Anthony & Lilyanah

Mosolyogva visszaöleltem. Valamiért hittem neki. Nem tudom miért. Csak éreztem, hogy igazat mond.
- Megbocsájtok. Amennyiben a jövőben nem fordul elő több ilyen - néztem rá egy pillanatra komolyan, majd bíztatóan elmosolyodtam.
Valamiért jólesett, amit mondott. Ha csak ennyit sikerült elérnem, hogy egy ember a jó irányba térjen miattam, máris jobb napom van. Ki tudja, talán mégsem olyan rossz ez a születésnap...
- No gyere - segítettem neki felállni, és engedtem, hogy a vállamra támaszkodjon. - Barátok - húztam apró mosolyra a szám, majd elindultunk.

Vendég

Kezdtem,magam rosszul érezni.A saját házamba akartam lenni,és nem érdekel már az életem sem pedig a csajok. Szorosan és óvatosan megöleltem Lilyt.
-Sajnálom, azt amit tettem vagy mondtam..nem akartam neked rosszat! De,most már felnyitottad a szemem és rádöbentem,hogy bennem is lehet egy értékes ember.Változni, kell. Egy kis időváltozás jobb lesz számomra. nem akarok így élni-Néztem, bele a lány szemébe leesett az álla. Egyszerűen nem akarta elhinni amit mondok. Csupán, annyi volt a szükségem,hogy biztonságban tudhassam. Hírtelen, már nagyon megszerettem a lányt és mindent tönkre tettem az én hülyeségem miatt. Nagyon zsong a fejem..
- Kérlek kisérlj el, a házamba- Vállára támaszkodva mondtam neki. Nem tudom mi ütött belém. Rose miatt mindent megteszek,hogy neki jobb legyen, és most már őszinte leszek hozzá,minden egyes alkalommal. Soha nem fogom cserben hagyni és ezt Lilynek köszönhetem.
Lily! Köszönöm,hogy segítettél nekem! És tényleg bocsánatot szeretnék kérni mindenért..Remélem azért barátok maradunk-Kis mosolyra húztam a számat.

Ilyen nincs. Esküszöm, ez a nap már nem is lehetne ennél bizarrabb.
Igyekeztem abbahagyni a beteges nevetést, miközben a fiú után eredtem. Ilyen vegyes érzelmekkel teli napom is rég volt...
A következő döbbenet akkor ért, mikor beértem. A földön volt. Sírt. Férfiak - emeltem égnek a tekintetem. - Miért kell mindent magatokra vennetek?
Lassan odalépdeltem hozzá, majd leguggoltam mellé, és a vállára tettem a kezem.
- Figyelj... - kezdtem teljesen komolyan, de lerázta a kezemet a válláról.
Éreztem, hogy nem lesz egy könnyű menet. Szerencsére korábban kellene felkelned ahhoz, hogy makacsságban legyőzz engem, így ismét a vállára tettem a kezem.
- Nem érdekel, hogy nem érdekellek, sem az, amit mondani akarok, most igenis meg fogsz hallgatni - kezdtem szigorúan, majd sóhajtottam egyet. Suttogva folytattam: - Akár hiszed, akár nem, nem rajtad nevettem... Magamon. El tudod képzelni, hogy az egyetlen ember, akire az életed során támaszkodhattál, egy gyilkosság miatt itthagy téged? Nem? Én igen. Anyát kiskoromban elvesztettem, nagymamám hétévesen esett össze az orrom előtt. Apa nevekt fel. A Roxfortban sem igazán sikerült mély barátságokat kialakítanom. Apa volt az egyetlen ember, akinek tényleg számítottam. - Magam is meglepődtem azon, mennyire elgyötört a hangom. - Egy hónapja, hogy meggyilkolták. Mérhetetlenül hiányzik. Néha, mikor már nagyon nem bírom, őt hibáztatom olyan dolgokért, amikről nem ő tehet. És gyűlölöm magam ezért. - Nagy levegőt vettem, hogy legyen erőm folytatni. - A gyász szinte felemészt. Dumbledore azt mondja, ez nem egészséges, pláne nem fiatalon. De akárhogy próbálom, nem sikerült még feldolgoznom. Merőben máshogy látom a világot, mint azelőtt. Szinte fàj, hogyha ő nincs többé, miért nem borul gyászba minden? - Az erdőt fikszíroztam, így nem láthattam, mit reagál. - Számomra annyira furcsa, hogy létezik még normális élet. Olyan, ahol olyanokat szokás kérdezni, hogy "mit nézel?" vagy ehhez hasonlókat. És mikor szembesülök vele, egyszerűen nevetnem kell. Nem rajtad nevettem. Magamon.
Befejeztem a szentbeszédem, és megszorítottam a vàllàt. Még mindig a fàkat néztem, így nem láthattam, milyen reagciót váltottam ki belőle.

