Lana & Helena

Lanával megbeszéltünk egy találkozót az átváltoztatástan tanteremben délután négy óra felé. Én már jóval előtt ideértem, inkább ellógtam mágiatörténetről, de feltétlenül át akartam gondolni, hogy hogyan is kell elkezdenünk ezt az egész animágia dolgot. Fel kellett idéznem, hogy Tata hogyan kezdett velem, sok évvel ezelőtt. Jó pár percre elmerengtem magamban, aztán mikor elegendő ismeretet összegyűjtöttem, a kis bevezető szövegemen kezdtem el gondolkodni. A rövid összefoglalón, amiben leírom Lanának az animágia alapjait.
Éppen nagyon elgondolkoztam, amikor nyílt az ajtó. Először azt hittem Lana, de aztán hamar rájöttem, hogy nem ő az. Ő egymagában nem piheg, és nem ad ki elég durva hangokat... Egy szerelmes pár volt az, éppen üres termet kerestek maguknak. Szerencsére észrevették, hogy ez nem egy üres terem, és pont olyan zajosan távoztak, mint ahogy jöttek.
Mikor másodjára nyílt az ajtó csak fohászkodni tudtam, hogy ne mégegy pár jöjjön be.

- Szia!- köszöntem vissza- Már azt hittem, te is... na, mindegy, hagyjuk- nem akartam húzni az időt.
- Na, gratullálok neked!- örültem, hogy Lana kezdett tanulás terén egyenesbe jönni.
- Kezdjük is!- tapsoltam egyet, mire a teremben az összes fákly meggyulladt. Tetszett a lány csodálkozó ábrázata. Egy varázslat segítségével a fákylák ezentúl hangra lobbantak fel- Az első dolog, ami nagyon fontos. Ha ezt nem tudod, akkor nagyon nehéz lesz animágusnak lenned. Tudsz megidézni patrónust?- mikor a lány kérdőn nézett, elmagyaráztam, miért is kell a patrónus- Egy varázsló vagy boszorkány patrónusa mindig azt az állatot veszi fel, amelyiknek a karaktere legjobban hasonlít az illető emberére. Amikor egy bizonyos állattá változol, nem használsz varázslatot, így tudnod kell, hogy mi az az állat, amivé változni szeretnél. Emellett kötelező a nonverbális varázslás, de ezt tudom, hogy megy már neked. Vegyünk példának engem. Expecto patronum!- kiáltottam, mire a pálcámból előugrott egy óriási, szárnyas ló. Egyszerűbben pegazus. Megszüntettem a varázst, majd pár másodperc múlva már lóként álltam Lana előtt. Nem valami aprócska pónilóként, de nem ám! Marmagasságom a két méter fölé emelkedett. Fedőszőröm finom, halvány szürke árnyalatú volt, míg sörényem, farkam, és lábszáraim feketék lettek. Szárnyaim a hátamon pihentek összehajtva, de szándékosan kinyújtottam őket. Fesztávolságuk elérte a nyolc métert, kicsit problémás is volt a teremben ez, ezért gyorsan behúztam őket, majd visszalényegültem emberré- Na, hogy tetszett?- kérdeztem a lánytól. Az alapot elmondtam, a többit meg úgyis tanulta órán, szóval nem fogom McGalagonyt ismételni. Mindig, amikor visszaváltoztam, bennem volt egy darabig az az erő, amit csak e gyönyörű kanca testében érezhettem.

