Michael & Lieselotte

Végre delet ütött az óra és ebédelhettem! Már kopogott a szemem az éhségtől, de elmenni, enni? Áhh ugyan, majd az ebéddel teletömöm magam. És mivel itt nem kötelező senkit megvárni leszaladtam és szinte egyedül ehettem. Szeretek egyedül lenni, de néha azért jó a társaság. Borsó levest ettem, nagyon sokat és azzal szinte jól is laktam, de hát hogy hagyhatnám ki a főételt és a desszertet! A desszert mindenekfelett. Imádom őket, noha Zoé tagadja, de Ő is oda és vissza van ezekért. Krumplit és valami jó szaftos disznóhőst ettem, utána pedig sütemények hadát. Nem tudom megnevezni mindent, de mindegyik finom volt. Jobb kezembe fogtam egy nagy csokis-habos csoda tortaszeletet és felszaladtam a szobánkba, hogy átöltözzek. Felvettem egy testhez tapadós cicanadrágot és egy tunikát. Kék és fekete színekben pompáztam, nyakam köré tekertem egy kék- világoskék-fehér mintás sálat, megragadtam a jegyzeteimet a Hugrabugos edzésről, majd elindultam. De azon nyomban vissza is fordultam, mert otthagytam a pálcám, a sütit és elfelejtettem cipőt hozni. Felvettem egy térdig érő csizmát, beledugtam a pálcám és kezembe fogva a sütit lesiettem a kviddics pályára.
Honom alá fogtam a seprűm, szabad kezemmel és a pálcám és egy lebegtető bűbáj segítségével magammal hoztam a labdás dobozt is. Kiraktam a pálya közepére, majd visszamentem az ütőmért. Közben nyammogtam a tortaszeleten, ami még mindig nem akart elfogyni.  Kiengedtem a gurkókat, és felpattantam a seprűre. De csak ezután jött a dilemma, most mi legyen. Egyik kezemben a süti, másikban vagy a lapok, vagy az ütő esetleg a biztonságos kapaszkodás sem ártana, bár nem lepne meg, ha lefordulnék róla. A lényeg, hogy a sütinek ne essen baja. Hiába, javíthatatlan édesség függő lettem, ebben a pár napban. Kár volt elmerengnem, mert a két gurkó más élőlény hiányában engem vett célba, így más választás révén az ütőt kaptam fel és a gurkó felé repülve lendítettem egy nagyot, majd pontos célzást mérve a közepére ütöttem, így az egy picit irányítva a másiknak repült, én pedig szabadon ehettem még egy picit.

Süti és kviddics. Ez a két dolog, külön-külön is csodálatos, de együtt… Igazi mámoros élvezet. Csak az a nagy bökkenő, hogy voltam annyira béna és meggondolatlan, hogy kiengedtem a gurkókat. Ezt azért egy gyakorlott kviddicsezőnek nem kellett volna. Meg kellett volna ennem a sütit mielőtt meggondolatlanul cselekszem. De hát Én, miért is ne alapon, úgy is meg tudom oldani gondolatmentettel megtettem, amit nem kellett volna. Nem mintha annyira nagy baj lenne, csak hát nem túl kellemes, ha egy gurkó piszkál, miközben Te éppen egy sütit falnál. Most örülök annak, hogy nincs itt senki és nincs csapatedzés. Annak viszont nem örülök, hogy nemsokára meccs, de még mindig nem tudok arról, hogy lenne valami féle csapatedzés. Nem hiszem, hogy Michael ennyire felelőtlen lenne. Vagy csak szimplán elfelejtette. Nem mintha ezen kívül olyan, hú de sokat beszélgetnénk, de akkor is. Szerintem ez igen is fontos. Mondjuk furcsa is volt, hogy egyedül Én voltam ott és gyűjtöttem az infót a Hugrásokról. És erről eszembe jut az a locsogós, még is nagyon kedves lágy. Nekem szimpatikus volt, mondjon vagy érezzen Zoé bármi mást. Hugrabugoshoz képest sokat beszélt. Meglehetősen sokat. Már, mint szerintem. Nem mintha baj lenne, szeretem, ha valaki beszél csak hát… na, mindegy is.
Gyorsan betömtem a süteményt, megtöröltem a számat és reméltem sehol nem lettem habos. Magamat sajnos nem látom és szerencsére most engem sem lát senki. Előhalásztam a papírokat a csizmám mélyéről és kihajtva megkerestem az első oldalt. Megigazítottam a papírokat, úgy, hogy fogassam is a seprűt és a lapokat is jól láthassam. Aztán elindultam előre, majd egy nagyobb kőrrel megkerültem a póznákat, és elütöttem a felém haladó, kissé gyorsabb sebességű gurkót. Az pedig szépen átment a középső karikán. Szlalomoztam párat a bástyák között, majd egy éles kanyarral visszarepültem a pálya közepére. Átolvastam a lap hátulját, majd elővettem a pálcámat és egy intetem a gurkók felé, majd lelebegtem a fűre és elzártam őket. Visszaülve a seprűre felemelkedtem, és megkapaszkodtam a lábaimmal. Mélyen tanulmányoztam az írásomat meg megpróbáltam visszaemlékezni mit láttam, hallottam és most nem a lányra gondolok, hanem a kapitány üvöltözésére… No, mindegy.
Kedvem lenne olvasni. Nem tudom honnan jött, de ez a gondolat átsuhant az agyamon és úgy érzem muszáj, lenne olvasnom valamit. Mondjuk valami ismeretterjesztőt. Nem mintha olyan nehezen lehetne elutazni egyik helyről a másikri, de akkor is. Nagyon szeretnék utazni. Beutazni a világot. Mondjuk nem a mugli repülőn, hanem a seprűmön, vagy hopponálva, mert azért biztonságban érzem magam, mint azokon. Bár nem hinném, hogy belehalnék egy balesetbe, de azért nem iszom előre a medve bőrére.
Elővettem a 3. papírt, ahol a terelők taktikája volt leírva. Ha mindent jól jegyeztem meg, akkor az őrzőre fognak támadni. Mondjuk nincs olyan gyengeelméjű, aki ne arra irányítaná a gurkót. De egy két hajtó sem rossz fogás. Személy szerint általában a seprűre célzok, de hát nem tehetek róla, a gurkó –mert ugye azt nem én irányítom, kit vagy mit találjon el, mert ugyebár Ő saját akarattal rendelkezik, vagy valami olyasmi- embert talált el. Ez nem az Én hibám Én a seprűre céloztam. Hát ez van. Mindenki túlél egy-egy sérülést. Törést és társait… Lenéztem a ládára, majd intettem a zárak fele, amik kinyíltak és a gurkók fel is repült. Én pedig előlük elrepültem, hogy azért ne találjon el, mert nincs szükségem egy sérülésre. Már épp átolvastam volna a papírokat, amikor időm nem sok annyi sem volt és a két drága labda már is célba vett. Hát peches boszi lévén most kitértem előlük és az egyiknek egy jól irányzott ütést adva elrepítettem kicsit távolabb, a másikkal egyetemben. Azaz egy kis problémám lett, hogy a lapjaim szanaszét repültek, Én meg mehettem utánuk mielőtt valaki más találja meg és elolvassa.