Vendég

Láttam, hogy nem bírja ki nevetés nélkül, fogtam a cuccom felöltöztem és elrohantam mérgemben. Nagyon nem akartam méregbe gurulni de, jól döntöttem, hogy ott hagytam azt a kis cafkát. Még is, mit képzel magamról? Tényleg, nagyon nem akartam ebbe bele csöpenni, de még is az én hibám. Sírtam, zokogtam nem tudom mi üthetett belém. Egyszer, az életben jól akartam magam érezni,ki akartam volna élvezni az életet de minek? Csak,botrány van belőle…Barátnő??Minek?? Csak, a baj van vele. Azt, se tudtam hol áll a fejem de, ha továbbra is ezt a viselkedést produkálom akkor elveszítem minden barátomat. Ekkor, hátulról egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Hát..persze a kis cafka volt, az aki még röhejesen kinevetett engem. Megfordultam és megkérdeztem tőle.
-Mi van? Megint, ki akarsz röhögni engem mint akkor? Hajrá,csak tessék állok elébe.- Mondtam, neki sírva kiabálva és még jobban megalázva. Nem, bírom már tovább az életemet megakarok halni és még itt sajnáltassa magát előttem a lány? Ilyet, nem tehet ezzel megöl engem. Nem, találok egy normális csajt akivel végre, nyugodtan szót tudnék választani az én hülyeségem miatt. Elegem, van már az egész rohadt életbe. Nyomorúságos tönkre tett, életem.
-Tessék! Nevess,csak amíg tudsz...Nyugodtan..nem fogok vissza vágni.-Lerogytam a földre kezmben temettem az arcom és sírtam. Mindent, tönkre tettem. Az egész rohadt nyomorúságos életemet.

Ez már sok volt. Tényleg. Vettem három nagy levegőt, hogy lenyugodjak, és megpróbáltam tisztán gondolkodni.
Kedves.
Nem kedves.
Durva.
Megbánta.
Most melyiknek higgyen az ember?! Még egy nagy levegőt vettem.
- Ne haragudjak? - suttogtam. - Tudod te, mit kérsz?
Lehunytam a szemem, majd kinyitottam, és a fiúra néztem.
- Ne haragudj, nem értettem tisztán - röhögtem fel. - Alig egy hónapja, hogy halálfalók kinyírták apámat, az egyik utolsó rokonomat, árva lettem, a születésnapomat itt akartam tölteni, a thesztrálokkal, akik kedvelnek engem, erre megjelensz te, mindent felrúgsz, és még ezek után képes vagy megkérdezni, hogy mi a fészkes fenét nézek rajtad?
Nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a nevetést. És ami a legfurcsább, mintha nem is az én nevetésem lett volna...
Azért arra még a nevetés közben is figyeltem, nehogy leengedjem a pálcám, de már sokkal lazábban tartottam.

