Justin & Bri-ismerkedés

Annyira azért nem tudtam könnyen napirendre térni a látottak felett, hogy egyszerűen elhiggyem, nála ez mindennapos eset. Az emberek szeme nem szokott csak úgy ilyen változásokat produkálni, és ez még itt, a mágusvilágban sem normális dolog. De mivel nincs közöm hozzá, így nem is avatkozom bele.
- Köszi, de nem kellett volna. – Zavartan elfordítottam róla tekintetemet. Legyen bármilyen ciki is, sosem tudom, hogyan kellene fogadnom mások közeledését. Egy egyszerű kedvesség hatására is képes vagyok ok nélkül támadni, vagy valami hülyeséggel elcseszni a dolgokat – mint, ahogy most is tettem. Miért nem tudtam egyszerűen mosolyogva megköszönni figyelmességét? Mert nem értesz az emberekhez – válaszolt ki nem mondott kérdésemre egy kellemetlenül őszinte hang a fejemben.  Szerettem volna replikázni, de felesleges.Végül így is, úgy is beismerném, hogy igaza van.
Ajkamhoz emeltem a poharat, de amint megéreztem a vajsör ízét, köhögve tettem vissza a pultra. Hogy rossz volt az nem kifejezés, legszívesebben kiköptem volna, de az nem festett volna túl bájos képet rólam, márpedig nekem fontos az imidzsem. A megjelenésemben nem lehet egy szemernyi hiba sem és jobb szeretem, ha másokra kellemes benyomást gyakorlok, ezzel rögtön elkerülve a vészes gyorsasággal terjedő pletykákat.
- Amúgy…gyakran jársz ide? – kérdeztem érdeklődve, csak, hogy megtörjem a kínos csendet, ami közénk telepedett.

Nem szokásom magányosan róni Roxmorts utcáit, de kivételesen, magam sem tudom hogyan és mikor, elmaradoztak mellőlem a többiek. Nem mintha annyira bánnám, köszönöm szépen, nélkülük is egész jól elvagyok. Mindössze furcsa volt, hogy senki sem kotyog bele, merre menjünk, és mit csináljunk. Ez tetszett. A hirtelen jött „szabadságtól” megmámorosodva töprengtem, hogy végül is merre vegyem utam, de sokáig döntésképtelenül sétálgattam, majd miután harmadszorra kötöttem ki a falu főutcáján, elszántam magam. Az első üzletbe, ami a szemem elé kerül, bemegyek – határoztam el, tekintetemet körbehordozva az utcán. Kissé lekonyultak ajkaim, amint megláttam, mit is szemeltem ki magamnak.
De mit volt mit tenni, határozottan lenyomtam a kilincset és beléptem a kocsmába. Ha egyszer valamit eltervezek, azt meg is valósítom, még ha jelen esetben ez azt jelenti, hogy egy kétes kinézető alakokkal teli, rozzant kocsmában kell elvernem az időmet, mondjuk ahelyett, hogy a Három Seprűben gőzölgő, tejszínhabos vajsört kortyolgatnék.
Egyenesen a pulthoz léptem, majd bizonytalanul letelepedtem az egyik rozoga ülőalkalmatosságra, amin valószínűleg legalább háromrétegnyi por is helyet foglalt. Gyorsan elhessegettem zavaró gondolataimat, majd intettem a csaposnak, aki akárcsak vendégei, nem örvendhetett valami megnyerő külsőnek. Rendeltem egy vajsört, mire furcsán nézett rám, de azért arrébb kullogott, hogy kerítsen egy nagy eséllyel porlepte, vizet és mosogatószert régen látott poharat.
Egészen belefeledkeztem a bámészkodásba, amikor egy hangot hallottam magam melől. Az ember valahogyan ösztönösen megérzi, ha hozzá beszélnek vagy őt nézik, így érdeklődve fordultam oldalra, hogy melyik elvetemült Roxfortos merészkedett be ide rajtam kívül. Jó, persze, tudom, hogy vannak, akik kedvelik ezt a helyet, de jelen pillanatban én biztosan nem tartozom közéjük.
- Szia! Az én nevem pedig Brittany, így ha lehetséges, maradjunk is ennél és hanyagoljuk a „szépség” megnevezést – mondtam csevegő hangon és még egy kis mosolyt is eleresztettem, ami viszont a következő pillanatban le is olvadt arcomról.
- A szemed… - motyogtam zavartan, a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel, de tekintetemet nem tudtam levenni róla. Ha nincs rajtunk kívül a helyiségben vagy tíz ember, biztosan megijedek, de így elég ciki lett volna, ha griffendéles létemre hangot adok eme érzelmemnek. Pár másodperc után kezdtem kínosan érezni magam és észbe kapva, hogy nem illik másokat ilyen szemtelenül bámulni, inkább a pultra szegeztem tekintetem, és az abba vésett kis ábrákat, neveket és egyéb mások által megörökítésre érdemesnek talált dolgokat fürkésztem.