Theo & Emeline

Már talán három órája gubbasztok a könyvtárban, de nem is én lennék, ha nem töltenék itt minimum két órát egy nap. Madame Cvikker biztos nagyon örül nekem, hogy nap, mint nap körberohangálom – igaz, csak képletesen –, a birodalmát, és legalább négy kupac könyvet feltornyozok az asztalon, amiknek csupán az egyharmada kell majd a tanulmányaimhoz, a másik harmadát ki akarom kölcsönözni, a harmadik részt pedig csak úgy levettem, mert érdekelt.
Most éppen bűbájtanra írok beadandót, mert eszembe jutott egy érdekes téma, amely kapcsán szeretném megosztani a gondolataimat a professzorral. Már három pergament teleírtam, most jön a negyedik. Csakhogy, ahhoz szükségem van egy könyvre, de hiába nézelődök az eltulajdonítottak között, azt nem hoztam magammal.
Felsóhajtok. A fejemre teszem a fejhallgatómat, és elindítok egy számot. Halkan dúdolgatva eltűnök a sorok között, és nézelődök, hogy vajon hol lehet az a kötet, bár nem értem, hogy az imént hogyan kerülhette el a figyelmemet. A zenét kicsit lejjebb veszem, mert Madame Cvikker nem szereti a zajokat, sőt már azért is kitekerné a nyakamat, hogy zenét hallgatok és énekelgetek.
Végül nem találom meg a könyvet, így felszusszantva visszamegyek a helyemre. Ezek szerint valaki kivette. Kár, pedig jó lett volna, ha itt van. Így kénytelen vagyok felfüggeszteni az írást. A tintatartóra rácsavarom a kupakot, majd fogom a vaskos köteteket, amik egyelőre nem kellenek, és visszaviszem őket a helyükre. Az írásomat ott hagyom, hogy kicsit száradjon rajta a tinta, mivel egy undok mardekáros sincs a közelben, ezért nem aggódok, hogy elveszik.
A köteteket lelkesen visszarakosgatom, pontosan a helyükre illesztem, majd halkan dudorászva elindulok a helyemre. Éppen helyet foglalnék, amikor valaki belép a könyvtárba. Felé fordítom a fejemet, amikor megpillantom a mardekáros jelvényét, az ajkamba harapok. Pont egy ilyen alak hiányzott nekem! De talán, ő nem olyan gonosz, mint a többiek. Egészen kicsire húzom magam, és leállítom a zenét, hogy minden egyes megszólalása eljusson hozzám, aztán kinyitok egy könyvet, és el kezdem lapozgatni. Remélem, nem bánom meg, hogy itt maradok, mert semmi bajom nincs vele addig, amíg nem piszkál, bár ő eddig még egyszer se szekált engem. Ki tudja, talán a mardekárosok között is vannak olyanok, akiket nem az éltet, hogy bántson másokat.
Ha kicsit közelebb jön, félszegen felpillantok a könyvből, és biccentek neki: – Szia – köszöntöm halkan, mert a szüleim mindig is arra tanítottak, hogy attól, hogy még nem szimpatizálok valakivel, illik köszönni neki. De a részemről jelenleg ennyiben hagyom a dolgot, és próbálok úgy tenni, mintha ismét elmerülnék a könyvben, pedig valójában félek. Hiába próbálom erősen tartani a könyvet, mégis remeg a kezem. Remélem, ez a srác rácáfol arra az előítéletemre, hogy a legtöbb mardekáros gonosz.