Vendég

Valamilyen szinten tudtam,hogy igazat mond! Nagyon,megbántam ezt az egészet..Ott, hevertem a földön fél meztelenül mikor ellökött. A pálcáját rám,szegezte pedig tudta jól,hogy ha varázsol aszkabanba zárják. Felálltam, odaléptem hozzá és ezt,súgtam teljes komolysággal.
-Ne,haragudj! Igazad van..Kát balkezes vagyok,aki még a barátnőjére se tud oda figyelni! Ez, mind Rose miatt van!!- Dühöngtem, az erdőbe mint valami félőrült és Lilyanah csak nézett rám.
-Mi a fészkes fenét nézel rajtam?- Ő meg, csak nevetett rajtam. Már kezdtem magam irritálni mikor egy lány előtt égetem le magam. Nagyon,szánalmas volt tőlem amit csináltam.Megérdemlem ha Lily is így bánik velem. Nagyon,nem szeretem ezt a szituációt sőt,mi több gyűlölöm!! Olyan, bunkó vagyok..Nem, akarom,hogy az összes többi iskola társam rajtam röhögjön..Azt,vettem tervbe véve mivel lehet,hogy Rose és én nem leszünk egy pár megöletem magam valami halálfalóval. Magam alatt vagyok, nem tudok mit kezdeni folyton csak düh kitörési rohamaim vannak. Nem, vagyok valami jó passzban és Lilyt sem akarom, elveszíteni már mint barátként. Remélem,hogy megérti és ő elfogad olyannak amilyen, vagyok. Igaz, legtöbbször nem mutatom ki érzéseimet de, előtte igen. Meglátom, mi lesz még ebből..Vagy jó,vagy rossz.

Szép vége? Egy perccel ezelőtt még komolyan a "szép vége" járt a fejemben?! Már az se lenne jó, ha csúnya vége lenne.
Minden erőmmel azon küzdöttem, hogy kiszabaduljak. Mégis mit képel magáról ez a...ez a...?!
Minden erőmet összeszedve ágyékon rúgtam a másikat, így könnyűszerrel ellökhettem magamtól, és abban a pillanatban a volt a legkisebb bajom, hogy a mozdulattól, mivel a kezében volt a pólóm, az szépen végighasadt.
Kapkodva igyekeztem kiszedni a zsebemből a varázspálcámat, majd mikor ez sikerült, a másikra szegeztem.
- Hogy lehet valaki...ekkora...tapló...bunkó...faragatlan...csótány...féreg...pitiáner alak, mint te?! - tajtékoztam magamból kikelve. - Hogy lehet valakinek ekkora arca?! Hogyan engedhet egyáltalán meg magának ilyesmit az, aki férfinek merészeli nevezni magát?!
Eljött az a pillanat, hogy már nem tudtam, de egyszerűen nem is akartam korlátozni a dühömet. Néha ki kell adnom magamból, és most jött el az a pillanat - ráadásul teljesen jogosan.
- Undorító vagy - közöltem vele, az indulattól remegő hanggal, a pálcámat még mindig egyenesen rászegezve. - Csak a holttestemen keresztül fogom élvezni - sziszegtem neki, nem törődve vele, hogy a mondatom enyhén paradoxon-beütésűre sikeredett.

Vendég

A pofon amit kaptam, tőle csikizett. Nem,éreztem fájdalmasan dühösnek. Hanem,rögvest megmondtam neki a magamét.
-Azt,hittem te nem vagy ugyan olyan mint a többi kis liba. De, ne játsz velem szépségem. Tudom,hogy élvezted.- Vigyorodtam,el és haladtam felé. Megakartam tenni,bármi áron. Az,érzéseimnek és az eszemnek már nem tudtam parancsolni. Egyszerűen csak meg akartam tenni mindent lépésről lépésre. Ha tetszik a kis szajhának ha nem. Tudom,hogy nagyon elhuvult vagyok de ha kell, még párbajozok is vele. Bármit,megteszek csak,hogy elnyerjem a szívét. Igaz, nekem van párom de kit érdekel..ő is csak egy szajha mert, ugyan úgy csal a többivel engem, akkor én miért ne lehetnék különb? Már,magamba volt, az illata csak a megfelelő pillanatra akartam rájönni,hogy akkor most kell megtenni a nagy lépést. Akkor, kell őt igazán megcsókolnom. Most, pedig kezdtem róla a ruháit leszaggatni. Élvezem, a helyzetet, élvezem hogy velem lehet és hogy bánthatom.
-Élvezed baby? -Kérdezte,csillogó szemmel a nyakába csókolva. Találhattam, volna ehhez jobb helyet is de úgy gondoltam az erdőbe nem zavar minket senki, így megtettem a nagy dolgot. Talán,ez a legrosszabb döntésem amit Lily kapcsán hozok. De, csak egy menetre kell és akkor, ott hagyhatom,hogy jót röhögjek rajta. Mert,én egy igazi egoista állat vagyok.

