Lana Winters & Albus Dumbledore

Éppen nyugodtan tanultam a nagyteremben - mert ott legalább csend volt, béke és nyugalom -, amikor egy kis termetű bagoly ért talajt, közvetlenül előttem. Biztos, hogy nekem jött, nincs más a teremben. Levettem a lábáról a pergamen tekercset és elolvastam. Nem volt túl hosszú, lényegretörő volt. Basszus... - futott át az agyamon - Ennek nem lesz jó vége. És ebben biztos voltam. Az, ha valakit az igazgatóiba rendelnek, csak bajt jelenthet.
A lépcsőn fölfelé menet azon tűnődtem, mit fogok hazudni, vagy mondani. Minden lehetséges kérdés felmerült bennem, amikre válaszokat is kreáltam.
- Cukorpenna... - morogtam, az Igazgató irodáját őrző köszörnynek, ami erre félreugrott és beengedett. Felérve kopogtattam az ajtón, amire jött is a válasz: Igen! Beléptem hát.
- Jó napot, Igazgató úr! - köszöntem, magabiztosan csengett a hangom. A gyomrom persze öklömnyire szorult...

Szótlanul hallgattam az igazgatót. Arcom kifejezéstelen volt, nem árultam el magamról semmit. Hittem ezt én. Persze az az átható, kék szem mindent lát. A lelket is. A gondolatokat is. Legalábbis, én mindig ezt éreztem, ha Dumbledore-ral beszéltem, vagy, ha csak a közelében voltam is.Furcsa, megmagyarázhatatlan, különleges mágia lengte őt körbe, s auraként vette körül.
- Én... - kerestem a szavakat. Nem tudtam, hogy erre most mit mondjak, hogy mit tegyek. Csak ültem ott, egyik lábamat hetykén átvetve a másikon, az ölemben összekulcsolt ujjaimmal, kipillantva az ablakon. Nem akartam átlépni a határt. Dumbledore-ral szemben nem! Erre kismilliószor figyelmeztettem is magam. Nem szabad elvesztenem a fejem.
Őszintén, fogalmam sincs, miért viselkedem úgy mostanában, ahogy. Persze, vannak gondjaim, de kinek nincsenek?! Tudtam, hogy meg kell emberelnem magam és rajta is voltam a dolgon, de... a francba is! Kell egy kis idő!
- Tanulok - nyögtem ki végül. - Folyamatosan, éjt nappallá téve, megállás nélkül tágítom a fejem, hogy jobb legyek, hogy ne kapjak büntetést. Ezt én sem így akartam, Professzor úr, higgye el, kérem, de... így alakult! És... - lenéztem az ölembe, a szoknyám egyik gyűrődését nézegettem - igyekszem, tényleg. Pótolom a kimaradásaimat, átismétlem az anyagokat. Nem akarok csalódást okozni... - ingattam meg a fejem.

Tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nem kevés fejfájást okoztam a tanároknak. A hozzáállásom egyenlő volt a nullával, a munkám is csak középszerű volt és a stílusomról hadd ne beszéljek. Rossz időszakon mentem keresztül, de úgy éreztem, túl vagyok rajta - még, ha hagyott is maga utány nyomot az utóbbi két év -, a lelki sebekből még szivárgott a vér, de eljutottam arra a pontra, hogy ez végképp ne érdekeljen. Tudtam kezelni a belső fájdalmakat, elrejteni a valóságot.
- Köszönöm... - szóltam halkan, majd' suttogva. - Nem. Nem egyszerűen megpróbálom. Megcsinálom - szóltam, továbbra sem túl hangosan, de eltökélten, felpillantva a Professzorra.