Vendég

Véget ért az a bizonyos "randi". Bár én nem mondanám annak, de az a Mardekáros csaj annyira ragaszkodott ehhez, így hát legyen. Visszafelé jövet gondoltam beugrok a könyvtárba, reggel elfelejtettem visszahozni a könyveket, amiket kivettem, így legalább 4 vaskos kötetet kell most lecipelnem oda. Na, nem mintha megártana nekem, mert akármennyit is fogytam ebben az évben, azért az erőnlétemet tartom a reggeli edzésekkel, viszont akkor sincs kedvem cipekedni, inkább fognám a lustaságra, mint sem a gyengeségre. Persze azt nem kockáztatom meg, hogy kettesével hordom le, mert amilyen szerencsém van biztos, hogy összefutok azzal a délutáni csajjal. Mi is volt a neve? Valami Eleanor, Eliza? Fene sem tudja. Nem is érdekel annyira, ezt a kis hisztis libát is csak emiatt a hülye rendelet miatt kellene elviselnem... Szusszantottam egyet és a lábammal belöktem a könyvtár ajtaját. Biztos nem nyertem volna jó pontokat Madame Cvikkernél, ha látta volna ezt. De nem látta, és ez a lényeg.
Nagyjából emlékeztem rá, hogy honnét szedtem elő még anno a könyveket, így most igyekszem azokat visszapakolni a helyükre, ha valakinek meg nem tetszik, majd úgyis elrakja onnét. Elkóvályogtam egy darabig a sorok között, majd visszafelé menet tűnt csak fel, hogy nem is vagyok egyedül a könyvtárban. Először csak a könyvhegyekből ítélve gondoltam, hogy Hollóhátas a kis csaj, de utána már magam is láthattam rajta. Ahogy elhaladtam mellette elrebegett egy sziát, amire csak felvont szemöldökkel pillantottam le rá. - Neked is szia kislány. - Bólintottam és ismét kíváncsian mértem fel. Remegett. Oké, azért ennyire ijesztő mégsem lehetek. Bár a kirendelt párom is sírva rohant el mellőlem, tehát lehet benne valami... Na mindegy. - Mitől félsz ennyire Törpilla? Tudtommal nem vagyok olyan ijesztő. - Vontam fel a szemöldökömet, szereztem magamnak egy széket és a támlájával előre fordítva leültem vele szemben. Igyekeztem nem ijesztő fejet vágni, a kis csaj olyan... Hát, nem tűnt többnek 14-nél. Kicsit olyan volt, mint egy eltévedt kislány. Csak ő éppen egy könyvtárban üldögél hatalmas könyvhalmok között. Na mindegy.

Amikor közelebb jön, látom, hogy négy könyvet cipel magával, öt éve idejárok, már a borítójukról megismerem az iskolai könyveket. A saját kötetem mögül lesem, hogy hová teszi le a könyveket, és akaratlanul is felszisszenek, amikor rossz helyre teszi őket. Nekem könnyű, én mindennap itt vagyok, így azt is tudom, hogy melyik könyv hova való, azonban ő nem tűnik annak a könyvtárba járós diáknak.
Nem reagálok rá különösebben, azt tervezem, hogy majd később helyezem a könyveket a valódi helyükre, egyelőre örülök, ha megúszom kötekedés nélkül, így behúzom a nyakamat, és úgy teszek, mintha tényleg a szövegre koncentrálnék.
Meglep, hogy ő is köszön, az unintelligens embereknek nem szokása. Talán jól gondolom, hogy mégsem olyan rossz ember, mint amilyennek először hittem? Amikor megszólít, összerezzenek, lerakom a könyvet a papírjaimra, és a kezeimet az asztal alá rejtem. Ilyen könnyen észre lehet venni, hogy tartok tőle? Hihetetlen, hogy mennyire ügyetlen vagyok. Még ezt sem tudom elfedni rendesen.
