Claire McQuillen

CLAIRE A. McQUILLEN || CLARY || TIZENHÉT || CRYSTAL REED

Teljes név: Claire Aisha McQuillen
Születési idő: 1979. április 18.
Születési hely: Spanyolország, Madrid
Élőhely: Skócia, Roxmorts
Pálca: Nyolc hüvelyk, spanyol meggyfa, sárkányszív-izomhúrral, kellemesen rugalmas.
Foglalkozás: tanuló, bajkeverő

Ilyen vagyok....

Külső: Hosszú, sötétbarna, göndör - bár néha csak hullámos - hajam van, aminek a hordása majdnem mindig változik, a szemeim pedig csoki barnák.  Viszonylag magas vagyok, már, ha tizenhét évesen, százhetvenkét centiméter magasnak számít - és igen, nagyon is annak számít. Bár néha vannak a magasságnak is hátulütői, de állíthatom, hogy sokkal jobb érzés fentről kémlelni azt, hogy mi folyik körülöttem, mintsem egészen lentről. A bőröm nem egészen a megszokott, sőt, pár árnyalattal világosabb, mint a többi körülöttem lévő embereké.
Az emberek első látásra nem tudják megítélni, hogy hány éves lehetek. Igazából látszik rajtam az a tizenhét év, de az arcom inkább hasonlít egy tizennégy éves kislányéra, mint egy majdnem felnőtt nőére.
Belső: Első ránézésre, egy érett, és komoly lánynak tűnök, de igazából, egy örök kisgyerek vagyok, és talán a különc, meg a vadóc szó a legjellemzőbb rám. Nem szokásom a szabályszegés, de van mikor egy-két csínyt elkövetek, de fogalmazhatunk úgy is, hogyha van egy tanárok előtt titkolt buli, ott mindig megtalálható vagyok. Mindig - talán egy két kivétel akad - elmondom a véleményem, ami sokszor nem tetszik másoknak, de hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel. Aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem áll szándékomban megbántani senkit a kegyetlen - vagy nem - véleményemmel. Persze, ez az őszinteség nem csak másokra érvényes; nekem is óriási az önkritikám, és ezért törekszem mindig a legtöbbet kihozni magamból.
Sokszor, szándékosan eszem másoknak az agyát, és teszem a hülyét, hogy nem értem miről van szó, de legbelül nagyon is témában vagyok. Néha visszabeszélek a felnőtteknek - ez alól a tanárok kivételek -, amit már mindenki megszokott, mert muszáj volt. De a sok rossz tulajdonság mellett, van azért néhány jó is - a legkisebb egoizmus nélkül.
Egyesek szerint, példamutatóan bátor vagyok - bár szerintem csak simán meggondolatlan -, mondjuk azért, hogy amikor megtámadott egy troll a Tiltott Rengetegben, ahelyett, hogy menekültem volna, én köveket dobáltam a fejéhez, meg egyszerű varázsigékkel elvettem a fegyvernek nevezett botját. Ezért, majdnem ki is dobtak az iskolából, de most ez most mellékes.
Abból kifolyólag, hogy szörnyen érzékeny típusú ember vagyok, és hetekig tudok rágódni egy rosszindulatú mondat miatt, ezért mindig kell legyen valaki, akivel őszintén tudok beszélni, és a bizalmunk kölcsönös. Nagyon barátságos típus vagyok igazából, és senkinek nem harapom le a fejét, aki megpróbál egy bizonyos szintű kapcsolatot kialakítani velem, de ha valaki ellenségeskedik, azt viszonozom. Elég forrófejű vagyok, és könnyen felmegy bennem a pumpa, főleg akkor, ha provokálnak, vagy a mugliszármazású boszorkányokat, esetleg a családom, vagy a barátaim szidják.
De ezeket mind egy kalap alá véve, igenis jó ember vagyok, tudok igazán komoly is lenni - ha akarok -, és csak kevés ember társaságában mutatkozik meg a kedvességem, na, meg a határtalan jóindulatom.

Az én történetem....

