Rodolphus Lestrange

Rodolphus William Lestrange || Rod|| 45|| Johnny Depp

Teljes név: Rodolphus William Lestrange
Születési idő: 1951. 04. 04.
Születési hely: Egyesült Királyság, London
Élőhely: Egyesült Királyság, London
Pálca: 13 hüvelyk, meggyfa, sárkány-szívizomhúr maggal
Foglalkozás: Halálfaló

Ilyen vagyok....

Rodolphus viszonylag magas, százhetvennyolc centiméterre nőtt varázsló az anyja szemeivel, az apja állával, anyja hajának s szemének feketeségével, s ugyancsak apja kemény arcvonásaival. Szálkás izomzata van, melyet az "idő vaskerekei" csiszoltak ilyenné.
Előnyben részesíti a sötét ruhákat. Kedvenc összeállítása közé tartozik egy kényelmes fekete nadrág hozzáillő selyeminggel.
Utálja az ékszereket, ám a kapcsolatát Bellatrixxal szimbolizáló aranygyűrűt mindig viseli.

Jellemében sokban hasonlít a testvéréhez, ám - attól függetlenül, hogy Rabastan egy évvel idősebb -, mindig is érettebb volt a bátyjánál, mind, ami a gondolkodást, mind, ami a célszerű viselkedést illeti.
Rendkívül céltudatos és akaratos ember. Amit a fejébe vett, azt bármi áron elérte. Nem volt számára lehetetlen. Nem érdekli mások elképzelése, önző módon csak a saját feje után megy, melynek később meg is lett az eredménye, s arra eszmélt fel, hogy ő is beállt a halálfalók soraiba; hol elszántságával s hűségével kitűnt a többiek közül, mígnem követendő példává nem nőtte ki magát.
Nagyon okos varázsló, ki jártas a fekete mágiában. Tinédzserkora óta ugyanis falja az ilyen irányú könyveket.
Nem volt még olyan nő az életében, mint Bellatrix, ki iránt ily tiszta érzelmeket táplált volna. Jóllehet, voltak kisebb kalandjai ifjúkorában, ám a többiek még sem dobbantották meg jéghideg szívét.
Tisztában van azzal, hogy felesége egykoron csak érdekből ment hozzá, de valahol a lelke legmélyén érzi, ő is ugyanúgy szereti, csak a nő nincs egészen tisztában a Rodolphus és Voldemort iránt érzett érzelmeivel.
A férfi egyébként a végső háború után sem adta fel a reményt, hogy egy jobb világot teremtsen, immáron muglik nélkül. A bírság kifizetése után elhatározta, ezúttal sokkal óvatosabb lesz, ami a sárvérűek kiirtását illeti. S lassan, lépcsőről lépcsőre elkezdett ismét felépíteni mindent.

Az én történetem....

    Halk sóhajok. Fájdalmas sikolyok. Parttal viaskodó vad, tomboló hullámok. A végeláthatlan égbolt egy setét paplannal fedte le magát. Mintha nem szeretné, hogy feltárulkozzék a kinti világ; a csúf, rothadó, igazságtalan világ. Mely már rég méltó dicsfényében tündökölhetne, ha Voldemort Nagyúr még élne. Oh, én buta, miket hordok itt össze? Hisz ő még él! Hiszem, hallom, tudom és érzem. Belevésődött az elmémbe. Képtelenség volna Őt csakúgy elpusztítani. Talán még vár. IGEN, még vár, hogy midőn mindenki kényelmesen berendezkedik a mocskos muglikkal teli univerzumunkba, Ő váratlanul, szinte egy szempillantás alatt felbukkanjék, s leromboljék mindent, mit eddig felépítettek.
    Odakünn még hallani vélem a dementorok suhogását, míg én a sötétséggel nézek farkasszemet. Hogy félek-e? Nem hiszem. A hátam mögött hagyott évek megtanították velem a hitet, a reményt; hogy mindegy, min mentél keresztül, Te mégis tudod, hogy míg egy jó cél érdekében cselekszel, képesnek kell lenned az evvel járó méltatlanságok elvállalásával. A varázslónép ugyanis fél. Gyűlölik, mikor valami változásra kényszerül, legyen az bármennyire parányi dolog is. Egyszerűen képtelenek elviselni, ha nyugalmukat az értük cselekvő, megváltást hozó próféták (azaz mi) megbolygatják.