Nem tudom mit feleljek neki, így csak ennyit suttogok: – Mardekáros vagy. – Halk és erőtlen a hangom, pedig szeretnék magabiztosnak tűnni, de nem vagyok jó színész, ezt tudom magamról. Úgy gondolom, nem ártana még jobban kifejtenem az álláspontomat a mardekárosokról, hogy a fiú értse miért tartok tőle. Már azt is furcsának találom, hogy megszólított, az meg a másik, hogy leül velem szembe. – A háztársaidat remekül szórakoztatom, és azt hittem, te is olyan vagy, mint akik piszkálni szoktak. S mivel nincs itt a bátyám, se a barátnőm, ezért egyedül vagyok. Egyedül pedig inkább óvatos vagyok…
Néhány másodpercig csendben maradok, és a fiú arcát fürkészem: – De te nem tűnsz olyannak… Nem vagy olyan, mint ők, igaz? Hiszen olvasol, kevés értelmes ember van a házadban – feleltem még mindig halkan. Majd, ha megbizonyosodok róla, hogy tényleg nem akar ártani nekem, akkor elmegyek azokért a könyvekért, amiket ő hozott vissza, és többek között megtalálom azt a kötetet is, ami nekem. Azt, amire szükségem van, ráteszem a saját kupacomra.
– Ezeket rossz helyre tetted vissza, majd én elrakom – jelenti ki kicsit határozottabban. A könyvek terén mindenképpen előnyt élvezek vele szemben. Így fogom a maradék könyvet, és egyesével a megfelelő polcra helyezem őket. Aztán visszatérek a helyemhez, leülök, és kérdőn vizslatom tovább a fiút. Furcsa. Tényleg nem olyan, mint akikkel eddig dolgom volt. Fred néha említette, hogy nem minden mardekáros – az ő szavaival élve – szemétláda. Pedig ez nagy szó, hiszen a bátyám a Griffendélbe járt. Talán mégis igaza lenne? Remélem, ma választ kapok erre a kérdésre.

Vendég

Miután kényelembe helyeztem magam érdeklődve figyelem a kis csajt. Tényleg nem értem miért fél tőlem ennyire, majd amikor felel a válaszomra, csak felnevetek. Milyen kis előítéletes. -Ugyan már kislány, ne legyél ennyire előítéletes. - Ciccegtem, mintha egyértelmű lenne, hogy vannak a Mardekárosok között is normális emberek. Pedig én is tudom, hogy nincsenek. Aztán újra regélni kezd, amire csak felvont szemöldökkel figyelek. Igaz, tipikus Mardekáros viselkedés, de hát mit lehet vele tenni? Ilyen alja népség is van ebben a házban, pont úgy mint a többiben is. Amíg arra a pár másodpercre elhallgat, én magamhoz is ragadom a szót, hogy megvédjem azokat, a talán nem is létező réteget, akik nem is olyan szemetek. - Ugyan már, ne hidd, hogy a Mardekárban olyan nagyon gonosz emberek vannak. Határozottan jó fejek és összetartóak. Te azt el sem tudnád képzelni, hogy mennyire. - És mire a mondandóm végéhez értem, a lány már talán rögtön mondta is tovább. Amúgy sok mindent nem nagyon tudott lefürkészni az arcomról, mivel csak azzal a megszokott semmitmondó tekintetemmel nézek rá, csakúgy, mint mindenki másra. - Nem éppen az olvasáshoz van kötve az értelem Törpilla. - Ráztam meg a fejem lemondóan, miközben a karba font kezeimet a széktámlájának a tetejére helyezem. - Az olvasáshoz inkább a tudás köthető. Én is csak a házik miatt olvasgattam azokat a könyveket, semmi másért. Annyira azért engem sem köt le, mégis értelmes embernek mondhatom magam. - Rántottam meg a vállam. - Amúgy tényleg nem vagyok olyan, mint ők. Annyira nem rajongok az ötletért, hogy csesztessek másokat. Legalább is jogtalanul nem. - Én inkább csak az áldozat szoktam lennie, azóta a keserves nap óta... Sóhajtok egyet.
Aztán a lány feláll és rendezkedni kezd. Én csak felvont szemöldökkel figyelem, hogy mégis mit művel, különösebben nem igazán látom értelmét, hogy lereagáljam, bár azért egy kérdés foglalkoztat engem is. - Te ennyire könyvmoly vagy?