Nem tudtam eldönteni, hogy a velem szemben álló ennyire naiv, hülye, vagy esetleg mindkettő egyszerre, hogy mindenkiben megbíz? Vagy csak tetteti?
- Figyelj, nem tudom, nálatok mi a módi, az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire maradi, vagy bizalmatlan, vagy Merlin tudja, mi, de mifelénk nem szokás csak úgy, teljesen idegeneket meghívogatni - néztem rá érdeklődően. - Ki tudja, lehet, hogy egy szadista tömeggyilkos vagyok, aki szűz kecskék vérében fürdik, nem igaz? - biccentettem oldalra a fejem.
Olyan hirtelen történt, hogy megmozdulni sem volt időm. Mikor ajkát az enyémhez érintette, egy pillanatra teljesen leblokkoltam. De tényleg csak egy pillanatra, ugyanis rögtön utána, lendületből lekevertem egy pofont velem szemben állónak. Mégis minek néz ez engem?
- Ez. Meg. Mi. A. Búbánatos. Merlin. Csengettyűs. Hálósipkája. Volt?! - támadtam neki. - Az egy dolog, hogy idejössz, ugyan tiltott hely, de én is itt vagyok. Az egy másik, hogy le vagyok törve, és megvigasztalsz, mikor azt sem tudod, mi bajom. De azt szerintem kívül esik a "megvigasztalás" zónáján, amit csinálsz. Nem tudom, kinek képzeled magad, de amíg nem te vagy maga Merlin, nem hinném, hogy bármit megtehetsz, amit gondolsz. Mégis minek nézel te engem?! Csakhogy tudd, nem valami utolsó, senkiházi liba vagyok, aki úgy ugrik, ahogy fütyülsz, és bármikor a karjaidba omlik!
Soha. Soha. Soha. Soha. Soha ne akarj a közelemben lenni, mikor dühös vagyok. Amúgy is lobbanékony természetem van, pláne mostanában... Én igyekszem kontrollálni magam. Most is még rohadtul visszafogom magam, de ki tudja, mennyi ideig sikerül. Erőnek erejével tartom vissza a kezemet, nehogy elő sikerüljön venni a pálcámat a zsebemből, mert akkor pláne nem lenne szép vége.

Vendég

Hmm..Tiszta vicces... Ez a kis liba észre sem veszi,hogy csak játszok vele. Úgy, látszik nagyon el van foglalva a gyászával. Minden esetre kihasználom ezt a lehetőséget amit tudok. Ha, nagyon akar és nagyon észhez kap majd rájön,hogy ez az egész csak egy át verés volt számára.Hihetetlenül jól érzem, magam. Persze a családban senki, nem egoista meg semmi egyedül csak én vagyok ilyen. Azt,hiszem talán a nagyapámtól örökölte ezt az egészet és azért nem tudok egy rendes lányt találni magamnak. Idegesítő és már éppen itt lenne ennek az ideje. Egy magamhoz illő csinos lányt találjak.
- Minket,nem zavarsz! Különben is anyuék szeretik a vendégeket.- Mosolyogtam el és hozzá közeledtem. Egyszer, csak azt vettem észre,hogy az ajkam ajkához ér.
-Ne,haragudj! Nem akartam..csak annyira le voltál törve-Mondtam, kicsit méregetve a lányt és a szemeibe néztem. Szinte mintha, csak egy álomba repültem. Egy gyönyörűséges csodálatos álomba. De, azt hiszem nem kellene álmodozni. Az lesz a legjobb ha én odébb állok. Nem, akarok tönkre tenni egy ártatlan ember életét. Még fiatal hozzám, nagyon is. Most, az lesz a legjobb,ha elmegyek..Nem,akarok ebből még több botrányt csinálni. Nem akarok egy újabb áldozatot magam mellé követelni. De, ha azt mondja,hogy maradjak szívesen maradok. Többet,nem akarok tőle pusztán csak barátságot!!

