Corey Whitlock

Külsőre egy kissé hasonlítok az emberek fejében élő sztereotíp mardekáros srácokra, miszerint nagy, izmos és olyan hülye, mint hat pár lyukas bakancs. Addig stimmel, hogy nagy vagyok, mert a magam 184 centijével nem vagyok alacsony és igen, izmos is vagyok. Külső jellemzőm még a szőke rövid hajam és a kék szemem.  Visszatérve arra, hogy egy agyatlan izomkolosszusnak nézek ki, hát nem vagyok. Van ilyen kettő is az évfolyamunkban, ráadásul a házunkban, nem kell egy harmadik. Azt vallom, hogy kinézet alapján senkit sem lehet megítélni, így engem sem. Alapjáraton kevésszer hallatom igazán a hangom, inkább csendben figyelem az eseményeket. Figyelem az embereket és az eseményeket, de nem folyok bele igazán. Ha mégis, akkor csak a háttérből néha-néha. Nem szokásom a kemény maggal, mármint a mardekáros díszbandával lógni, nem az én műfajom, ahogyan a Főinspectori Különítmény sem volt, hidegen hagyott a nyanyával együtt. Amúgy sem vagyok egy bandázós valaki, egy-két barát bőven elég nekem, de az olyan legyen, akiben én meg is bízom. Nekem fontos a bizalom, a kétirányú bizalom, tehát akiben én megbízom, az tegye ezt meg felém is. Továbbá őszinte vagyok, talán néha túlzásba is viszem néha, ami sokaknak sértődést jelent általában, mert konkrétan a szemükbe mondom a bajomat. Ilyenkor nem igazán válogatom meg, hogyan adom az illető tudtára a véleményemet, tekintet nélkül a korára, nemére és a házára. Igen, nem vagyok a híve a házak szerint rangsorolom az embereket elvnek, ha valakit utálok, akkor felőlem bárki lehet, akkor sem fogom jobban szeretni. Mindezektől függetlenül büszke vagyok arra, hogy a Mardekár házat gyarapítom, mert akár tetszik, akár nem, Mardekár Malazár egy volt a négy alapítóból és sok nagy tettet hajtott végre. Nem minden nézetével értek egyet, az aranyvér elméletével sem mindig, viszont arra is büszke vagyok, hogy én ebbe a csoportba tartozom. Ugyan a családunk nem olyan nagy múltú, mint sokaké, viszont mindig is törekedtünk arra, hogy valamilyen módon fent maradjon a nevünk a köztudatban. Volt, akiket sötét tetteik emelt ki a tömegből, de akadtak olyanok is, akik úgymond jótékonyan járultak hozzá a történelemhez. Kitűnő példa erre az egyik unokatestvérem, aki halálfaló volt, illetve a nagybátyám, aki meg auror. Hogy én mi leszek, arról még fogalmam sincs, de azt tudom, hogy nem akarok beleveszni a szürke tömegbe. Visszatérve a bizalom kérdésre, ami nálam létfontosságú, nos, nem lehet egykönnyen elnyerni az enyémet, viszont elveszíteni annál egyszerűbb. Őszinte embernek tartom magam, így az áskálódásért sem vagyok feltétlen oda, viszont megtanultam, hogy néha, ha valaki a céljaim és közém áll, elkerülhetetlen, ha az illetővel nem lehet nyíltan beszélni. Nem szeretek magyarázkodni, a tetteimet elég ritkán indoklom meg, úgy vagyok vele, hogy elég, ha én tudom mit és miért teszek. Nem keresek kifogásokat, vagy megteszem, amit kell, vagy nem. Alapvetően benne vagyok a jó bulikban, tehát ha valaki előáll egy abszolút beteg, némiképp rizikós és még a jóízlés határain belül levő balhéval, akkor engem megtalál az első sorban. Nem szeretek előre tervezni, szimpatikusabb, ha az élet adta lehetőségekkel élek inkább. Higgadt vagyok a legtöbb helyzetben, nem veszítem el egykönnyen az önuralmam sem. Továbbá nem jeleskedem abban sem, hogyha be kell vallanom, ha tévedtem. Utálok tévedni és általában hiszem, hogy mindig igazam van. Ez némi egoizmusra utal és ez igaz, mert az is vagyok, bár az a véleményem erről, hogy még pont egészséges módon. Szokták mondani rám, hogy manipulatív vagyok, ami részben igaz is, viszont megválogatom, kikkel szemben vagyok az. Egyébként néhanapján rám jön az öt perc és akkor olyan vagyok, mint egy bohóc, vagy egy stand upos. Mint már említettem, klausztrofóbiás vagyok, nos, ez azért van, mert mikor kiskölyök voltam, beszorultam a nagyanyámék házában levő seprűtartóba, mikor a család elment szomszédlátogatóba.

