Brittany Reynolds

Brittany Reynolds || Bri || 17 || Candice Swanepoel

Teljes név: Brittany Amanda Reynolds
Születési idő: 1979. 03. 12.
Születési hely: Franciaország, Vence
Élőhely: UK, London
Pálca: 10 hüvelyk, fehér fűz, sárkányszívizomhúr maggal
Foglalkozás: Tanuló (Griffendél)

Ilyen vagyok....

Céltudatos. Amióta az eszemet tudom, gyógyító akarok lenni. Kisebb- nagyobb kihagyásokkal - , amikor is minden vágyam az volt, hogy egyszer hercegnő,  vagy éppen sárkánytenyésztő  lehessek– mindig is vonzó volt számomra ez a pálya. Honnan jött az ötlet? Nem tudom. Már kisiskolás koromban megfogant bennem a gondolat, embereknek akarok segíteni, de akkor még én sem értettem magam, úgy éreztem, túl sokat bántottak ahhoz, hogy jó ember lehessek. Később, csodált bálványom árulása után már szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy gyógyító akarok lenni. Ő embereket ölt, én embereket fogok megmenteni. Jóvá akarom tenni a hibát, amit azzal követtem el, hogy rossz emberbe helyeztem hitem, nem sejtve, hogy ezzel egy halálfaló cinkostársává váltam.
Szeszélyes. Sohasem tudhatod, egy- egy félmondatodra hogyan reagálok. Bármelyik pillanatban előbújhat belőlem a tűzokádó sárkány, vagy éppen a számító kígyó, aki bájosan mosolyogva küld el melegebb éghajlatra, majd, mikor hátat fordítasz, leátkozza a fejed.  Nem vagyok büszke rá, de bosszúból jobb vagyok, mint bárki. Mondhatni ez a szakterületem. A sértéseket százszorosan fizetem vissza, addig nem nyugszom, míg könyörtelenül bosszút nem álltam, legyen szó az ellenségeimről egy idegenről vagy a barátaimról. Nem vagyok érzéketlen, ismerem a bűntudat fogalmát, csak éppenséggel szeretek másokat hibáztatni.  Pontosan ezért kevés igazi barátom maradt, bennük sem tudok megbízni, így leginkább a magányt tekintem valódi társamnak.
Magabiztos. Legalábbis a világ ezt hiszi rólam. A belül rejtőző félénk, önbizalom hiányos kislányt csak kevesen ismerik. Valójában ő a múltam, akit bár megpróbáltam száműzni, velem maradt és továbbra is megnehezíti az életemet. Ő a jobbik, ám gyengébbik felem. A másik pedig, akit a világ lát, aki tisztában van az értékeivel, a negatív tulajdonságairól viszont nem hajlandó tudomást venni. Bármibe vág is bele, azt véghezviszi, még ha lehetetlennek is tűnik a feladat. Félelmeivel képes szembenézni, és legyőzni őket, mert ő soha semmiben sem szenved vereséget.  Ha feltétlenül szükséges bárkin átgázol, nem törődve annak a bizonyos másik, jobbik félnek a tiltakozásával.
Távolságtartó. Nem szeretek és nem is igazán tudok megnyílni az emberek előtt. Még barátaim, közeli ismerőseim társasága is feszélyez, viselkedésemet sokszor érzem erőltetettnek, mosolyomat műnek, magamat pedig szerencsétlennek. Csak annyit árulok el magamról, amennyit feltétlenül szükséges, beszélgetéseknél megmaradok a begyakorolt és bevált formaságoknál, nem is érzem szükségét az ennél mélyebb kapcsolatok kialakításának. Vannak barátaim, nem is kevés, de ők nem afféle lelki társak, akik mellettem állnak a bajban. Ők csak amolyan kiegészítők, amire minden diáknak szüksége van. Emberek, akikkel együtt ebédelsz, mész bulizni, vagy nézel kviddics meccset, de semmi több, semmi mélyebb.
Csinibaba. Én vagyok az a tipikus, tini filmekből ismert szőke bombázó, akiért csorgatják nyálukat a hímnemű egyedek, és akin törvényszerűen legalább a fél suli átment. Viszont az én esetemben ez csak félig igaz. A férfiaknak, ha lehet őket így nevezni, valóban könnyedén elcsavarom a fejét, bár nekik csak egy játékot, egy eldobható, egyszer használatos terméket jelentenék. Ebből pedig, köszönöm szépen, de én nem kérek. Talán nevetségesen hangzik, főleg az én számból, de szeretném hinni, hogy a mesék igazak és a szőke herceg létezik. Szeretném, ha lenne egy férfi, aki szeretne, szívből, nem érdekből, aki engem látna, nem a cicababát.  

