Lilyanah & Gavin

gyik kezemmel megfogom a seprűt, a másikkal végigsimítok a nyélen. Szinte azonnal a szemem elé tódulnak az emlékek, mindegyiknek apa a főszereplője. Tudtam, hogy döntenem kell.
Még csak két hét telt el apa halàla óta, senki nem várhatja el - sőt, lehetetlen lenne -, hogy ilyen gyorsan feldolgozzam. Hónapokba telhet, mire egyáltalán csak felfogom még. Most végig tudom gondolni, mert még nem jelent nekem semmit ez a két szó: apa meghalt. De majd egyszer, mikor már ténylegesen a tudatomban lesz, még csak gondolni sem tudok majd rá. De a ma este fontos. Nem fogom hagyni, hogy az a féreg győzzön, nem buktathat meg. Apa nem akarná ezt.
De ameddig minden fűszál látványára elfacsarodik a szívem és emlékképek százai kísértenek meg, nem tudom végrehajtani a feladatod.
Itt fogom a kezemben a seprűmet, azt, amit apától kaptam karácsonyra, alig egy éve, és jelenleg az a feladatom, hogy felüljek rá. Menni fog, mennie kell.
Átlendítettem a lábamat a seprűn. Döntöttem.
Szépen lassan egy falat építettem a fejembe, ingatag, roskadozó, hiányos falat, de most ez is megteszi. Remélem, kitart.

A tanársegéd kérdésére felé fordultam, és ráemeltem a tekintetemet, de először mintha nem is őt néztem volna, hanem valami mást, aztán ráfókuszáltam, és tekintetem úgy csillant, mintha csak most vettem volna észre, ezzel egy Luna Lovegoodot megszégyenítő összhatást keltve.
- Köszönöm! - mosolyodok el, de közben mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. - Apától kaptam. Lehet, hogy ismered őt, tudod, az aurorparancsnok helyettes.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy jelen időben beszéljek apáról, minden esetre jobban esett.
Látod, kislány, megy ez neked.
Mikor szól, elrúgom magam a földtől és a nyomába eredek. Beharapom az ajkam, és magamban bosszankodok, hogy hogyan lehetek ennyire hülye, hisz csak értesült a tragikus halálfaló rajtaütésről két hét alatt... Mély levegőt veszek, aztán megrázom a fejem - figyelnem kell, meg kell csinálnom, apáért.
Mikor összeszedtem a gondolataimat és magamat, gyorsan felzárkózok mellé.

Az erdőbe érve megélesednek az érzékszerveim: a látásom, a hallásom, még a reflexeim is, ami fontos, hogy gyorsan kikerülhessem a szembejövő fákat.
Nyugalmas az erdő, bár ez nem tetszik nekem. Amolyan vihar előtti csendként fogom fel. Merlin adja, hogy ne legyen igazam!
Egy üres tisztás szélén landolunk, azonban a hangsúly ezen van. Egy teljesen üres tisztás szélén. Pár másodpercig némán figyelek, hátha, de néhány jótékonykodó tücskön kívül - akik szintén a semmire hívják fel a figyelmemet - minő meglepetés, semmit sem látok vagy hallok. Ezen a mellettem álló csipkelődése sem segít.
Biztos, hogy van itt valami - emlékeztetem magamat. Tudom, hogy a tanársegéd nem ver át. Érzem. Akkor meg biztos valami különleges módszer kell...
- Tudja... - felelem, megrágva a szavakat, szándékosan visszatérve a magázódáshoz. - Mindössze annyira várok, hogy a professzor úr szemléltesse az anyagot - fordulok felé egy negédes mosollyal.

gy pillanatig furcsán nézek a férfira, hisz a hülye is tudhatja, hogy egy ilyen kiruccanást nem szokás ekkora derűvel fogadni, de végül félreteszem a kérdést. Már bármit kinéznék belőle...
Csak akkor kaptam észbe, mikor kinyitotta az ajtót. Gyorsan felpattantam, és kislisszoltam a helyiségből.
Megszokott társként üdvözlöm újra a sötétet, gyorsan hozzá is szokik a szemem. Nem szól egy szót sem, de nem baj, ez kicsit sem zavar engem. Éjszakánként sincs senki, aki szólna akár egy szót is.
Már a bejárati csarnokban járunk, mikor hirtelen egy másik, új hang töri meg a csendet.
- Jó estét, Guile professzor, Ms Strongheart!