    Az előttem kitárulkozó sötétségbe beleképzelem London éjjeli forgatagát.
Éjfél van. Az utcai fényeket már rég felkapcsolták, a kósza felhők mögül pedig fel-felbukkan a hold. Fekete köpenyem csuklyája oltalmazón zárja körül zord arcvonásaimat, így, mikor fejlehajtva vonulok végig a városon, csupán ajkaim látszódnak ki.
Megállok. Testemmel nekitámaszkodok egy üres emeletes épület falának, s hagyom, hogy némiképp magához húzzon az árnyékvilág. Mellettem rágcsálókkal ellepett szemetesládák bűzlenek, melyek a mocskos muglikat idézik fel elmémben. Orromat felhúzva s ajkaimat lehorgasztva grimaszt vágok, mikor a hold megvilágított sikátor teljes képe kitárulkozik előttem, majd ismét beleveszik a semmibe.
Közeledő léptek zajára vonom fel tekintetem. Egy nő az, ki könnybe lábadt szemekkel rohan, tán maga sem tudja, hova.
Eggyé válva a sötétséggel várok, majd mikor hirtelen elsétál előttem, mögé lépek, s kezemet ajkaira tapasztva magammal húzom a sikátor belsejébe. Belerúgok a hátába, ki ettől összeesik, és feje összecuppan a hideg talajjal. Hűvös szellő csap az arcomba, mely irányomba hozta a nő arcából kitörő édeskés vér illatát.
Leguggolok hozzá. Elfúló hangon nyöszörög a fülembe. Oly sok hónap elteltével még mindig emlékszem a hajából áradó jázminillatra, s panaszos hangjára: "Kérem... kérem, ne tegye!"
Féloldalas mosoly terül szét arcomon. "Oh, pedig még csak most kezdtük", gondolom.
Közelebb hajolok hozzá, míg ajkaimmal nem súrolom horzsolásainak feltüremkedő helyeit, s nyelvem hegyével meg nem ízlelem vérének negédes zamatát.
Csizmám szárából előhúzom a tőrömet, melynek éle megcsillan a holdfényben. A látványtól a törékeny kis virágszálam üvölteni kezd.
"Sikolts, sikolts csak nyugodtan! Segélykéréseidet azonban többé senki nem hallhatja."
Majd szépen lassan, minden egyes percet kiélvezve, a felismerhetetlenségig torzítom a nő hamvas bőrét, a Sötét Nagyúr nevében cselekedve.

Halk sóhajok. Fájdalmas sikolyok. Parttal viaskodó vad, tomboló hullámok. A végeláthatlan égbolt egy setét paplannal fedte le magát. Mintha nem szeretné, hogy feltárulkozzék a kinti világ; a csúf, rothadó, igazságtalan világ.
Sehol egy csillag, sehol egy parányi fénysugár, mely megvilágítaná cellám felfedetlen zugát, sehol egy lélek, oh, sehol egy kósza, egy ártatlan lélek.

Kaján mosoly ül ki arcomra. Nyelvem hegyével megnyalom ajkaimat, mintha még mindig érezném annak a nőnek a vérét.
Hirtelen felállok.
"Mi volt ez?" - kérdem magamtól. Mintha egy villám csapott volna be Azkaban börtönébe. Majd az épület keleti szárnyának fala lezuhan a mélybe. Kidülledt szemekkel meredek a semmibe, elmém pedig fel sem fogta az előbb történteket.
Mélyen beleszippantok a levegőbe. "Ilyen volna tán a szabadság íze?"
A mellettem lévő cellából hallom Bellatrix éles kacaját. "Igen! Ez... ez a szabadság."