Alig egy hónap... rendkívül kevés idő. Pláne, ha elvesztettél valakit. Ilyenkor csigalassúsággal vándorolnak a percek, amiket nélküle töltesz, pontosabban minden egyes perc. Ez az egy hónap olyan volt, mintha egy év telt volna el... És hamarosan RBF! De valahogy ez nem tudott lázba hozni.
Amit mondott, azzal megrémített. Annyira friss volt számomra az árvaság, egyszerűen még a gondolatát is képtelen lettem volna elviselni, hogy ne apával töltsem a nyarat.
- Ne-ne-nem kell - tiltakoztam motyogva, miközben hevesen ráztam a fejemet. - Hisz még alig ismersz... És különben sem akarnék zavarni - motyogtam még mindig a kezeimet bámulva...
Milyen igazságtalan világ ez?! Anyám kiskoromban meghal - nem is ismertem. Az egyetlen nagyszülőm, akit valaha láthattam, hét évesen a szemem előtt hunyt el. Erre most még apámat is elveszik tőlem azok a rohadék halálfaló. Észre sem vettem, hogy kezem ökölbe szorult, míg a körmeim a tenyerembe nem vájtak, én pedig fel nem szisszentem. A fájdalomtól ismét magamhoz tértem, és ki lettem rángatva a gondolataimból, így a fiúra figyelhettem.

Vendég

-De,jártam csak mindig máshol kalandoztam el.-Próbáltam mosolyogni de sehogy nem tudtam. Valahogy most teljesen le voltam lombozódva amit mondott nekem Lily. Vajon meghaltak a szülei és egyedül él? De, felajánlottam neki a kérésemet.
-Nagyon, sajnálom!Nem,gondoltam volna de ha szeretnéd hogy a szünetet ne itt töltsd nyugodtan keress, engem és ha gondolod haza viszlek a szüleimhez.- Ajánlottam, fel neki a segítségemet. Mivel, félvérek közé tartozik gondolom a szüleim is hamar megkedvelnék őt. Már, hamar megkedveltem a lány tetszett neki a zeném is meg minden. Szeretem ahogyan öltözködik és a haját fújja a szél. Nem fogom őt, soha beárulni,hogy itt van. A magányon mindig segíteni lehet.
-Ha van, kedved és ha szomorú vagy nyugodtan keress..Bármikor a rendelkezésedre állok,hogy felvíditsalak.-Öleltem meg ismét a lányt és beszívtam az illatát. A haja lágy selymes volt, a keze puha. Mindig számíthat rám még akkor, is ha alig ismerjük egymást. Igaz, prefektus vagyok de, őt soha nem fogom beárulni csak, őt fogom kiengedni ide mindig. Minden pillanatban csak vele szeretnék lenni mert igazából, önmagam lehetek mellette. Ezt, senkinél sem tudtam megtenni. Remélem, ő is hamar megfog kedvelni engem.