Akár egy barbie baba. Aranyszőke hajam lágy hullámokban omlik derekamra, kék szemeimben, mintha a tenger habjait látnád tükröződni. Dús, hosszú, fekete szempilláim kiemelik íriszeimet és világos bőrömet.  Alakom szinte tökéletes. Ez leginkább a géneknek köszönhető, de azért van benne némi munka is. Rendszeresen járok futni, gyakran kviddicsezem, nyáron pedig úszom, táncórákat veszek, plusz pár évig vívni is tanultam, ami azért hagyott némi nyomott testemen is. Alkatom sportos, emellett kifejezetten karcsú vagyok, de nem az a deszka típus. Na igen, hiába mondják a hímneműek, hogy gyönyörűek a szemeim, a tekintetük mindig megragad egy kicsit lejjebb. Az átlagnál valamivel alacsonyabb vagyok, de ezt egy magas sarkúval kompenzálni tudom. Gyakran hordok kihívó, merész ruhákat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Meglehetősen hiú vagyok, csak tökéletes külsővel jelenek meg emberek között, hiszen mégis csak jó érzés bezsebelni a nők irigykedő és a férfiak vágyakozó pillantásait.

Az én történetem....

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kicsi, napsütötte város, ahol azon a bizonyos tavaszi napon megszületett a kislány, akiről ez a történet szólni fog. Ez a kislány olyan volt, akár egy hercegnő. Szülei egyetlen csemetéjeként, egy fényes villában nevelkedett, ahol mindenki csak az ő kívánságait leste. Bár a család rengeteget utazott, a kicsi ebből nem sokat érzékelt, őt mindig körülrajongták, és bár szülein, imádott dadáján, Vivianne-n és a személyzeten kívül nem ismert más embereket, tökéletesen elégedett volt helyzetével.
Egészen hatodik születésnapjáig gondtalanul teltek napjai, a fájdalom érzését nem ismerve élt egy neki teremtett tündérmesében. Aztán egy csapásra változott meg minden. Vivianne családi gondok miatt felmondott, a kislányt iskolába küldték, ahol hamar ő lett a kis különc a hátsó padból, a csúfolódások és élcelődések céltáblája. Egyedül maradt.
De az első pofon után jött a többi is. Brittany többé már nem volt hercegnő, a tündérkastély összeomlott és ő ott állt a romokon, egyedül. Életében először hiába leste egy tucat ember minden kívánságát, hiába volt ő anyuci és apuci szeme fénye, senkire sem számíthatott. Kudarcát-  mert annak élte meg kiközösítését -  szégyellte bevallani szüleinek.
Majd, hosszú, ezernyi könnycseppel áztatott évek után a család újra útra kelt, új országba, egy másik városba költöztek, de az emberek a régiek maradtak.  Brittany, bár végre a magukfajták közé került, egy neves, de kevésbé ismert mágusképzőbe, továbbra sem találta a helyét.  Senki sem sejtette mi rejtőzik a kislány arcára fagyott mosoly mögött, környezete úgy gondolta, megáll ő már a saját lábán is, had járja a saját útját. És Brittany nem panaszkodott, megtanult úgy élni, ahogy egy kitaszítottnak kell. Az egyetlen támasza egy olyan személy volt, akit már évek óta nem látott, de kapcsolatuk fénye a hosszú idő során sem fakult meg. Vivianne, a kiskori dadája, aki egyszerre volt az anyja, a barátnője és a nővére is.
Majd szép lassan lecsendesedtek a kedélyek. Nyugodt egyhangúságban teltek a hónapok, és az évek során a kislányból gyönyörű, fiatal lány érett, akit már nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Önjelölt barátnők, és lelkes udvarlók léptek be az addig kitaszított lány életébe, és ő örömmel fogadta őket. Úgy tűnt, végre megtalálta a helyét. Ám a Sorsnak megint csak más tervei voltak. A hamis barátnők szépen lassan eltünedeztek, de természetesen csak miután megfelelően kiszipolyozták és tönkretették a naiv lányt. A szőke herceg sem viselkedett olyan lovagiasan, mint a mesékben, elvette, amit akart, majd, mint ki jól végezte dolgát továbblépett, maga mögött hagyva a meggyötört lelkű, összetört lányt.
A régi sebek felszakadtak, de az érzés már ismerős volt. A sokadszori pofon bár ugyanolyan fájdalmas, mint az első, az ember szinte már nem is érzékeli.
Újabb szürke hétköznapok következtek, a maguk fojtogató hosszúságával, amelyek bár sokszor idegőrlőnek tűnnek, de, mint gyógyír forrasztják be a sebeket. Brittany is új életet kezdett, a régi helyen. Már nem menekült, nem futott el a múltja elől, ami nap, mint nap szembe jött vele az áruló barátok és a szemét herceg képében. Nem keresett barátokat, de keményen visszavágott azoknak, akik még a gyenge, elveszett kislányt látták benne.