A hang irányába kapom a fejem, és meglepve pillantok az idős igazgatóra. Fél szememmel a mellettem lévőre pillantok, és tudom, hogy most enyhén szólva elég nagy bajban lehetünk.
Motyogtam valamit, amit valaha "jó estét, professzor úr!"-nak szánhattam, de nem tudom, mit lehetett érteni belőle.
Aztán észrevettem, hogy ezek ketten éppen néma párbeszédet folytatnak, amiből természetesen egy kukkot sem értettem. Csak remélhettem, hogy az ideiglenes tanár nem kerül bajba miattam, sem most, sem később, de az igazgató szemében egy cseppnyi haragot vagy szemrehányást sem láttam.
- Jó estét! - szólal meg hirtelen Dumbledore, majd dudorászva elvonul.
Ismét, mint már megannyiszor, kénytelen voltam megállapítani, hogy az öreg hihetetlen...

A kis közjátéktól kedvem lett volna felnevetni, de inkább mégsem teszem. Nem tudom, mennyire lenne szerencsés a jelen helyzetben.
Előveszi a seprűjét, de mikor meglátom, összefacsarodik a szívem. Egy Tűzvillám...
Elfordítom a fejem, inkább nem akarom látni. Aztán rájövök, hogy kénytelen leszek, hisz a sajátomat csak muszáj lesz látnom...
- Invito...seprű! - mondom ki, a pálcámat a lépcsősor felé tartva.
Tudom, hogy sikerülni fog, tavalyi anyag volt, nehezen, de sikerült elsajátítanom.
Egy perc elteltével már hallottam is, pár másodperc múlva pedig meg is láttam. Egyenesen a kezembe repül, én pedig akaratom ellenére is megfogtam, de nem néztem rá.
Ezt apától kaptam...
Apától...

elkaptam a fejem, mikor hangot adott annak, hogy hallotta, amit mormogtam. De aztán rájöttem, hogy nem zavarja, és ez megnyugtatott. Bár számomra még mindig furcsa volt kissé ez a tanároktól teljes mértékben eltérő viselkedés, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem is rendes tanár.
Tudtam, hogy a Rengeteg az egyetlen lehetőség, és mégis... Továbbra is kissé kétkedve hallgattam a turista csalogatónak is beillő hívogatást. Őszintén szólva, nem hinném, hogy "csak el kell kapni őket", mert eddig még egyszer sem botlottam beléjük, se nappal, se sötétedés után - bár csak kétszer voltam még éjjel az erdőben -, viszont tudtam, hogy nincs más esélyem. Apa miatt.
Apa...
Megráztam a fejem, nem akartam most elveszni a gyászban. Tudtam, nem akarná, hogy ilyen legyek. De olyan nehéz... Miért hagytál itt?!

