Rose & Lana

Mágiatörténet órám volt. Valójában egyszerre szerettem és gyűlöltem az órákat. Amikor a varázslatok kialakulásának története jött szóba, én voltam az, aki a legjobban figyelt. Amikor azonban a koboldfelkelésekről volt szó... aludtam. Pontosabban én nagyon is éber voltam, csak az eszem egészen máshol járt.
Mint mindig, ráérő szabadidőmben elkalandozott az agyam, és a párbajozás fortélyainál, és a kviddicsnél kötöttem ki.
Mindenből kitűnő RBF-et szereztem, de ennek ellenére a varázslásnak csak egy területe vonzott. A párbajozás, és ebből kifolyólag az átkok, rontások. Ugyan animágus voltam, de az átváltoztatástan különösebben nem érdekelt. Talán a bűbájtan-SVK keresztezése volt a kedvencem. A bájitaltannal nem volt semmi bajom, mint ahogy a többi tantárggyal sem, de nem is szerettem különösebben őket. Persze a kviddics ezalól kivétel volt. Kicsit alpáriasan szólva már apámban is egész nap seprűn ültem spermaként.
Kicsöngettek, és csak akkor vettem észre, hogy Binns már nem beszél a koboldfelkelésekről, amikor már egyedül voltam a teremben. Alapvetően kedves lány voltam, de valahogy nem votlak barátaim. Bár, én megvoltam nélkülük tökéletesen. A csajok többsége rossz szemmel nézett rám a Hollóhátból, ugyanis a Hollóhátasok okosak voltak, de se nem túl szépek, se nem túl igényesek. Szóval, én messze túltettem rajtuk. Felálltam, és mágiatörténet könyvem behajítottam fekete kissé szakadt oldaltáskámba. A vállamra vettem, majd kitipegtem 10 centis sarkaimon a teremből. Imádtam a magassarkú cipőket, és éjjel-nappal magas sarkút viseltem. Úgy tudtam benne járni, mint a mugli modellek, vagy talán jobban. Iskolai szoknyám szokás szerint rövidebb volt 20 centivel a megengedettnél, fehér ingem melltartóig ki volt gombolva, a kék-fehér Hollóhátas nyakkendőm csak egyszerűen lógott a nyakamban. Hajam nagyon szexin állt. Én így szerettem kinézni. Simán elmentem volna muglik közt kurvának. Viselkedésben azonban nem voltam olyan, aki ismert egy kicsit, az tudta ezt. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy nekimentem egy Mardekáros lánynak. Már kértem volna bocsánatot, amikor az rám förmedt.
- Miért, te talán figyeltél?- kérdeztem vissza ugyancsak nem kevés éllel a hangomban. Nem szerettem a bunkóságot, és ha valaki végigszakítja a gondolatmenetemet. Nem voltam olyan forrófejű, mint az a bolond Helena Goldliona griffendélből, ezért nem is tudta a legtöbb ember, hogyha párbajozásról lenne szó, véletlenül sem az az idióta nyerne. Ennek gondolatára is mérges lettem. Én nem jártam be párbajszakkörre, hiszen teljesen fölösleges volt: anyám volt párbajbajnok révén eleget tanított már nekem a témáról. Érdeklődéssel vártam a Mardekáros lány reakcióját. Fölöslegesen, hülyeségek miatt nem szerettem pálcát emelni az emberekre, viszont az igazi párbajokat annál jobban imádtam.

Kevés dolog tud kihozni a béketűrésemből. De a leszőkézés a kezdet. Valamiért úgy éreztem lesz majd folytatása is. Nem vettem látványosan mély levegőt, nem adtam neki meg az örömöt: lássa, felmérgelt. Közönyös, már-már unott arckifejezéssel néztem a lányra. Pont mint egy macska, amikor legszívesebben már támadna, de még túl lusta ahhoz, hogy megtegye.
Ami felhozott ellenérvként, egyátalán nem volt ésszerű. Mivel az orrát se dugta ki a könyv mögül, nem láthatta, hogy én nem mentem neki. Mivel a folyosó szélessége korlátozott volt, így nem ugorhattam ki az ablakon. Egy csapat Mardekáros fiú jött velem szembe, és kerülte ki a lányt balról. Mivel nem akartam, hogy nekem jöjjenek, így beálltam a lány vonálába, hisz úgyis lassan haladt. A fiúk azonban sokan voltak, így nem tudtam időben félreállni. Pár százmásodperc alatt átfuttattam az agyamon a történteket. Nem én voltam a hibás, ezt tudtam.
- Attól még, hogy valaki olvas, mint te, vagy a gonodolataiba merül, mint én, tud mellette másra is figyelni. Az átlagemberek egyszerre képesek két dologra is figyelni. Az átlag felettiek többre is. De az alattiak...- hangom nem volt gúnyos, de biztos voltam benne, hogy a közönyömmel, magával a beszólással, és azzal, hogy igazam volt máris felmérgesítettem. A lány testtartása fenyegető volt, biztosra vettem, hogy másodpercek alatt elő tudja rántani a pálcáját. A baj csak annyi volt, hogy nem tudatában annak, hogy az én pálcám, amit ingem eltakart, közelebb volt a kezemhez, és gyorsabban tudtam használni is.

