Rosalinda Passion & Helena Goldlion

A lány átka telibe talált, és valószínűleg jópár másodpercre ki is ütött. Akkor, amikor megláttam a ravasz vigyort esett le, kit is lógattam fel. Helene Goldliont, aki híres volt arról, hogy az élő fába is beleköt, és megátkozza.
Fel akartam állni, és Helena hagyta ezt. Legalább volt benne némi becsület... Éreztem, hogy a bal csuklómmal valami nincsen rendben, csúnyán ráeshettem, amikor az átok hátrarepített. Most azonban nem volt szabad azzal foglalkoznom. Felálltam, és Helenát néztem, ő meg engem. Méregettem, latolgattam az erejét, és gyorsaságát. Ugyan hallomásból ő volt a párbajkirálynő, de azzal nem számolt- reményeim szerint- hogy anyám francia párbajbajnok volt, és jelenleg átváltoztatástant tanít. Én vártam, mit lép ő, és ő pedig rám várt ugyanezen okok miatt. Végül ő nyitott.
- Miért kellett?- kérdezte, és válaszomat egyértelművé tettem. Kilőttem felé egy hanyag Stuport-t, amit persze ki tudott védeni. Gyors volt, de láttam azonnal, hogy én ebben jobb vagyok nála.
- Csak- válaszoltam- Miért ne? Azt hittem igazi vagy- mondtam gúnyosan- Tudod a macskák mérgesek akkor, hogyha nem ott ébrednek, ahová lefeküdtek- minden félmondatomat egy egyszerű átokkal toldottam meg. Nem használtam se durva átkokat, se gyors mozdulatokat. Hagy higgye csak, hogy nem tudok ennél többet. Természetesen mindet még időben kivédte, és válaszolt is. Több percig csak lassan szórtuk egymásra a varázslatokat. Nem durvultunk bele, bár ő néha olyan átkokat küldött felém, amikről még sosem hallottam. Lehet, hogy jobb átkai lesznek, mint nekem, de ha az enyémek gyorsabbak, akkor esélye sincsen.

A macska helyén állt az a diák, akitől egyedül volt egy kis félnivalóm is: Rosalinda Passion. Ő volt a vetélytársam az évfolyamon, azokban az években, amikor nem én voltam évfolyamelső ő lett az. Most pedig ott állt velem szemben, és amíg én azon gondolkoztam miket hallottam róla, fellógatott a bokámnál fogva. Na, itt már kezdett elszakadni a cérna nálam, de szerencsémre volt egy csöppnyi józan eszem. Körbejárt, majd megállt előttem. A pálcám a kezemben maradt, de ő ezt szerencsére nem vette észre. Csak az arcomat figyelte, kíváncsi volt rá, ki is vagyok. Olyan halkan, és settenkedve tudott járni, mint egy macska; és kecsességben sem maradt el tőle. Na, ő nőies volt.
Megállt előttem, és az arcomra pillantott, amin kétségbeesést kellett volna látnia. Meg is döbbent, amikor elszánt mosolyra húztam a számat, és kilőttem felé egy saját átkot. A varázs telibe kapta a szőke hollóhátas lányt, csinált egy hátrabukfencet az erejétől, majd a földön maradt eszméletlenül. Ugyan ez csak pár másodpercig tartott, nekem elegendő volt ahhoz, hogy újra a fejem legyen felfelé, és a lábaim lefelé...
Direkt nem használtam durva átkot még az elején, megvártam, hátha talál valamilyen magyarűzatot arra, miért is lógatott fel. Szerencséjére jó hangulatomban voltam, így adtam neki még egy esélyt: nem akartam elsőre legyőzni. Kicsit talán elbíztam magam, de végiggondoltam gyorsan, mit is tudok a lányról. Kitűnő tanuló, és jeleskedik mindenben, akárcsak én. Viszont amíg rólam suliszerte elterjedt hír az, hogy bárkit megátkozok azonnal, róla ilyeneket még csak rebesgetni se hallottam. És aki nem gyakorlott párbajozásban, az hamar elvesztheti a játszmát.
Hagytam neki időt miután magához tért, megvártam, hogy újra lábra álljon. Szavak nélkül méregettük egymást. Bal csuklóját picit furán tartotta, lehet, hogy esés közben megütötte.
- Miért kellett?- kérdeztem rá. A válasz egyértelmű volt.

Arra ébredtem fel, hogy valami ringatózik alattam, és simogat. Először a macska ébredt fel bennem, ezért dorombolással jutalmaztam a simogatást. Ám mikor már a tudatom is kezdett ébredezni jöttem rá: nem a pegazus szárnyán fekszem. Kinyitottam a szemem, és a csodálkozástól pár másodpercig mozdulni sem tudtam. Egy barna szempár rámezz le rám, majd a lány arcán megjelent egy mosoly is. Ekkor esett le, hogy ez a csaj griffendéles, és bejegyzetlen animágus. Kitéptem magam a kezéből, és pár métert eltávolodtam. Erre persze ő már vette elő a pálcáját egyből! Látszott a fejét, hogy valami rosszat akar tenni velem, ezért ráfújtam majd egy pillanattal később már emberként álltam előtte. Na, erre teljesen ledöbbent az arca. Lesokkoltam, de annyira, hogy még meg is tudtam átkozni. Egy gyors Levicorpus, és a lány máris a levegőben lógott bokájánál fogva.
Pálcámat a kezemben tartva a tőlem megszokott lazasággal sétáltam oda hozzá, és körüljártam. Végül megálltam vele szemben, és rámosolyogtam kegyetlenül. Lehet, hogy animágus, de nem egy túl jó boszorkány, ha így meg tudtam igézni. Ekkor azonban belenéztem a szemébe, és ott nem félelmet, hanem elszántsgot láttam. Azon nyomban észre is vettem, hogy a pálca még mindig a kezében van, de már késő volt. Röpült felém at átok...

