítót. Nem bánják, ha magukra hagyom magukat? Öreg csontjaim már nem bírják úgy a kiképzést, mint régen – sóhajtozott, majd tétovázó pillantására megráztam fejem, bár gyanítom, hogy inkább King véleményére volt kíváncsi. – Nem is zavarom tovább magukat. Csak szorgosan. Jó munkát!
Lumpsluck fájdalmat mímelve támasztotta derekát, de másik kezében egy doboz cukrozott ananászt szorongatva kitámolygott a teremből, gondosan betámasztva maga mögött az ajtót. Pillantásom Kingre siklott, és eszembe jutott megjegyzése, amire nem reagáltam. Eközben a szekrényhez léptem, és Lumpsluck tanácsát megfogadva, kivettem két üveg varázskosz-eltávolítót, meg két szivacsot, majd visszafordulva megszólaltam.
- Tényleg megelőzött a híred, de ami mások szerint rossz, az én szememben jó – mosolyodtam el halványan, és a kezébe nyomtam egyet-egyet a szekrényből zsákmányolt holmikból. Azt már nem szándékoztam részletezni, hogy mit értettem jó és rossz alatt, lehetséges, hogy félreérti, de ha hallott pár részletet a rólam szóló pletykákból, akkor tudni fogja, mire gondoltam. A szóbeszédek általában egy érzéketlen ribancnak állítanak be, aki magasan hordja az orrát, emellett ok nélkül lekezelő, és bunkó. Amivel pedig kivívtam eme nemes címeket, az zárkózott, de túlzottan őszinte és egyenes természetem volt. Más okot, tudomásom szerint, nem szolgáltattam. Ezek után pedig nem csoda, hogy nem adok hitelt minden idióta pletykának.

Későre járt, és miután délelőtt óráim voltak, délután pedig két beadandót írtam meg, amik közül az egyik Piton órájára készült, másra sem vágytam, mint egy lazító forrófürdőre, és baldachinos ágyamra, mely a Griffendél színeiben pompázó puha párnáival oly’ csábítóan szemezett velem. Szinte fizikai fájdalmat jelentett elszakadnom tőle, és kilépni a hálóterem ajtaján, majd kimászni a portrélyukon a hűvös, gyéren megvilágított folyosóra.
De nem volt választásom, McGalagony professzor  aláírta az ítéletemet, így egész este a pincében fogok senyvedni egy nagy adag tisztításra váró üst kellemes társaságában. A tanárnő volt olyan figyelmes, hogy felajánlotta a segítségemet – a büntetőmunka keretein belül - Lumpsluck professzornak, aki gyakran panaszkodott neki, hogy a diákok milyen borzalmas állapotokat hagynak maguk után, az üstök pedig úgy néznek ki, mintha trolltaknyot főztek volna bennük. Már a gondolatra is erős émelygés fogott el, hogy most lesz szerencsém közelebbről is megvizsgálni, hogy milyen lehet a trolltakony - nem mintha nagyon vágynék rá.
Bezzeg Piton sosem küldi a drága mardekárosait büntetőmunkára, pedig a lehetőségek tárháza nyitva áll előtte, ugyanis elbűvölő diákjai csupán szórakozásból, lépten-nyomon átkozzák meg a velük szembe kerülőket. McGalagony pedig képes volt azért levonni 20 pontot, és még büntetést is kiszabni, mert véletlenül megremegett a kezem, és a kijelölt fehér egér helyett egy mardekáros srácot érte az átváltoztató bűbájom, pedig Merlinre esküszöm, nem akartam eltalálni, csak sajnálatos módon így sikerült. Sötét vigyor kúszott ajkamra, ahogy elgondoltam, hogy bár a következő pár órában üstöket kell majd sikálnom, de legalább a mardekáros pár napot még a gyengélkedőn fog eltölteni.
A pincébe érve a hirtelen lehűléstől megborzongtam és összehúztam pulcsim cipzárját, majd sietős léptekkel végighaladtam a folyosón, aminek végén halvány fény vetült a falra. Odaérve a bájitaltanterem ajtaját nyitva találtam, és rögtön megpillantottam az asztala mögött, a párnás karosszékében trónoló Lumpsluckot, aki széles mosollyal köszöntött. Miután rendkívül idegesítő hangon, affektálva közölte, hogy még várunk valakit, helyet foglaltam az egyik padon. Cselekedetemet a professzor rosszalló ciccegéssel fogadta, de nem fűzött hozzá semmit.