– Megvan rá az okom, hogy előítéletes legyek. Persze, a családom nem díjazza ezt, de nem mindig tudja elfojtani az ember a rossz szokásait – felelem figyelmen kívül hagyva a ciccegését, majd amikor magához ragadja a szót, kíváncsian hallgatom. Érdekel, hogy ő hogyan látja a dolgokat, ha egyszer abban a környezetben él, akik az én napjaimat meg szokták keseríteni. Felettébb érdekesnek találom, de valahogy mégsem tudom elhinni, és hangot is adok a véleményemnek.
– Az lehetséges, hogy akadnak ott jó fej emberek, de nyilván elenyésző számban, és talán nem is olyan népszerűek, mint akik bajkeverőként vannak elkönyvelve. Az összetartás pedig csak akkor létezik, ha van egy közös cél, ami mozgatja az embereket. Nálatok – bocsánat – a háztársaidnál ez a mozgatóugró megfigyeléseim alapján mások bántásából áll, és hogy minél jobban tudjanak valakit a padlóra dönteni. Létezhetnek normális diákok abban a házban, én ebben nem kételkedem, hiszen te is elég értelmesnek tűnsz és dicséretes, hogy védeni akarod a társaidat, azonban, amíg az olyanok lesznek a „menők”, akiknek a kedvenc hobbija mások terrorizálása, addig nem hiszem, hogy nekünk, akik nem látunk be a ti világotokba, változna a véleményünk. – Most már kissé nyugodtabban és magabiztosabban felelgetek neki. Nekem bizonygathatja, hogy vannak jó mardekárosok, addig nem fogom elhinni, amíg eggyel nem találkozom.
A következő megszólalására felvonom a szemöldökömet. – Nem így értettem. Hanem bizonyos könyvek felfogásához nem árt némi intelligencia. Te pedig olyan könyveket vettél ki, amelyeken azért gondolkozni kell, hogy megértsed. – Kezdem élvezni, hogy ez a beszélgetés használatba veszi az agysejtjeimet, nem mindennap társaloghat az ember intelligens mardekárossal. – Mellesleg, muszáj Törpillának hívnod? – Azt nem fejtem ki neki, hogy mennyire zavar, hogy így hív, de ha valóban van egy kis esze, akkor könnyen rájön, hogy engem tényleg bánt, ha folyton felemlegetik, hogy milyen kicsi vagyok.
– Az olvasás és a tanulás szórakozás. Lehet, hogy a tudás köthető hozzá, de egy jó olvasmány szórakoztatja, sőt pihenteti az embert. Akkor viszont jó nehéz házikat kaphattál, ha azokat a könyveket kellett forgatnod. Nehéz olvasmányok, tudom, már mindet kiolvastam – vágom rá. Itt azért kissé megmutatkozik, hogy mennyire más a felfogásunk bizonyos dolgokról.
Halványan elmosolyodom: – Azt egy szóval se mondtam, hogy az intelligens embernek élvezni kell, amit olvas. Persze, az a jó, ha tetszik neki, és nem csak unottan átlapozza a könyvet, viszont az írás megértéséhez, mint korábban mondtam egy bizonyos fokú szellemi szint kell. Szerintem te csak szimplán nem vagy tisztában önmagaddal és a saját képességeiddel.
Megdöbbent, hogy milyen értelmes, és közben milyen flegma tud lenni. Vajon melyik lehet az igazi énje? Biztosan oka van annak, hogy így viselkedik. Szeretném tudni, hogy mi az, azonban mindig mondják nekem, hogy ne üssem bele az orromat mások dolgába, így inkább nem faggatom az életéről. Nekem az is megfelel, ha normális témákról beszélünk.
Megengedek egy halk sóhajt, amikor kifejti a véleményét mások piszkálásáról. Tehát, ha nem adok okot neki, akkor nem bánt. Ezt igyekszem majd fejben tartani. – Szerintem másoknak alapból nincsen joga ahhoz, hogy bármilyen módon bántalmazzon másokat, de ez csak az én véleményem.
