Marcus Flint

MARCUS FLINT || MARC || 25 || KEANU REEVES

Ilyen vagyok....

Ha a minisztériumban látsz, nem igazán fogsz észrevenni, de csak azért, mert így akarom, egyébként is csak annyit vagyok ott, amennyit nagyon muszáj, egy perccel se többet. Zsebpénznek jó, a család is nyugodtabb, hogy itt vagyok, de igazából gyűlölöm az egészet, csak jó pofát vágok hozzá.

Ha a kviddicspályán találkozunk... nos, akkor maximum csak egyszer nézel meg igazán, utána csak arra figyelsz majd, hogy messzire elkerülj, ha jót akarsz magadnak.

Külsőre talán a "sportos, komoly, jóképű" szavak illenek rám a legjobban, a sportos részért pedig igyekszem tenni is, nem csak a pálcám emelgetem, hanem a súlyzókat is, elég gyakran. 186 cm, 80-85 kg, talán magáért beszél mindenkinek. Legtöbbször borostás vagyok, borotváltan túl kisfiús az arcom, szakállasan meg úgy nézek ki, mint egy hobó, így maradtam ennél köztes megoldásnál, de sok panasz még volt eddig a kinézetemre, így nem tervezek rajta változtatni. A hajam fekete, általában nem sokat foglalkozom vele, úgy áll, ahogy épp kedve tartja. Öltözködni lazábban szeretek, amikor megtehetem, nem vagyok oda a kötöttségekért, meg azokért se, akik be akarnak velem tartatni ilyesmiket.
Komoly vagyok, sokak szerint néha túl komoly, pedig nekem egyszerűen csak így jó, ha nem mindenki engem terhel a nyűgjeivel, van azokból nekem is elég. Viszont ha megfelelően közelítesz és meg tudsz igazán nevettetni, akkor barátságos vagyok és viszonylag könnyen megnyílok, de ha ezt elmondod bárkinek is az engedélyem nélkül, akkor azt nagyon megbánod.

Gyakran megtalálhatsz a lakásom környékén a szórakozóhelyeken, nem ritkán itallal a kezemben, ha meghívsz valami keményebbre, akkor egy jó ponttal indíthatod az ismerkedést, de sokáig ne fecsegj feleslegesen, mert nem vagyok türelmes típus.
Ha boszorkány vagy és kedvemre való, akkor pedig bármi megtörténhet..... Mondtam ezt egészen pár nappal ezelőttig, amikor is megkaptam a kijelölést...

Az én történetem....

Nagy múltú, bár most már megkopóban lévő befolyású, aranyvérű családba születtem. Tudom-tudom, így könnyű... Pedig annyira azért nem...

Túl sok érdekeset nem tudnék írni az első pár évemről, szokványos gyerekkor, extrák nélkül. Sok családi fotó nem készült szerencsére...

A szüleim... hogy is mondjam? Nem könnyű esetek. (húúú, most nagyon finom voltam) A család hírneve az első, a legfontosabb, a fő cél, pedig aztán apám felmenői forognak a sírjukban annak a bizonyos hírnévnek az állapota miatt...

Van egy bátyám, de alig ismerem, 8 évvel idősebb nálam, mire megismerhettem volna igazából, már soha nem volt otthon. Az első roxforti évében összejött egy félvér hollóhátas boszorkánnyal, ezért apám kitagadta, nekem pedig komoly büntetéseket helyezett kilátásba már azért is, ha csak megemlítem otthon a nevét. Most, ha jól tudom, Lengyelországban él, legalább 5 éve nem beszéltem vele...

A látszat a lényeges, kell a jó minisztériumi hely, a komoly baráti kör, enélkül szüleim szerint nem is varázsló a varázsló. Ennek megfelelően élnek ők is, van mindkettőnek valami magas beosztása , mondták is, hogy mit csinálnak, mikor utoljára előléptették őket, de nem nagyon foglalkoztat, így nem maradt meg a memóriámban...

Az a szerencsém, hogy a bátyám kitagadása után én maradtam az egyetlen örökös, így engem nem tudnak kidobni a családból. Szerintem ezt már nagyon bánják, főleg azóta, hogy érzik, nem nagyon érdekel miről mit gondolnak, mióta a saját lábamon állok...

A problémák az ő szemükben ott kezdődtek, hogy már a Roxfort első napjaiban is jobban érdekelt a kviddics, mint a tanulmányok, persze a repülés órák kivételével. Természetesen én is a Mardekárba kerültem, mint előttem mindenki a családban, így bájitaltanon én is figyeltem rendesen, nem is voltam rossz benne, ahogy a sötét varázslatok kivédése is egész jól ment, de a többi órát inkább nem firtatnám...

A suliban hamar én lettem a Mardekár kviddics csapatának kapitánya, volt pár összeütközésem a villámos homlokú sráccal meg a haverjaival, egyébként meg foglalkoztam a saját dolgommal és szerencsére a tanárok általában békén hagytak...

A hetedik évet nem igazán vettem komolyan, nem is mentem el vizsgázni a végén, de amikor hazaértem a szülői házba és apám megtudta, akkor abból olyan móka lett, ami a fél házat romba döntötte. Gondolom mondanom se kell, hogy visszamentem még egy évre. Nagy nehezen átszenvedtem magam a vizsgákon, közben meg volt még egy kis tréfánk Potterrel, nagyon király volt látni a riadt arcát, mikor dementornak öltöztünk, még ha a végén nem is sült el annyira jól, akkor is megérte...

A Roxfort után a wimbourne-i Darazsak csapatához szerződtem, hajtóként játszom, szerintem elég jól, várom, hogy a válogatottból mikor keresnek már meg végre, ideje lenne...

A varázslóháború, ami a suliéveim után jött, erősen hidegen hagyott, nem különösebben fogott meg egyik oldal ideológiája sem, engem békén hagytak, nekem ennyi is elég volt...

Általában a kviddicses csapattársaimmal vagy régi iskolatársakkal múlatom a szabadidőm, ha tehetem. Még a suliban volt egy hosszabb kapcsolatom egy mardekáros boszorkánnyal, de aztán az végül nem működött, azóta csak rövidebb kalandok voltak, de nem is bánom túlzottan, hogy agglegény vagyok, úgyse szeretem igazán a kötöttségeket...

Pár napja jött a levél a minisztériumból, hogy kit is rendeltek ki mellém, vigyorogva mutattam apámnak, hogy egy félvért osztottak be nekem, hadd egye a fene egy kicsit, ráadásul auror is, érdekes kihívásnak tűnik az eddigi boszorkányokhoz képest, akiket elém sodort eddig az élet, pedig volt belőlük jó pár...