Éreztem, hogy akaratom ellenére néhány könny így is utat talál magának, és végigfolynak az arcomon. Elfordítottam a fejemet. Utálom, ha mások sírni látnak. Egy pillanatra egész testemben ledermedtem, mikor megölelt. Alig pár perce ismerem... Miért ilyen kedves velem?! Hisz nem is ismer! Azonban igaza volt. Most tényleg szükségem van valakire...
Belebújtam az ölelésébe, miközben elkezdett rázni a zokogás. Mély levegő...nyugi...
Lassan rendeződött a légzésem, és szépen megnyugodtan. Már csak a könnyeim csorogtak, de legalább nem zokogtam.
- De - motyogtam, miközben szipogva elhúzódtam. - Egy szám jó lenne...
A zene mindig megnyugtat. Ezért is szoktam magamnak játszani. Olyan nyugtatóan hat a lelkemre, mint valami balzsam.
Figyeltem, ahogy a fiú leül egy fa tövébe, és játszani kezd. Én pedig leültem vele szemben, és csak hallgattam.
A zene, mint mindig, most is segített. A könnyeim elapadtak, én pedig teljesen megnyugodtam. Miközben játszott, hirtelen megszólaltam. Hangom kicsit rekedtes volt.
- Ezek szerint nem jártál legendás lények gondozására, igaz? - tettem fel a költői kérdést. - Tudod, a thesztrálokat csak az látja, aki valamilyen szinten találkozott a halállal... vagyis látott már valakit meghalni.

Vendég

Gondolkoztam el a lány szavain amit mondott nekem. Tehtszrál?? Az meg mi? én nem látok itt semmit.... Vagy én kattantam be... de azért sajnáltam a lányt. Láttam a szemében lévő lepotyogott könnyeit.
-Na, mondd el mi a baj... Csak úgy nem láthatod ezeket a lényeket... Nem, tettem mást minthogy megöleltem. Szegény lányt felakarom vidítani,hogy minden rendben legyen. A kezed miatt pedig ne aggódj!- Mosolyogtam el magamban. Nagyon kedves, tapintatos és barátságos a lány velem. Nekem is annak kell lennem hozzá ha én még nem is úgy viszonyulok de, legalább egy jó kapcsolatot szeretnék ápolni valakivel.
-Figyelj!Most,nagy szükséged van valakire.Jól gondolom?-Megöleltem és beszívtam az illatát. Annyira jó érzés valakivel beszélgetni végre. Aki engem is megért és én is őt. Nagyon imádom a lányt. Majd újra megkérdezem.
-Nincs kedved meghallgatni egy számot?-Kérdeztem, tőle vállára tettem a kezem. Valahogy mindig sikerül az embereket megnyugtatni. Nem akarom,hogy a kapcsolatunk rosszúl süljön, Már mint,a barátságunkra gondoltam. Ebből,az esetből nagyon kedves lánynak tűnik.Valamilyen szinten én is kedvelem.

Éppen a legkisseb, fél éves thesztrálhoz hajoltam le, hogy megsimogassam, mikor valaki a hátam mögött megszólalt. A hirtelen hangra összerezzentem, és megfordultam, magamban átkozva a figyelmetlenségemet.
Megnyugodva konstatáltam, hogy egy diákhoz van szerencsém, így már nem kellett annyira aggódnom, hogy be talál árulni. Sőt, mi több, bemutatkozott, így feltételezhettem, hogy nem fenyeget ilyen veszély.
- Szia - vettem figyelemre a fiút, merthogy fiú volt. - Én Lilyanah Strongheart vagyok, részemről a szerencse - erőltettem magamra egy mosolyt.
Visszafordultam az állatokhoz, de már csak az éppen eltűnő hátsófelüket pillanthattam meg. Persze, hagyjatok csak itt!
- Oh, bocsánat... Már semmit, épp most léptek le - csóváltam meg a fejem, majd megtöröltem a kezem a nadrágomba, és közelebb mentem And...Ant...Anthonyhoz, hogy ne kelljen kiabálnom. - Egyébként thesztrálok voltak, néha lejövök, és meglátogatom őket - feleltem egy szomorkás mosollyal.
Ekkor vettem észre, hogy hiába töröltem meg, még mindig hússzagú a kezem. Remek! Már csak ez hiányzott.
- Hogy mi a baj? - ocsúdtam fel a gondolataimból. - Semmi, semmi, csak egy kis... khm, nos, családi ügy - nyeltem egyet, majd kényszeredetten legyintettem. - Majd megoldódik!
Mintha ezt egy legyintéssel el lehetne intézni! Jó is lenne... De sajnos az ember nem parancsolhat az érzelmeinek. Éreztem, hogy szúrni kezd a szemem, így pislogtam kettőt. Nem.