Aztán elpakolom a könyveket, és a fiú kérdésére halkan felnevetek, amikor visszatelepedek az asztalhoz. – Hollóhátas vagyok. Ez a minimum. De igen, az vagyok. Órákat töltök itt, a könyvtár alapállományát már rég kiolvastam, szoktam segíteni néha Madame Cvikkernek, rengeteget kutatok és olvasok itt. Szeretek itt üldögélni. Itt olyan békés, és nem tudnak piszkálni. Csak azt sajnálom, hogy a zárolt részlegbe nem mehetek be – bökök az állammal a könyvtár vége felé. – Ahhoz sajnos nincsen engedélyem.
Elhallgatok, és a könyvkupacomat úgy rendezgetem, hogy teljes rálátásom nyíljon a fiúra, amikor végeztem, akkor kíváncsian rászegezem a tekintetemet. – Mielőtt elmennél majd, örülnék neki, ha tudnám a nevedet. Nem mindennap szoktam így elbeszélgetni másokkal. – És valóban, tényleg nagyon szimpatikus, de azt nem tudnám konkrétan megmagyarázni, hogy miért. – Egyébként engem Emeline-nek hívnak, ha esetleg úgy érdekelne… – teszem hozzá kicsit tétován, majd az egyik üres pergamenre írni kezdek. Eszembe jutott a könyvpakolgatás közben, hogy a kirendelt párom is mardekáros, és talán, most, hogy egyikükben pozitívan csalódtam, talán nem árt, ha megpróbálom felvenni a „párommal” a kapcsolatot.

Vendég

- Okot és indítékot mindig mindenre lehet találni. - Feleltem a lánynak, miközben a rossz szokások említésére elfogott a nikotin hiány. Köhögtem egy kicsit, majd a talárom zsebébe mélyesztettem a kezem, hogy előkotorásszak onnét egy szál cigit, viszont hiába nyúlkáltam, csak azt a lyukat sikerült megtalálnom rajta, amit már délután is, viszont ezen nem fért ki a cigim. Felsóhajtottam és ahogy a tüdőm még jobban visítani kezdett a nikotinért, eszembe ötlött, hogy hol is hagytam el a dobozomat. A hálóban. Ahogy a könyvek után kajtattam ledobtam az ágyamra és ott is maradt... Az első gondolatom az volt, hogy felugrok, elrohanok a hálókhoz és rágyújtok egy szálra, hogy a nikotinért visítozó tüdőmet kielégítsem, de valahogy sikerült lebeszélnem magamat erről. Nagy nehezen. Inkább a kis csajra fordítottam a tekintetem, hogy eltereljem a figyelmemet a függőségemről. Sóhajtottam egyet. Utálom az előítéletes embereket. - Kislány, te neked tényleg fogalmad sincs a mi házunkról. Ez olyan dolog, mintha én azt mondanám rólatok, Hollóhátasokról, hogy csakis idióta könyvmolyokból álltok, mert rajtad kívül másokat nem ismerek onnan. - Nézek rá eléggé átható tekintettel. Jó lenne, ha felfogná végre, hogy nem szimpatizálok az ötlettel, hogy folyton csak a háztársaimat szidja. Én bírom őket. Legalább is néhányukat.
