Laurel Domus

Laurel Domus || Lau, Daisy || 14 || Phoebe Tonkin

Teljes név: Laurel Daisy Domus
Születési idő: 1982. November 1.
Születési hely: UK, Leeds
Élőhely: UK, Leeds
Átváltozási idő és hely:-
Pálca: 10 és negyed hüvelyk, eperfa, sárkányszív-izomhúrral, teljesen merev.
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Külső: Gondolom nem vagytok kíváncsiak a lábméretre, szóval akkor föntről lefelé kezdeném. (Haha)
Barna haja hátközépig ér, amit általában kiengedve hord, takarva azzal, igen nagy kebleit. A bőre barnás inkább kreol színű amit anyukájától örökölt. Ovális alakú fejformája kitűnő összhatást biztosít a pisze orrával és telt csókos ajkaival. Ha az emberek mindig úgy emlegetik: "Tiszta apja ez a lány." Nos ez valóban igaz, Laurel mind külsőleg mind belsőleg hasonlít édesapjára, kivéve a szemét... Azt a csokibarna csodát édesanyjától örökölte. Magasságát és súlyát tekintve átlagos, pont jó a korabeli gyerekekhez mérve.
Sugárzik róla az elegancia. Többnyire sötétebb színű ruhákat hord, de mindig visz bele egy kis színkavalkádot, például valami erősebb, feltűnőbb színű kiegészítőt. Imádja az egyenruháját, mert a zöld remekül kiemeli hibátlan alakját. Harisnyát csak nagy ellenvetések és sok hiszti árán képes magára húzni, mert egyszerűen megveszik, úgy viszket tőle. Van egy szerencsecipője amit semmi pénzért nem dobna ki, még ha elhasználódik akkor sem... épp ezért nagyon vigyáz a dolgaira és megbecsüli őket. Kora ellenére inkább felnőttesebb, elegánsabb ruhákat hord, de olykor-olykor a lazább cuccai is előkerülnek a láda aljáról.
Belső: Laurel egy életvidám, vicces kislány, aki mindent megtenne azért, hogy a barátait biztonságba tudhassa. Társaságfüggő utál egyedül lenni, akkor mindig nyomorultan érzi magát. Álmodozó típus, olykor arról ábrándozik miként lép majd apja nyomdokaiba és teszi szebbé, jobbá a varázslóvilágot. Céltudatos, buzgó, törekvő és lelkes... Igazi ambiciózus egyéniség. Igen nehezen lehet őt megbántani vagy felbosszantani, de ha ezt megteszed, jajj neked... mert előbújik a lakat alatt őrzött hárpia. Könnyű rávenni mindenre, főleg a rosszaságokra, amivel meg kell szegnie a ház szabályait. Utálja ha parancsolgatnak neki, különösképpen ha azt egy tanára teszi. Csak a saját feje után megy és ha valamit elhatároz az úgy is lesz. Ha kiszemel valakit... az előbb utóbb az övé lesz.
Közömbösnek veszi a házak közötti versengést, de ha az ő házáról van szó, mindent megtesz érte, hogy az a lehető legjobban szerepeljen. Épp ezért nagyon szorgalmas és okos lány, büszke arra, hogy a dicső Mardekár csapatát erősítheti tudásával.

Az én történetem....

Részlet, Laurel elvarázsolt naplójából.:

"Laurel Domus vagyok és ezek itt életem legfontosabb emlékei, töredékei, amit ebben a kis kopott ódivatú könyvecskében őrzök. Fontos eseményeket tárol e könyv. Többek között tiltott igéket, recepteket, varázslatokat és persze azokat az információkat… hogyan is lettem én, Laurel, egy édes, aranyos kislányból, engedetlen fruska."

1990. Június. 23. (Ködös Este)
"Tiltott bűbáj"
"Csendesen kuporogtam a nappali egyik sarkában az éjjeli asztal mögött és vártam, hogy édesanyám és mostoha apám kitessékeljék a nappalinkból azt a sötét, karvaly orrú alakot és végre felmenjenek a hálószobájukba, hogy én zavartalanul leosonhassak a pincébe az imént szerzett vastag, poros varázslókönyvvel. Nem kellett sokat várnom, míg szüleim végre elfogyasztották az utolsó pohár borukat és felcaflattak az emeletre. Végre most enyém a terep. Kimásztam a diófából készült bódító illatot árasztó szekrény mögül és már szaladtam is lefelé a folyosó nyirkos lépcsőjén. A pincébe érve megborzongtam, elég hideg volt ahhoz, hogy mezítláb egy szál hálóingben kísérletezgessek a gyógyító erők tanaival; de már mindegy volt, hisz lent voltam, és ha már itt vagyok, nem fordulok vissza.
Letelepedtem hát a múlt évszázadi divatot sugárzó előkelő karosszékbe és meggyújtottam a mellettem lévő kis olajlámpát. A fénye éppen elég volt arra, hogy lássam a könyv varázslatokkal borított lapjait. Sokáig olvastam, mígnem rábukkantam arra a varázslatra, amit ez idáig kerestem.
- Áhááá megvan! – diadalom ittasan boxoltam bele a levegőbe, majd felolvastam magamnak.
- Varázsige a mély vágású sebek gyógyítására. Tökéletes!
Felálltam és letettem a könyvet oda, ahol az imént terpeszkedtem. Hátráltam néhány lépést majd egy Lumost mormolva a padló köveit fixíroztam, élőlény után kutatva. Találtam is néhányat és elkezdtem rajtuk kísérletezni… először megsértettem őket az Abscissus átokkal, aztán egyenként meggyógyítottam őket Secare sanare varázsigével. Annyira jól teljesítettem, hogy készen álltam arra, hogy egy nagyobb élőlényen is kipróbáljon, nem máson, mint magamon. A csuklómra helyeztem a pálcát és újra elmondtam a marcangoló átkot. A vörös vér kiserkent a csuklómon és hangos tocsogással landolt a földön. Csak mosolyogtam, hisz tudtam, hogy meg tudom állítani a vérzést és beforrasztom a sebet. Újra a csuklómra mutattam és kimondtam a varázsigét, de legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. Az arcomon lévő mosoly helyett, hirtelen a kétségbeesettség és a félelem lett úrrá.
- Secare sanare, Secare sanare, Secaa…. – kiabáltam kétségbeesetten, mígnem a vérveszteség miatt, nagy puffanással landoltam a földön. A pálca kiesett a kezemből és az ajtóhoz gurult. Az utolsó emlékem az előtt, hogy elájultam, egy homályba burkolózó alak belép a pinceajtón, hidegség vesz körül, a fények pedig kialszanak a szobában.

