Raeka Aemi Hanari

RAEKA HANARI|| RAE || 16 || AYA UETO

Teljes név: Raeka Aemi Hanari
Születési idő: 1981. 03. 01.
Születési hely: Japán, Tokio
Élőhely: UK, London /Roxfort
Pálca: 10 és negyed hüvelyk, éger, egyszarvúszőr
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Hát, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy nagyon szerény és visszafogott vagyok a hétköznapi életben. Karen szerint a naivitásom is elég nagy, de én ezt nem hinném. Inkább csak azt mondanám, hogy nagy az emberi jóságba és szeretetbe vetett hitem, azt hiszem ennél a mondatnál szoktál a bátyáim azt mondani, hogy "Túl ártatlan vagy Aemi!". Csendes vagyok és kissé félős, nem igazán bízok a saját képességeimben, mert elég gyengének tartom magam. Legalább is eddig még semmiben sem sikerült olyan eredményeket elérnem, amik az ellenkezőjét bizonyítanák, bár az elméleti dolgok és a védekező, valamint gyógyító varázslatok és bűbájok nagyon jól mennek. Szeretek segíteni másoknak, jó érzés, ha valakit boldognak láthatok, valamint nagyon szeretem az állatokat is, még itt Roxfortban is igyekszem keresni a társaságukat, mert szeretek róluk gondoskodni, azt hiszem egy kissé anyás típus vagyok.
Oh, igen és egy fontos tudnivaló azt hiszem, hogy anno gyerek modell voltam, még a mai napig is szoktam néha fotózásokra járni, így azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy aranyos arcom van, mert szépnem nem igazán mondanám magam, inkább csak aranyosnak. A hajam rövid és barna, bár ezt kényem-kedvem szerint változtattathatom – igaz, hogy nem szoktam, de megtehetem -, mivel metamorfmágusnak születtem. Ez a képességem már kiskoromban is megmutatkozott, így a szüleim már a legelejétől fogva tudták, hogy varázsvérem van. De kicsit eltértem a tárgytól, viszont a mondanivalóm lényege az, hogy a képességemnek köszönhetően a különböző testrészeimet olyanra változtatom, amilyenre akarom. Amúgy olyan 160 cm magas vagyok, eléggé nőies alkattal.

Az én történetem....