Dühös lennék? Nem pont így fogalmaznék, inkább úgy, hogy felrobbanok. Igen kevésszer vagyok ilyen állapotban és ez a dolog úgy rendesen kihozza belőlem. Igen nehezen tudom visszafojtani a kitörni készülő dühömet, pedig… Oké, vázolom a helyzetet. Miután véget ért a Caramel éra, egy Rufus Scrimgeour nevű vén majom került hatalomra, akinek az minden vágya, hogy párkerítő szolgálatot csinál a Mágiaügyi Minisztériumból. Attól még, mert esetleg egyszer, a kihalás szélére kerülhetünk, muszáj most kekeckedni az emberekkel? 16 éves vagyok és arra köteleznek, hogy majd adott esetben egy tök idegen lányt vegyek feleségül?
- Meg a nagy francokat! – csapom be magam után az ajtómat és feldobom a könyvkupacra a minisztériumi levelemet, majd felkapok egy könyvet. Nem tudom, mit akartam vele kezdeni, olvasni, vagy csak céltalanul dobolni rajta, de valahogy a figyelmem mindig visszairányul a levélre. Vajon ha sokáig nézegetem, akkor elévül, vagy esetleg magától kinyílik. Tovább szuggerálom, hátha lesz valami, legalább egy szaltót dobhatna, de nem, ott pihen a könyvkupac tetején, ahová egy laza mozdulattal letettem. Dobtam. Tökmindegy. Már nyúlnék a pálcám után, mikor rájövök, hogy ez itt bizony nem a Roxfort, nem kellene megpróbálkozni egy begyűjtő bűbájjal, bár az is igaz, hogy mivel aranyvérű máguscsalád vagyunk, senkinek nem tűnne fel a Minisztériumban… csak anyám verné le a fejemet, ha rajta kapna. Igen, drága jó anyám nem rajong érte, ha otthon varázsolgatunk, mondván, ha már ő is a minisztériumban melózik, akkor tartsuk már be azt a nyamvadt törvényt, legalább mi. Rendben, én általában meg is teszem, ne szedje már le egy ilyen semmiségért a fejemet, a húgom már nehezebb ügy, mert az ő kezéhez hozzánőtt szerintem a pálca. Vagy eternifix bűbáj találta el, nem tudom, de a dolog itt és most lényegtelen. Apám, aki szintén a minisztériumban ténykedik, egy kissé engedékenyebb, ő azt a politikát követi, hogy a gyerek szokjon hozzá a varázsláshoz. Az én véleményem valahol a kettő között helyezkedik el, mint például most. Gondolataimba merülve már egy jó ideje nem is a levelet, hanem a cipőm orrát bámulom, ami közel olyan érdekes, mint maga a levél. Jó, ez kamu, ez világos, mert most, hogy ismét eszembe jutott, újra felkeltette a kíváncsiságomat. Hangosan fújtatva felálltam az ágyamról, felkaptam a levelet és azzal a lendülettel vissza is dőltem az ágyra. Mutatványomat szerencsétlen fekvőhelyem egy nyekkenéssel honorálta, mondván ekkora darab srác ne ugráljon már rá teljes erejéből, mert az neki nem pálya. Mikor sikerült kényelmesen elhelyezkedni és a pecsétet is úgy feltörni, hogy ne szemeteljen tele mindent, jöhetett a zsákbamacska. Ahogy láttam, a minisztériumban valaki nagyon humoros kedvében volt, mert egy mardekárost összerakni egy griffendélessel? Rémlik valahonnan a név, gondolom onnan, hogy az évfolyamtársam, de ha most fel kellene idéznem, ki is ő, akkor csúnyán felsülnék. Magamban elkezdem végigvenni a griffendéles lányokat, hátha rájövök, ki az… Hmm… Nem az a csaj, aki Potterrel meg Weasleyvel szokott nyomulni, az biztos, mert ő nem félvér… a többiek neve viszont nem jut eszembe, az arca meg végképp. Nem tudom, miért esnek ki az ilyen dolgok, pedig általában jó megfigyelő vagyok, hát most cserbenhagyott ez a képességem. Visszatömködöm a levelet a borítékba, majd egy laza mozdulattal átdobom a szobán a papírkosár felé, ahonnan ki is pattan. Nem hiszek benne, hogy bármi jelentősége lenne ennek az egész hülyeségnek, nem fogják az emberek csak úgy lenyelni, ahogy én sem. Szinte biztosra veszem, hogy már most áskálódik valaki a felszín alatt, aki majd megpróbálja aláásni a minisztériumot, nekem csak ki kell várnom, mikor fedi fel magát. Addig pedig kár dühöngeni, csak elpocsékolt energia az egész, ráérek még bármit is tenni akkor, mikor kiborulnak az emberek. Ha meg ez nem következik be, hát, akkor lelépek innen. Nem éri meg stresszelni rajta, sem azon, ki ez a csaj. Mert majd pont beleesek, ha meglátom és beszélgetünk egyet, nem? Tiszta hülyeség…

KÓD: Mardekár 6/4 fiú
KIRENDELT PÁR: Griffendél 6/5 lány
PLAY BY: Alexander Ludwig