Igyekeztem száműzni a fejemből a gondolatokat, mielőtt azok végérvényesen kiülnének az arcomra, és újra a tanársegédre fordítottam a figyelmemet.
Meg kell hagyni, voltak itt is érdekes esetek... Lockhart elsős koromban tanított engem, így mikor másodikosként átvett minket Lupin, a legelejéről kellett kezdeni a tananyagot. Még így is, hogy Piton sokszor szidta őt, egy év alatt majdnem sikerült a két évnyi tananyagot leadnia nekünk. Jött a harmadik, vele együtt az ÁlMordon. Imperiust szórt ránk az órákon, persze egyikünknek sem sikerült legyőznie. A többiekkel ellentétben én sosem lelkesedtem igazán a tanárért, mert noha beleverte a fejünkbe az anyagot, még nem használhatta volna, pláne nem rajtunk, az átkot. Vajon a kis elsősökre is kimondta...?
Negyedikben megkaptuk a banyát. Ő volt az egyik legrosszabb. azzal, hogy nem csináltunk semmit. Csak értelmetlen dolgok voltak abban a könyvben, olyan szárazon leírva, hogy még egy bekezdést is lehetetlen volt elolvasni, ráadásul a "pálcát a táskába" mondat minden egyes óra elején elhangzott. Sokunk meg lett büntetve akkor, azokkal a pennákkal, minden házból, mikor ő lett az igazgató. A mai napig nem tudtam kiverni a fejemből a mondatokat, amiket íratott velem.
Idén pedig áthelyezték ide a denevért. Igaz, kegyetlen, igaz, szadista és igaz, hogy egy csótány, de legalább hasznos dolgokat tanít nekünk.

Azért az a halálfaló tanár, akiről ő számolt be, kicsit kiverte a biztosítékomat. Szerencsére Dumbledore mint mindig, akkor is jókor volt jó helyen. Sosem fogom megérteni, hogyan csinálja.
Értettem, miért mondta ezeket el nekem.
Tudtam, mit vár el tőlem.
És azt is tudtam, mit fogok csinálni.
- Menjünk - feleltem neki, immár nem tétovázva, hanem elszántan.
Ki tudja, talán soha nem lesz még ilyenben részem...

émán, a padlót fixírozva próbálom megfejteni a helyzetet. Még nem volt dolgom a professzorral, nálunk nem "segít be", csak az évnyitón való bemutatás, illetve az étkezések alkalmával láttam eddig. Mi bajod van, Lily?! Hisz megmentett! Ne legyél már paranoiás, ez egy tanársegéd, és elég fiatalnak is néz ki, bizonyára még emlékszik a gondnokra, aki legalább ezer éve itt van, valószínűleg még rémlik neki, hogy nem olyan jó általa elkapva lenni. - szólalt meg a belső hangom, és igazat kellett neki adnom.
Kérésére, hogy ne nevezzem professzornak, némán bólintok, továbbra is a padlót bámulva, azonban mikor a keresztnevemen nevezett, akarva-akaratlanul is felemeltem a fejem.

A férfire pillantva meg kellett állapítanom, hogy az a fajta, akiért általában epednek a nők. Ezt bizonyítja az is, hogy gyakran a tanársegéd az esti téma a szobatársaim között, mikor aludnék. Ilyenkor vagy haladéktalanul, heveny öklendező- és köhögőroham közepette elhagyom a szobát, vagy a fejemre szorítom a párnámat. Brrr. Kicsit túltesz a jó ízlésen, amiket mondani szoktak, a gondolataikra már nem is vagyok kíváncsi...
Én sosem értettem ezt az "odavagyokértemertláttamegyplakátonésirtócukivoltvegyélfeleségüléletemszerelme" dolgot. Az egy dolog, hogy jóképű. Az meg egy másik, hogy arról beszélünk, milyen szenvedélyes éjszakát töltenénk vele, ami után biztosan megkérné a kezem - ezzel veszélyeztetve a közelünkben tartózkodókat, mint például engem is.