Az én történetem 1981 március elsején kezdődik. A szüleim Londonban ismerkedtek meg, de érdekes mód egyikük sem idevalósi. Mind a ketten éppen nyaralni jöttek és a Sors úgy hozta, hogy pont egy szállodában szálltak meg, azután pedig a sorozatos véletleneknek köszönhetően sikerült összeismerkedniük, és sokáig csak e-mail-en tartották a kapcsolatot, míg nem úgy hozta a Sors, hogy ismét összefutottak, szintén Londonban. Talán kissé sablonosnak tűnhet, de ez tényleg így történt, ahogy az is, hogy talán 1 vagy 2 évre rá valahogyan összekeveredtek és három évnyi járás után végül összeházasodtak és édesanyám Japánba költözött édesapámhoz. Oh igen, még nem is meséltem, de az édesapám japán származású, míg édesanyám koreai, így lett nekem végül is koreai keresztnevem és japán vezetéknevem, igaz, hogy van egy japán keresztnevem is, de én ezt nem igazán szeretem, így nem is szoktam nagyon hangoztatni, talán egyedül a rokonságom tud róla.
Igen, a rokonság, még róluk sem meséltem, így talán most arról lenne illendő: ugye édesanyám, Eun, koreai, édesapám, Arata, pedig japán. Itt persze nem ér véget a sor, mivel van két idősebb fiútestvérem: a legidősebb, Akira, a fiatalabbik pedig Haru. Személyiségükben eléggé hasonlóak és valahogy nagyon ellenszenvesek egymással, talán pont a hasonlóságok miatt, viszont egyben valahogy mindig nagyon egyetértenek, hogy rettenetesen féltenek engem. Én ennek valahol örülök, valahol nem, hisz bizonyos helyzetekben jól jön, de bizonyos helyzetekben nagyon nem. Amit még fontos lenne megemlítenem, hogy Akira, Haru és én, csak örökbefogadott gyerekek vagyunk, mivel a szüleinknek nem lehettek közös gyerekeik, bár már kiskorunktól fogva együtt nőttünk fel. Viszont akkor is nagyon imádom a családomat, mert azt a 16 évet, amit velük töltöttem tökéletesen boldoggá tették a számomra. Igen, jól sejted, én tökéletes családi környezetben nőttem fel, talán az egyetlen ici-pici törés az életemben az lehetett, amikor Japánból Londonban költöztünk a családommal, hátrahagyva a nagyszüleinket, mivel a legidősebb testvérem, Akira éppen akkor kezdte el az Roxfortot, amikor én 9 éves lettem. Nos igen, ahhoz képest, hogy mugliszármazásúak vagyunk, mind a hármunknak varázsképességei lettek, de ha nem így lett volna, akkor talán széjjel húzta volna a családot, így én örülök neki, hogy végül mindenki varázshasználó lett.
10 éves koromban végül Haru is bekerült a Roxfortba és a lelkes leveleiből úgy ítéltem meg, hogy jó hely lehet, igaz, még mindig féltem kissé tőle, hisz sok idegen volt ott is. A szüleim már várták, szinte előre büszkék voltak, hogy megjöjjön az én levelem is, ami meg is történt, olyan 1992. júniusában.
Lelkes voltam, de mégis kissé féltem, viszont bíztam benne, hogy majd a bátyjaim megvédenek és segítenek nekem abban a 7 évben.
A vonaton természetesen a bátyjaimmal utaztam, más választásom nagyon nem is akadt, de valahol nem is bántam. Örültem nekik, hogy egy kis erőt és bátorságot meríthetek, mielőtt még a mély vízbe ugranék. Egész úton versengtek azon, hogy vajon melyik házba kerülhetek, mert Akira azt szerette volna, hogy a Hollóhátba kerüljek, ami szerintem lehetetlen volt, mert nem voltam hozzá elég okos, akármekkora is a tudásszomjam. Haru természetesen a Mardekárban akart tudni, de Isten ments, hogy odakerüljek! Bennem nincs meg az a magabiztosság és gonoszság, hogy odakerülhessek, ezt pedig azért ők is tudták, Akira elég sokat heccelte vele, hogy arra esély sincs, végül pedig, ahogy a beosztásnál az asztalaiknál ültek és integettek, meg szurkoltak nekem, szinte láttam, ahogy leesik az álluk, amikor a Süveg a Hugrabugba oszt be. Nem mondanám, hogy a legrosszabb rémálmuk teljesült, de láttam rajtuk a letörtséget, hogy végül egyikük sem tud majd felügyelni rám, és idegenkedtek a gondolattól, hogy ismeretlenek közé engedjenek. Szinte rögtön, ahogy kiszabadultam a hálóba való beköltözés után, követelték, hogy adjam meg a jelszót, mert szeretnék rajtam tartani a szemük. Én nem igazán értettem ezt a felhajtást, hisz nem vagyok már gyerek, hogy ennyire aggódni kelljen értem, de végül is rábeszéltek, ketten sokkal erősebbek voltak, mint én egyedül. Bár lehet, hogy egyenként is nyertek volna.
Azután ez a 4 év szinte elrepült, sok barátot szereztem, és ahogy gondoltam,  tanulmányi eredményeim tényleg nem szöktek az egekbe... Az elmélettel sosem volt gond, de a gyakorlatban sajnos csak a gyógyító és védekező varázslatok és bűbájok sikerültek igazán jól. Oh, meg persze a Gyógynövénytan és a Bájitaltan! Hát igen, azokkal nem volt gondom, csak minden mással.
Aztán a barátok... Elég sok mindenkivel jóban lettem, mint például Akira háztársával, Jacob-bal, meg a saját háztársaimmal is, közülük is Josh-sal és Laurie-val. Amivel még magamat is sikerült meglepnem, hogy bár a bátyámon kívül minden Mardekárostól rettegek, egy lánnyal mégis csak sikerült valahogy összebarátkoznom. Talán pont azért, mert ő eléggé más, mint a többiek. Karen kedves és mindig segít nekem ha kell, igaz néha mogorvának tűnik, de szerintem nagyon aranyos személyiség.
Most pedig itt a nyár, lassan már a vége felé közeledünk, és hamarosan haza is indulunk Japánból, mivel minden nyáron visszajövünk másfél hónapra a nagyszüleimhez.
Amiről nem beszéltem, az talán a kirendelt párom. Nos, nem igazán sikerült még felvennem vele a kapcsolatot, mivel kissé félek attól, hogy mi lenne a reakciója, ő pedig nem igazán keresett. Tudtommal Hollóhátas, így még azt is kinézném Akirából, hogy megfélemlítette szegény srácot és azért nem keres. Bár azért reménykedem benne, hogy nem így történt és csak nem igazán volt kedve irántam érdeklődni, mert nem szeretném ha már így látatlanban rossz véleménnyel lenne rólam a bátyjaim miatt.