Vendég

Unatkoztam, így gondoltam hogy kimegyek a tiltott rengetegbe. Nem is tudom honnan jött az ötlet és azt sem tudom,hogy számunkra miért is veszélyes ez az erdő? Talán, a kis túlélő miatt.. Na mind1-is. Szóval, mentem az erdőbe és megláttam azt a vöröshajú lányt az erdőben. nagyon csinosnak, találom ezért gondoltam merészen megszólítom.
-Szervusz! A nevem Anthony Goldstein!- Mosolyogtam rá udvariasan. Fura lényeket lát sőt ő olyan fura mint az egyik szőke hajú lány akit úgy hívnak Luna. Megkérdeztem tőle,hogy mit simogat.
-Mi az amit simogatsz?-Kérdeztem tőle udvariasan. Fogtam a gitáromat hátha van kedved egy számhoz. Látom nagyon, hogy le van hangolva így megkérdezem tőle,hogy mi a baj? Biztos elmondja, vagy legalább is remélem.
-Látom, nagyon le vagy hangolva mi a baj? Nekem nyugodtan elmondhatod szívesen meghallgatom- Mondtam, neki ismét mosolyogva és udvariasan. Ez a lány azt hiszem nem olyan mint a többiek,hogy folyton rólam áradoznak, de meglátom hogy ő milyen is valójában velem szemben.

Ha az embernek úgy hullanak a családtagjai, mint nekem, előbb-utóbb hozzászokik ahhoz a tényhez, hogy kénytelen bizonyos dolgokkal, nos...együtt élni. Ilyen "dolognak" számít a magány érzése. Alig egy hónapja, hogy elveszítettem édesapámat is, az utolsó igazán közeli rokonomat. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom, és biztos vagyok benne, hogy egy jó darabig még nem is fogom. Ez azonban sajnálatos módon meglátszik a viselkedésemen is - visszahúzódóbb, csendesebb lettem. És ezt úúúgy utálom! Olyan, mintha egy másik ember nézne rám reggelente a tükörből, nem pedig önmagam. És elérkezett az évben a kedvenc napom is - április elseje. Normális esetben ünnepelnék vagy nem tudom, a Bolondok Napja egybekötve a születésnapommal csakis mókás lehet - erre egyedül baktatok a Tiltott Rengetegben egy kihalt ösvényen, és nincs más társaságom, csak a mardosó gondolataim, és persze, akiket meglátogatni jöttem.
Mikor kiérek a tisztásra, már ott is vannak. Thesztrálok. Látom őket, amióta csak az eszemet tudom, tekintve, hogy a nagymamám előttem lehelte ki a lelkét. Mondtam már, hogy hullanak a rokonaim? Nem? Akkor most mondom.
Az árvaság furcsa érzés, meg kell hagyni. Dumbledore azt mondja, megpróbálja megkeresni nekem bizonyos távoli rokonaimat, úgy nem kell árvaházba vonulnom a nyárra. Nem bízok a sikerében. Azok a távoli "rokonok" még csak a temetésre sem jöttek el! Sőt, életemben nem láttam még őket...
A gondolataimból egy, az arcomat nyalogató érdes nyelv zökkentett ki. Mosolyogva megsimogattam, és odaadtam neki a konyhából elhozott húst, majd a nagyobban között szétosztottam a maradékot. Annyira lekötött a látványuk, hogy nem is vettem észre a reccsenést, ami máskor sosem kerülné el a figyelmemet...

» Dögöljön meg Robosztus Romulus.! - Anthony & Lilyanah
» Lilyanah & Gavin
» Lilyanah Strongheart v2.0
» Laurel & Lilyanah
» Lilyanah Strongheart