A pudingoshordó név hallatán megrándult a szám sarka, de mikor meghallottam, hogy az az álnok kígyó szétkiabálta a világnak, a saját sikereként elkönyvelve, akaratlanul is ökölbe szorult az ölemben nyugvó kezem.
Fantasztikus képességek kellenek ahhoz, hogy az amúgy is padlón lévő embert kikészítsük. Tényleg. Igazán büszke lehet magára a professzor, pont, mint Mussolini, mikor az Etiópokra támadt.
Ajánlatát meghallva először csak pislogok. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy egy nem mindennapi tanársegédbe botlottam.
- S-segítene? - csodálkoztam teljesen őszintén, de mielőtt bármi mást mondhatnék - bár nem tudom, mi lenne az -, felteszi a  következő kérdését. - Igen, azt. Máshonnan nem tudnám megszerezni holnapig.
Az invitója után elképedve bámultam az ott sorakozó alapanyagokra. Nem, az nem létezik, hogy felesleges legyen, nem lehet, nem bukhatok meg, apa csalódna bennem... - A gondolatra keserű érzés kezdett el szétterjedni a torkomban, és mielőtt végiggondolhattam volna, mit mondok, akaratlanul is kibukott a számon, noha szerencsére csak egészen halkan, bosszús morgás formájában. - Ő tette el, biztos vagyok benne, hogy tudta, itt keresném legközelebb...

Ekkor azonban, legnagyobb megrökönyödés közben, Guile kijelentette, hogy akkor irány az erdőbe szedni. Vagyis, elmegyünk a Tiltott Rengetegbe, hogy alapanyagot találhassunk a főzetemhez. Egyre furcsább ez az ember...
Igen, az egy dolog, hogy imádok repülni. Az egy másik, hogy a Tiltott Rengeteget is szeretem. Az meg a harmadik, hogy nem kezdek tapsikolni a gondolatra, hogy az éjszaka közepén fogok a Tiltott Rengetegben repdesni egy növény után kutatva a tanári kar egyik - noha ideiglenes, de - tagjával.

ét hete, hogy megtudtam, apa életét vesztette azon a bevetésen. Azóta nem vagyok önmagam. Zombiként járom a folyosókat, csak testileg vagyok jelen az órákon - bár egyszer-egyszer úgyse -, és meg se hallom, ha szólnak hozzám.
De ez nem csoda. Elveszteni az utolsó hozzátartozónkat, ráadásul őt, aki évekig az egyedüli támaszom volt... Leírhatatlan érzés. Kimondhatatlanul sokat jelentett nekem, ő volt az egyedüli biztos pontom - és elment, hatalmas, talán betölthetetlen űrt a hagyva maga után a lelkemben és szívemben.
A tükörbe nézve magamra sem ismerek. Alig eszek, arcom megnyúlt, fakó, a szememből eltűnt az a rám annyira jellemző csillogás, tompán fénylik már csupán.
Azt a hetet Dumbledore professzor kiírta nekem. Nem kellett az órákra bemennem, sőt be se kell pótolnom a házi feladatot. Meghagyta egy házimanónak, hogy minden reggel legyen az éjjeliszekrényemen egy adagnyi Madam Pomfrey nyugtató-főzetéből. Erre sajnos szükség volt, nem azért, hogy ne sírjak - odáig még nem jutottam el, egyelőre csak tagadom, száraz szemekkel, hogy ez nem igaz, de így csak rosszabb -, hanem azért, hogy egyáltalán aludni tudjak. A fejemben dúló káoszt kell most lenyugtatni.