Kezdhetném mondjuk egészen ott, hogy megszülettem, egy áprilisi napon, az McQuillen család első, és egyetlen gyermekeként, Madridban, Spanyolországban. Pontosabban szombaton, tizenegy óra, tizenkét perckor. Apámat nem ismertem, mivel - sajnos -, a születésem előtt meghalt, az anyám pedig soha nem akarta elmondani, hogy miért, és hogyan.
Már majdnem akkor elkezdtem fura dolgokat művelni, amikor hazavitt a kórházból. Persze, ez csak az anyám szerint van így - aki egyébként mindent eltúloz -, akinek jóvoltából soha nem volt titok előttem a varázsvilág létezése, hisz ő maga is mugliszármazású boszorkány.
Tizenegy éves koromban, amikor megkaptam a levelemet a Roxfortból, és az anyám eléggé elszomorodott, hiszen csak én voltam az egyetlen neki az apám halál után - persze tudta, hogy előbb-utóbb jön ez a bizonyos levél. Aztán a harmadik évfolyam, második szakaszában küldött egy baglyot azzal az indokkal, hogy Roxmortsba költözik a legjobb barátnőjéhez. Mondanom sem kell, hogy lesokkoltam a döntésén, bár örültem is neki, mert így hétvégéken találkozhattam vele, bármikor. Noha rengeteget faggatott, hogy biztosan szeretem-e a Roxfortban, meg, hogy milyen ételek vannak, meg mindenféle dologról, vagyis olyasmikről, amikről az anyák szoktak kérdezősködni, ha sok időn keresztül a gyermek távol van.
De amint átköltözött, és a hétvégéken minden szabad percem nála töltöttem, rengeteget tanított, arra hivatkozva, hogy ismerik őt a Roxfortban, és nem hozhatok szégyent rá, na meg, hogy hasznát vehetem ennek-annak, amiket elmondott. Mondjuk fölöslegesnek tartottam az egészet, egészen addig, amíg nem sikerült tizenhat évesen átváltoznom egy hófehér perzsamacskává, aminek az a legfőbb jellemzője - pontosan úgy, ahogy nekem is -, hogy egyik szeme sötétzöld, a másik pedig barna. Mondjuk, nem csak akkor jöttem rá, hogy animágus, de soha nem akartam én mondjuk egy macska, vagy egy hörcsög képében megjelenni, viszont mára én is majdnem annyira tapasztalt vagyok animágia téren mint ő, annyi különbséggel, hogy ő bejegyzett, én pedig még nem.
Egyébként, a Teszlek Süveg legelőször a Hollóhátba, majd a Mardekárba akart tenni, de végül mégis Griffendélbe kötöttem ki. De mégis hogyan? Fogalmam sincs, de örültem, mivel az anyám is griffendéles volt. Mindig szerette az ilyesmiket eltúlozni, és ragaszkodott hozzá, hogy minden vasárnap írjak egy levelet, az egész heti részletes beszámolómmal - persze, csak addig, amíg nem költözött Roxmortsba -, ami miatt tényleg sokan kinevettek, és idegesítő is volt, de nagyon jól esett anya törődése. Megpróbáltam titokban tartani, de nehéz volt, mivel a Roxfortban, sok a pletykára éhes száj.
Igaz, hogy Spanyolország fővárosában születtem, én nem egészen vagyok spanyol, és a nyelvet sem beszélem túl jól. Ellentétben a mugli apámmal - aki sajnos már nincs itt -, aki ízig-vérig spanyol volt, az anyám pedig angol. Amikor az apám meghalt, az anyám még Madridban maradt, körülbelül egy évig, majd egy nap elhatározta, hogy visszamegy Londonba, ahol született, így megfogott engem, néhány fontos dolgot, és útnak indult, de végül mégis Sheffieldben kötöttünk ki. Azóta, már megértem még egy költözést, és ma már Roxmortsban tengetem a napjaimat az unokatestvérem, az anyám, a barátnője, és annak lányának társaságában - aki mellékesen a legjobb barátnőm.
Na igen, Alison... Pólyásbaba korom óta ismerem őt, és mára már az életem részévé vált. Ugyanabban a kórházban születtünk, avval a különbséggel, hogy ő nagyobb egy nappal nálam, de az anyám, és az ő anyja egy kórteremben voltak. Innen ismerem, és azóta olyan, mintha a testvérem lenne. Minden hülyeséget együtt vittünk véghez, és vagy én beszéltem rá őt, vagy ő engem. Bár néha összezörrenünk, és megharagszunk egymásra, soha nem tart tovább a nagy harag egy óránál, ha meg igen, akkor már gond van.
Röviden, dióhéjban, ennyi volna az én szerény kis történetem.