Elképzelésem sincs, hogy ki mentette meg azon az estén az életemet, de bizton állíthatom, hogy mindvégig tartozni fogok neki, amíg csak élek."


"1992. Május 6. (Sun is Shineing) A tiltott tónál."

"Tavasz van már… Nagyon érzem! Arra gondoltam, ma kiviszem Shelley-t a parkba, úgyis régen volt már egy közös programunk. Túlságosan el van foglalva, a Roxfortban kiadott házi feladatokkal, sokszor még rám sincs ideje.
Jaj igen, Shelley Domus az én kicsi tökmag virágom (hugi), akinél a világon senkit sem szeretek jobban! Vele mindig, minden helyzetben jól érzem magam, ő az én egyetlen mankóm, amivel még 2 lábon járok a földön. Ha ő nem lenne, nem tudom, mit kezdenék magammal.
A „ma kiviszem a parkba” szófordulatot szó szerint kell venni. Ugyanis 20galleonért sem volt képes felhagyni a tanulással. Felkaptam hát a hátamra és magam vonszoltam ki a parkig.
Nem bánta meg. Ő is szereti a természet lágy ölét, akár csak én. A fákon lévő rügyek virágot bontottak a levelek, pedig kizöldültek; a gyepnek, amin feküdtünk nedves giliszta illata volt. (FUJJ!) Néztük a kék eget, a felhőkből különféle állat és varázslény mintákat formáltunk, miközben nagyokat nevettünk. Mikor meguntuk a bámészkodást lementünk a tóhoz és megmártóztunk benne… (Na jó elég az unalmas részletekből, belevágnék az izgalmas részletekbe.)
Szóval… Volt egyszer egy híres neves tó, amiről azt beszélték, hogy vizének minden egyes cseppje varázserejű. Ez nem igazán hitték el az emberek, sokan babonának tartották, s egyesek féltek tőle, mert úgy hírlik, él ott egy varázslény, ami mindenkinek keresztbe tesz, ha csak a közelébe merészkedsz. Ezen a bátor napon, mi elég elszántnak találtuk magunkat, hogy felkeressük ezt a nagy csúnya szörnyet.
Elmentünk tehát a tóhoz, s mikor megláttuk mind a ketten szinte egyszerre eltátottuk a szánkat. Gyönyörű volt. A vize aranylóan csillogott a nap sugaraitól és partja rendezett volt, egyáltalán nem olyan elhanyagolt és gazos, mint amilyenre számítottunk. Kimerészkedtünk hát, a bokrok megül, hogy közelebbről szemügyre vehessük a víz tükrét, de amit a parthoz értünk a vízből kiugrott egy félig sellő, félig tündér szerű lény és megállapodott a levegőbe.
Bőre akár a vízé, haja akár a derékig érő „tél”, olyan fehér volt, szemei pedig zölden világítottak. Félelmetes volt, ugyanakkor szépséges lény. Valami furcsa nyelven beszélt hozzánk, mintha figyelmeztetni akarna minket valamire. Csak pislogtunk egymásra, mint hal a szatyorba, mikor a lény egyszer csak visszaugrott a vízbe, hatalmas vizet zúdítva a mellettünk lévő bokorba.
Ugyanarról a helyről, néhány másodpercen belül, egy feketébe öltözött, maszkos úriember lépett elő. Shelley a kezem után kapott, hogy fussunk el, de én megdermedve álltam a sötét alak előtt. Torkaszakadtából kiabált és lökdösött, hogy észhez térítsen, de csak akkor eszméltem fel, mikor megharapta a csuklómat. Ráförmedtem, majd észbe kaptam, hogy ez most nem a csodálkozások, veszekedések és egyéb dolgok helye. Itt bizony veszély van, szóval most menekülünk.
Szaladtunk, kifelé az erdőből, de az alak követett minket. Nem is szaladt inkább, repült, suhant vagy nem is tudom. Furcsa volt. Már majdnem beért, mikor egy kerítést átugorva kijutottunk a közönség szeme elé a főútra. Az alak hirtelen köddé vált, úgy néz ki többé már nem fenyeget minket a veszély.
Egész éjszaka ezen töprengtem, hogy vajon a lény figyelmeztetni akart minket a veszélyre, a sötét alakra, vagy arra, hogy semmi keresnivalónk nincsa a tiltott övezetben. Egyszer mindenféle képen ki kell derítenem, de egyelőre be kell tartanom az ígéretet Shelleyvel szemben, hogy soha többé nem megyek vissza."