Hamarosan elérkezett a nyári szünet, amit a tizenhat éves lány úgy áhított, mint megváltást várt. Ám hazatérve szülei helyett csak egy levelet és a házvezetőnőt találta a házban. Fáradtan rogyott le a kanapéra, ahogy átfutotta az üzenet sorait. A szülei Angliába, szülőhazájukba utaztak. A levél csak halványan és ködösen utalt az okokra, de Bri nagyon jól tudta, mi késztette szüleit efféle cselekedetre. Bár Németországra nem hatottak ki az angliai események, de még itt is szárnyra keltek olyan hírek, miszerint egy bizonyos sötét varázsló, aki egykor rettegésben tartotta az angol mágusokat, visszatért. Bri édesanyjának családját brutális módon kivégezték, a lány születése előtti napon. A szülők próbálták titkolni lányuk elől a tényeket, de a kíváncsiság előbb vagy utóbb mindent kifürkész. Bri sok mindent megtudott, köztük, hogy a gyilkosok halálfalók voltak. Édesanyja életet akkor csupán a vakszerencse mentette meg, és, mindezek után visszatértek a veszély barlangjába, míg lányuktól azt várták volna, hogy otthon csücsüljön a formás hátsóján és hagyja, hogy ők a halál tárt karjaiba sétáljanak.
Bri még aznap megszökött otthonról. Egy sporttáskával és némi mugli pénzzel, amit otthon talált, indult útnak. Repülőre szállva másnap már Londonban volt. Pénz és a táskája nélkül. Előbbit az utolsó centig elköltötte az útra, utóbbinak pedig megérkezésekor lába kelt, mikor egy pillanatra elbambult.
Csizmája szárában ott rejtőzött a pálcája, a megoldás tálcán kínálkozott, de ő nem varázsolhatott. Más módot kellett találnia, amiről nem hitte volna, hogy létezik. London hatalmas város, ő pedig volt olyan buta, hogy szülei címét egy cetlire véste fel, ami természetesen köddé vált táskájában maradt. Kérhetne segítséget, gondolta.  De kitől?
Villámcsapásként érte a felismerés. Hiszen egy helyet mégis csak ismert itt. Vivianne, felmondása óta itt, Londonban élt, méghozzá a Rivington Street-en. Már csak annyi dolga volt, hogy eljusson oda, ami viszont annál problémásabbnak tűnt. Pénz hiányában az egyetlen megoldásnak a fizetés nélküli utazás tűnt. Bár előtte még soha sem próbálkozott ilyesmivel -  miért is tette volna, gazdag szülei mindent hátsó fele alá raktak – ügyesen kijátszotta a muglik olyan nagyon pontosnak hitt módszereit és még azt az ijesztő ellenőrt is sikerült megtévesztenie. Megkönnyebbülten szállt le a mugli járműről, majd pár perc múlva már egy takaros, fehérre meszelt ház ajtajában állt.
Csengetett. Pillanatokon belül léptek zaja szűrődött ki, majd nyílt az ajtó. A házigazda szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, ellentétben Brittany-val, aki azon nyomban rég látott dadája nyakába ugrott. Nem tudta és nem is akarta visszatartani könnyeit, azok patakokban csorogtak le arcán. A viszontlátás öröme, a múlt fájdalmas megpróbáltatásainak emlékei törtek utat maguknak könnyek formájában, régóta elfojtott érzések, melyeket csak Vivianne érthetett meg. Vivianne, akiben Brittany megbízott, akit példaképének tekintett, aki mindig mellette állt, akit jobban szeretett mindenkinél….aki elárulta őt.
Brittany-t felvették a Roxfortba, a Teszlek Süveg pedig a Griffendélbe, a bátrak házába osztotta be, ahol új otthonra lelt. Nem talált igazi barátokat, mégis szeretett az oroszlánokhoz tartozni. Boldog volt. Hazatért.
Ám egyetlen év után egyszeriben minden felbolydult. Szülei Azkabanba küldték nagyszülei gyilkosait, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén elbukott, a halálfalók nagy részét elfogták és rács mögé küldték, mégis Brittany élete abban a szempillantásban romba dőlt.
Vivianne-t gyilkosságok sorozatával vádolták meg, amiket annak a bizonyos őrültnek a parancsára követett el.  Brittany az utolsó pillanatig hitt az ártatlanságában, de a cáfolhatatlan bizonyítékok és a szemtanúk mást mondtak. Azt kiáltották: bűnös. Egy mocskos gyilkos, aki családokat irtott ki, gyerekeket kínzott halálra egy szörnyeteg által kreált hamis eszméket követve. Ő pedig bízott benne, pedig ki tudja, nem ő lett volna e a következő áldozat.

Ekkor ért véget a lány története, akiről ez a mese szólt és ugyanekkor született meg az a nő, aki immár a saját történetét akarja írni és a saját életét élni.