A könyves dologra csak megrántom a vállamat, nem igazán találtam nehéz olvasmánynak ezeket. - Nem volt ez olyan nehéz. - Rántottam meg a vállamat, mintha csak annyiról lenne szó, hogy reggel mossak fogat. Az sem nehéz, csak ne legyen lusta hozzá az ember. A kérdésére csak halványan elmosolyodom. - Igen, muszáj, mivel olyan pici vagy és gyerekes az arcod, meg amúgy is, Mardekáros vagyok. - Majd lehervadt az arcomról a mosoly és igyekeztem visszatérni arra a megszokott érdektelen arckifejezésre, majd áttértünk ismét, milyen meglepő, a könyvekre. - Csak néhány büntető feladat, amit a vén banya adott nekem. - Rántottam meg ismét a vállam, miközben körbenéztem a könyvtárban. Most, hogy belegondolok, tényleg régen jártam már itt. Morfondírozásom közepette kicsit megfeledkeztem a csajról, így kicsit lemaradtam az elejéről, amit megint mondani kezdett, de a lényeget elkaptam a végén és egy szemöldök emeléssel meg is jutalmaztam. - Elhiheted nekem kislány, hogy tisztában vagyok a saját képességeimmel és önmagammal. Ebben nem kell kételkedned. - Kissé száraz volt a hangon, és talán enyhén keserű a mosoly, ami felkúszott az arcomra, de nem is baj. Ez mindent elmond rólam.
Ismét témát váltunk, a lány igazságosztó szavaira csak megrándítom a vállam. Engem különösebben nem érdekel, hogy kit csesztetnek, amíg nem én vagyok az áldozat, vagy éppen a barátaim. - Sok mindenhez sok mindenkinek nincs joga. - Rúgtam bele az asztal egyik lábába. Szerintem jogtalan dolog volt bezárni az apámat az Azkabanba, az anyámat pedig a bolondok házába űzni. Csak ezt senki sem érti meg. A semmiből fakadt kiindulásomat lassan sikerül lenyugtatnom, majd ismét a csaj kis ártatlan légkörébe zuhanok vissza. Már megint a könyvek. Tényleg vérbeli Hollóhátas. - Miért nem szerzel? Biztos tudnál. - Hiszen minden megoldható. Gondoltam magamban. Aztán a kislány arra kér, hogy mutatkozzak be. Halványan elmosolyodok. Tényleg olyan, mint egy gyerek. - Theo, ha annyira érdekel. - Biccentek neki bemutatkozásképpen, de kezet nem nyújtok neki. Nem hinném, hogy olyan fiús lélek, mint a délutáni csaj. A nevére bólintok. - Rendben van. Emeline. Megjegyzem. - Bólintok és fejben bejegyzem az ismerősi listámba. Nekem is szimpatikus a lány, régen találkoztam már ilyen ártatlan lélekkel, tipikusan olyan kishúg alkat. Azt hiszem.

– Ez igaz, de engem úgy neveltek, hogy igyekezzek a lehető legtisztességesebb és legbecsületesebb lenni. Ezért hát mindenképpen el kell nyomnom az előítéletességemet, mert tudom, hogy nem jó dolog. De nyilván neked is vannak olyan hibáid, amelyektől szabadulnál, mégis még elnyomni is nehéz őket – felelem neki nyugodtan, majd amikor köhögni kezd, akkor felvont szemöldökkel nézek rá. – Minden rendben?
Szinte biztosra veszem, hogy valami baja van, hiszen miután köhécselt egyből kotorászni kezdett, és mivel nem találta meg azt, amit keresett, utána sóhajtott egy nagyot. Lemerném fogadni, hogy tényleg valami baja van.
Az átható tekintete már nem rémít meg, hiszen tudom, hogy nem bántana, így halványan elmosolyodva felelek neki. – Az elméleted kicsit sántít. Én behatóbb ismeretekkel rendelkezem a te házad kapcsán, mint te az enyémmel. Én jó pár mardekárost ismerek, te pedig magad mondtad, hogy csak engem ismersz a Hollóhátból. Nyilván, én sem egy ember alapján alkottam képet a házadról, és azt sem mondtam, hogy örökre ugyanaz lesz a véleményem, hiszen most is folyamatosan változik, miközben veled beszélek. És félre értés ne essék, nem akartam én senkit se megbántani, csupán annyit mondtam, hogy több rossz tapasztalattal rendelkezem a házad kapcsán, mint jóval. De ha vigasztal, benned pozitívan csalódtam. Tényleg nem akartam semmi rosszat mondani, csupán őszinte voltam – felelem nyugodtan, majd amikor eljut a tudatomig, hogy milyen szavakkal illetett, akkor kissé lebiggyesztett ajkakkal az asztalra szegezem a tekintetemet.