Sértegetett. De nem ment vele semmire sem. Igazam volt, és mivel ezt tudtam, el kellett engednem mindent a fülem mellett. Én boszorkány vagyok, nem vadállat. Kivételesen a szőkézés se akart hagyni, bár azért erősebben ökölbe szorítottam a kezem, mint kellett volna. Nyugi!- visította egy belső hang, így sikerült elnyomnia az 'Ess neki!' hangot. Vettem pár nagy lélegzetet, és a szemeimet forgattam. Pár diák ezen felettébb jót szórakozott. A Szöszi szóra tágra nyíltak a szemeim, pupilláim kezdek macskamód réssé válni. Picit megremegtem. Ne változz át!- suttogtam magamnak, így pár pislantás után a pupillám újra kerek volt. Ez azonban nem számított. Pár diák ijedten lépett hátra egyet, és a szemem sarkából láttam, hogy néhányan elindultak Friccsért vagy valamelyik tanárért. Vettem egy mély levegőt, és szólásra nyitottam a szám.
- Nem beszélek magam ellen. Lehet hogy szőke vagyok, de még mindig nem vagyok annyira sötét, mint te. Ha nem tudsz visszaemlékezni arra, hogy mi hogyan volt, és nem látsz a szemedtől, akkor sajnállak. Megjegyzem hat tagbaszakadt fiút igen nehéz nem észrevenni- ezzel utolsó szó jogán sarkon fordultam, és elindultam a folyosón. 1000% biztos voltam benne, hogy az átka előbb ér el, mint hogy kimondhatnám, sötét.

Éreztem, tudtam, hogy fog felém röppenni egy vagy két átok. Békésen, nyugodt tempóban sétáltam el, pálcámat lazán a kezemben tartva. A diákok többsége unalmas képpel szedelőzködni kezdett, azt hittek, elmarad a harc.
Minden apró zörejre figyeltem, az egész a vadászatra hasonlított. A háttérzaj, a diákok hangja megegyezett az erdő átlagos zajával. A préda halk nesze, az a minimális hang, amikor egy varázslat elhagy egy pálcát- ez volt most a jel. A jel, hogy ugrani kell. A varázslat fénysebességgel terjedve ér mellettem földet. Ha nekem jön sem történt volna semmi- pajzsbűbájom megvédett. A kőből egy kis darabka eltűnt, és büdös füst szivárgott felfelé. A füst még épphogy elindult, amikor átkom már be is csapódott a mardekáros lány mellett. Én nem cicóztam, varázsom hatására téglányi darab járólapból lett felröppenő hamu.
A diákság körülállt minket, mi pedig csak néztük egymást szikrázó tekintettel. A barna és a kék tekintet eggyé fonódott. Feszülten vártuk a másik reakcióját. Ha ez egy igazi párbaj- és a körülmények miatt úgy illik, hogy az legyen, akkor meghajlással fogunk kezdeni. Feltéve ha akarunk párbajozni. Én nem akartam. A párbajozás ilyen hülyeségekre nem való. De ha kényszerítenek... annál jobb. Szám ördögi mosolyra húzódott. Már vártam a dolog végét.

Harc, harc, harc, harc, harc!- suttogják az emberek körülöttünk. Sokan fogadnak, páran elindulnak egy tanárért. Sokan, sokféleképp állnak az ügyhöz, le engem semmi sem érdekel. Csakis az, hogy ellenfelemmel együtt meghajoltam, és miután mindketten egymásnak hátat fordítva léptünk hármat szórni kezdjük az átkokat.
A lány ész és fél nélkül szórja átkait mindenfelé. Pontosabban felém, de mégis: rengeteg új irányt véve csapódik be valahova. Nem csak magam köré, hanem a tér síkjaiban több különböző helyre szórtam ki olyan pajzsbűbájt, melyről visszapattannak a rá kilőtt átkok, rontások.
A közönség kissé riadtan hátrál, páran már a gyengélkedő felé futnak különböző sérüléseikkel. A lány rengeteg átkot lő ki, így próbál megtörni. Én inkább lassabban dolgozva, felerősítve varázsaimat próbálkozok; így sokkal előbb tönkre lehet tenni a pajzsbűbájait. Neki is volt épp elég, így sokra én sem mentem, bár talán... Jó megfigyelőként észrevettem, hogy átkaim egyre közelebb, és közelebb foszlanak csak semmivé, és hogy ez a határ már nagyon közel van ellenfelemhez. Lehet, hogy elfelejtette újravarázsolni a pajzsokat- nem úgy, mint én-, vagy lehet hogy valami egészen másra készül: ezt nem tudhattam.
Sok dolog volt bizonytalan a párbajban még most, de egy dologban biztos voltam, ezt biztosan tudtam. Amíg átokvisszaverő pajzsaim működnek a tér különböző pontjain, és magam köré is mindig visszavarázsolom a falakat, baj engem nem érhet. Ez a tudat óriási nyugalmat adott, így ésszel varázsolva lőttem felé a bonyolult, lassabb, de erősebb átkokat. Néha a falat is megcéloztam, hátha egy fáklyatartó, vagy leomló kődarab megzavarja a koncentrálásban.
Csak igéztem, és igéztem, várva a fejleményeket, párom reakcióját, vagy netán egy tanár megjelenését.