Mikor kinyitottam a szemem már a nap lenyugodni készült. Olyan jót aludtam lóként, mint már nagyon régen. Hosszú idő óta újra kipihentnek éreztem magamat. Éppek keltem volna fel, amikor észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyik szárnyamon egy szürke cirmos cica aludta álmát. Vajon kié lehet ez a macska? Fogalmam sem volt. Egy macska nem szokta otthagyni a gazdáját hosszabb időre. Lehet, hogy elkóborolt, és az erdőben él. Úgy gondoltam feltétlenül fel kell vinnem a kastélyba, lehet, hogy valaki már nagyon keresi- elvégre szép macska volt. Ha meg esetleg nem lenne gazdája, akkor lesz egy macskám is. Óvatosan változtam csak át, ás direkt figyeltem arra, hogy a cica ebből semmit se vegyen észre. Ez sikerült is, hamarosan már a kezemben tartottam, és simogattam. Ugyan aludt, de halkan elkezdett dorombolni. Felálltam, és macskával a kezemben a kastély felé vettem az irányt. Hajamban még pár levél és faág is akadt, hiszen az avarban aludtam, de most nem szedhettem ki őket: a cica a kezemben volt. A tisztás közepénél jártam, amikor a cica rámvillantotta hihetetlenül kék szemeit. Én rámosolyogtam, és ez mintha csak egy jel lett volna, a macska megvadult. Karmolások segítségével kitépte magát a kezemből, és pár méterre elszaladt, majd visszafort és rám morgott. Éppen pálcát fogtam volna rá, hogy elkábítsam, amikor a macska helyén egy szőke lány jelent meg.

Elegem volt abból, hogy nincs egy normális pasi se a Hollóhátban. Mind csak tanul egész nap, ahelyett, hogy velem lógna. Ilyet! A jövőhéten kiemelt feladatom lesz, hogy körbenézzek az évfolyamon, milyen jó pasik vannak. A jó alatt azt értem, hogy sportos testalkatú, de nem egy izomagyú hülye. A hülyéktől egyenesen sikítani tudok!
Úgy gondoltam, a vasárnap megfelelő nap ahhoz, hogy végre normális lényeg közt legyek. Néhány állat a Tiktott Rengetegből nagyobb intelligenciával rendelkezett, mint a fiúk többsége. Miután sokáig szunyókáltam, lementem reggelizni a nagyterembe. Gyorsan ettem egy pirítóst, majd már mentem is az erdő felé. Pár hollóhátas lány megkérdezte, hogy hova, és hogy miért nem tanulok, de én csak egyszerűen Silencio-t szórtam rájuk. Nem voltam kíváncsi a hülye nyafogásukra. Az erdő szélén átalakultam, és egy cuki cirmos kiscicaként folytattam sétámat. A cicám, Cirmi is pont ugyanígy nézett ki, mint én macskaalakban, de jelenleg ő most békésen aludt az ágyamon a hálóteremben.
Éppen az életről és a szerelemről filozofáltam, amikor megláttam. Egy tisztásra érkeztem, ahol egy igazi pegazus aludt. Még soha életemben nem láttam pegazust, így nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Nem is tudtam, hogy él ilyen az erdőben. Kellemeset csalódtam. Halkan, cicatappancsaimmal az avart szinte nem is súrolva közelítettem meg az állatot. Aludt, feje a mellső lábai közé volt hajtva, üstöke a szemébe lógott egy kicsit. Szürke szőre, és fényes fekete sörénye és farka volt. Óriási állat, főleg az én kis macskaalakomhoz képest. Maga a ló része is nagy volt, de a hátára felhúzott, lelógó két szárny majdnem teljesen betakarta az állatot. Apró tollpihék borították, és ez előhozta belőlem a macskát. Biztosan annyira puha lehet- gondoltam, és hozzádörgölőztem. Az egyik szárnyvége a földön volt. Erre ráálltam óvatosan, és majd' elaléltam milyen puha. Párszor körbejártam, majd hangos dorombolás közepette lefeküdtem rá. Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen elálmosodtam. A pegazus csak aludt tovább, és engem is hamar elnyomott az álom...

Lefáraztott a hét szellemileg, így már epekedve vártam a vasárnapot. Általában ilyenkor is tanulni szoktam, de tudtam, hogy most úgysem menne, ezért még hajnalban kiszöktem a Tiltott Rengetegbe. Mikor már a fák takarásában voltam, átváltoztam animágus alakommá, és szárnyas lóként folytattam utamat. Először csak léptem, majd hamarosan már önfeledten vágtattam a fák közt szlalomozva. Ugyan a ló alakom két méter körül volt, és nagy szárnyakkal rendelkezett, ez számomra nem jelentett gondod, úgy ismertem az erdőt, mint a tenyeremet. éreztem, hogy már elég mélyen vagyok az erdőben, és senki sem láthat. Ekkor kinyitottam szárnyaimat, és a fák fölött folytattam utamat. Időközben összefutottam pár tesztrállal, akik hosszú ideig repültem velem. Végül lassan látni kezdtem a roxforti birtok határát. Ekkor visszafordultam, és egészen egy erdei tisztásig repültem. Ekkorra már szellemileg- a hét miatt- és fizikailag- a hajnal óta tartó mozgás miatt- is elfáradtam.
Szépen, hang nélkül landoltam és pár lépés után teljesen megálltam. Kinéztem magamnak egy barátságos tölgyfát, és a gyökereinél lefeküdtem. Nem változtam vissza, így pegazusként nem árthatott nekem szinte senki, és semmi sem. Laposakat pislogtam, és hamarosan elnyomott az álom is...