Erősnek kell lennem. Nem szabad most elsírnom magam, de hát mit tehetnék, ha egyszer ilyen érzékeny vagyok? Az ajkamba harapok, és mély levegőt véve próbálom lecsillapítani magam, hogy ne fakadjak sírva, pedig eléggé közel állok hozzá. Így hát a következő szavaira nem is válaszolok, hanem próbálom felvértezni a lelkemet az esetleges további megjegyzések kapcsán.
Talán azért is nem sírom el magam, mert látom, ahogy elmosolyodik, miközben kiáll a nem kívánt becenevem mellett. Furcsa így látni, hiszen elég keserű léleknek tűnik. Valamiért az én arcomra is kiül egy halvány mosolyféle, de aztán dacosan megszólalok, hogy mégse legyen teljes az öröme. – Az alacsonyságommal nem illik viccelődni, ha meg a koromra is érted, akkor csak szólok, hogy hat nap múlva betöltöm a tizenhatot! – durcásan lebiggyesztem a számat. – Mellesleg, attól, hogy mardekáros vagy, az nem jogosít fel semmire, Morgó.
Ha már egyszer olyan neveket aggat rám, amiket nem szeretnék, akkor már én is adok neki olyan becenevet, amit nem szeretne.
– Értem. Tehát valami hülyeséget csináltál, de nem hiszem, hogy a feladatok elkészítése közben meg is bántad volna, amit tettél – mondom nyugodtan, majd a kislány megszólításra elhúzom a számat. Maximum két évvel idősebb nálam, nem értem, miért kell így lenéznie. Mivel kislánynak hívott, ezért nem is vagyok hajlandó érdemben hozzászólni, ahhoz a kijelentéséhez, pedig én sejtem, hogy alábecsüli magát.
De aztán kénytelen vagyok neki igazat adni, és hogy jelezzem az egyetértésemet bólintok. – Azért az asztal se tett ellened semmit – jegyzem meg, pláne, hogy tele van a holmijaimmal, és nem szeretném, ha esetleg a tintás üvegek közül bármelyik is a földön landolna, mert akkor Madame Cvikker nagyon dühös lesz, és nem enged vissza többé.
– Ki adna nekem engedélyt arra, hogy veszélyes könyveket tanulmányozzak? Az imént te magad mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy kislány. Senki nem adna nekem, mert azt hiszik nem boldogulnék azokkal a könyvekkel. – Felsóhajtok. Tényleg nem bíznak bennem. Néha úgy érzem, hogy alábecsülnek engem csak azért mert fiatal vagyok, mert kicsi vagyok, mert olyan vagyok, mint egy gyerek.
Inkább nem is foglalkozom tovább a dologgal, mert annyira belelovallom magam, hogy megint meglátogatom a házvezetőmet, hogy engedélyért könyörögjek. Így inkább megkérdezem a fiú nevét, hiszen az amúgy is érdekelt, és tényleg nem szeretném, ha úgy menne el, hogy csak a Fiúként tudjak ráhivatkozni.
Elmosolyodok, amikor bemutatkozik, a Theodore egy olyan név, ami a kedvenceim között szerepel. – Hát, örvendek. – Nem is várom el, hogy kezet nyújtson, nem szoktam kezet fogni fiúkkal. Aztán én is bemutatkozok neki miközben befejezem a levelet. Akkor összetekerem az összes pergamenemet, és a lábamnál lévő táskába süllyesztem, majd az ujjaim beleütköznek anyu sütis dobozába, így az kiveszem, leszedem a tetejét, és a fiú felé tolom a csokis süteményekkel teli dobozt.

» Dany és Theo
» Dylan & Emeline
» Emeline és Luna - hollóhátasok a Trafalgar téren (1997. július)
» Dylan & Theo
» Elly&Theo