Azonban ezen a héten már látogatnom kellett az órákat. Persze, ha megkérném Dumbledore-t, biztos ezt is elengedné, de nem szeretném. Kellett, hogy csináljak valamit, beleőrülnék abba, ha semmivel nem tudnám elterelni a gondolataimat, talán felemésztene az önmarcangolás.
Azonban tervem nem vált be, az órákon képtelen vagyok a tananyagra figyelni, a padra vagy a pergamenem sarkába, esetleg a tankönyvembe firkálgatok, mindenféle krikszkrakszot. Ha a tanár szól, rendszerint csak huszadik próbálkozására veszem észre, mikor már az egész csoport rajtam röhög. A gyakorlati teljesítményem is enyhén szólva gyatra, valahol mélyen van, a mocsárban, jóval a béka segge alatt. Egy-két tanár - szerintem nem kell megneveznem őket - nem is kéreti magát, azonnal az orromra köti. Pedig elhihetik, jelenleg kisebb gondom is nagyobb ennél.
Nem volt ez máshogy a mai bájitaltanon. Péntek van, tehát dupla, a mardekárosokkal. Alapból remek párosítás. Egy igen bonyolult bájitalt kellett megfőznünk. Meg is lett az eredménye: úgy a második óra közepe fele afőzetem csütörtököt mondott, szétmarta az üstöm, és elfojt a padlón. Szerencsére senkihez nem ért hozzá, de Lumpsluck akkora patáliát csapott, mint talán még soha. Az óra hátralévő részében én voltam a műsor, még bele is csengettek, de senki nem kezdett el pakolni.
- És végezetül, holnapra hibátlanra főzi nekem a bájitalt, különben, Merlina tanúm, megbuktatom!
- De tanár úr! - háborodtam fel azonnal. - RBF év van!
- Akkor jól vigyázzon, Miss Strongheart! Biztos említettem már, hogy ismerem a vizsgabizottság összes tagját. Délre itt legyen az asztalomon! Az órának vége!
Megsemmisülten pakoltam össze, majd a szertárhoz battyogtam. Megrökönyödve láttam, hogy az egyik legfontosabb hozzávaló, egy igen ritka növény, teljesen hiányzik a készletből. Az álnok kígyó! Direkt csinálta! A kezem öntudatlanul is ökölbe szorult.
Nem szabad megbuknom. Apa nem akarná - ismételgettem magamban egész délután, de egy épkézláb módszert sem találtam a beszerzésére, mind egy hétig tartott volna. Hacsak...

Így esett meg, hogy bizony az alagsori folyosóra tévedtem, ahová önszántamból be se tenném a lábam. Slucki bájitaltan tára azonban akkora volt, hogy azt sem tudtam, hol keressem. Találomra elkezdtem az egyik polcot átvizsgálni, mikor...
- Megvagy! - kiáltott egy reszelős hang, és a meglepetéstől sikítani is elfelejtettem, máris Frics asztmatikus zihálása hatolt a fülembe. Megmarkolta grabancomat, én pedig a hirtelen megfordítás következtében levertem a polcon sorakozó fiolákat, melyek nagy csattanással törtek ripityára a padlón.
Hülye hülye hülye hülye hülye hülye hülye - kezdtem azonnal magamat ostorozni.
- Most elkaptalak! - Diadalittas hangja a csontjaimig hatolt.
Nem lehet, hogy pont most bukjak le, mikor élet-halál kérdése a tét...
Mikor is egy kemény hang ütötte meg a fülem.
- Engedje el!
Azonnal felkaptam a fejem, és megdöbbenve kellett felismernem Gulie pofesszort, aki az idén jött a Roxfortba kisegítőként.
Mikor a gondnokhoz vágta, hogy vele vagyok, egy másodpercig csak pislogtam, majd igyekeztem úgy tenni, mintha nem most hallanám először ezt a sztorit. A professzor szigorú pillantására beharaptam az ajkam és lesütöttem a szemem, remélve, hogy hitelesen alakítom a szerepemet.
Kifújtam a bennrekedt levegőt, mint a vén rigolyás elhagyta a helyiséget, azonban a tanársegéd kérdésére nem tudtam válaszolni, hisz egyelőre azt sem értettem, miért mentett ki.
Intésére gyorsan helyetfoglaltam, majd hadarva válaszoltam neki.
- Lilyanah Strongheart...
Mikor feltette a "Mit kerestél itt?" című kérdést, haboztam, hogy mit válaszoljak. De megmentett! Csak nem lesz baj, ha elmondom.
- Az legutolsó adja a legpontosabb leírást, egy kis "bájitaltan-kalamajkába" keveredtem, professzor.