Örültem, hogy tetszett Lanának a mutatványom. Kijelentését, miszerint király, csak egy mosollyal nyugtáztam. Nem kellett sokat várnom, megláthattam az imént említett patrónust. Nagyon szép, erős patrónus volt.
- Remek!- dicsértem Lanát. Látszott rajta, hogy örül annak, nemsokára ő is hasonló farkasként száguldozhat itt. Ki kellett kicsit ábrándítanom- Még hosszú idő, mire te is kapásból át tudsz alakulni. Először pár dolgot meg kell néznünk mélyebben- tudtam, a lány nem fog elcsüggedni, de inkább biztosra mentem, ezért mondtam csak ezt neki- Én úgy gondoltam, hogy ma elsősorban a nonverbális varázslással foglalkozunk- Lana kicsit vadul nézett erre- Tudom, hogy profi vagy benne! Azonban azt szeretném, hogy még a jobbnál is jobb legyél. Ha ez megy, akkor sokkal könnyebb dolgod lesz később- Lanának muszáj azt tennie, amit mondok. Csak akkor segítek neki, ezt ő is jól tudja- A következő egy órában szeretném, hogyha itt az átváltoztatástan tanteremben szinte mindenféle varázslatot bemutatnál. Legyen az bűbáj, átok, rontás, átváltoztató ige, bármi. Bármi, ami eszedbe jut. Vannak itt bogarak, és bábuk, azokon a legtöbb varázs elvégezhető; de rendelkezésünkre áll jópár törni, égetnivaló szék is. A lényeg egy: minden varázslat nonverbális legyen, és kb. másodpercenként varázsolj egyet. Igyekezz minél kisebb pálcamozdulat használni, minél észrevehetetlenebbül igézni. Gondolom menni fog... úgyhogy rajta!- az utolsó szót kiabálva mondtam, és vártam, hogy teljesít a lány.

Lana megtette a tőle telhetőt, az elmúlt egy órát végigvarázsolta nonverbálisan. Amikor már láttam, hogy szellemileg kezd kicsit fáradni, szóltam, hogy elég lesz. Azt akartam, hogy akkor hagyjuk abba, amikor a legjobban megy. Ha tovább erőltetem, jobb nem, csak rosszabb lett volna.
A lány kérdőn nézett rám, én pedig igyekeztem összefoglalni a véleményemet röviden. Nem akartam kertelni, egyből meg kellett mondanom amit gondolok. Ez így fair.
- Ügyes vagy!- kezdtem- Jól megy a nonverbális varázslat, persze, van még mit gyakorolni, de hát kinek nem? Szerintem ez jó lesz. Arra kérlek, hogy az elkövetkezendő egy hónapban minden nap gyakorold a nonverbális varázslást kis pálcamozdulatokkal egy órán át. Illetve, esténként, amikor elalváshoz készülődsz, képzeld magad elé a farkasodat, és minden apró porcikáját vésd jól az emlékezetedbe. Ez azért kell, hogy tudd majd, mivé akarsz változni. Sajnos azonban egyenlőre nincs más instrukcióm számodra. Vagyis egy mégis van: sose próbálj meg átváltozni, mert nem fog menni, és akár bele is halhatsz! Ha csak félig változol át, és nincs a közelben segítség, nagy kárt tehetsz magadban!- sajnos csak ennyit tudtam egyenlőre mondani a lánynak, semmi többet. Az animágussá válás hosszú folyamat, nem szabad elsiettetni- Ha gondolod, akkor azonban azt a napi egy órát eltölthetjük együtt is, itt ebben a teremben. Akár párbajozgathatunk is nonverbálisan, ha gondolod. Rád bízom, hogy mit akarsz ezekben az egy órákban.

- Nagyon szívesen- kb. csak ennyit tudtam válaszolni- Én bármikor ráérek, nincs semmi dolgom- tényleg bármikor ráértem.
Láttam, hogy Lana nagyon elgondolkozik valamin, és egyszerűen nem bírtam ki. Tanultam oklumenciát, és legilimenciát is, tehát nem volt nehéz dolgom. Lana teljesen elkalandozott, így "könnyű préda" volt. Biztos vagyok benne, hogy egyébként nagyon csúnyán visszavágott volna, most azonban észre sem vette, hogy betekintettem gondolataiba. Nem mertem mélyre menni, így csak annyit sikerült felfognom a lány gondolataiból, hogy valamilyen lakáson gondolkozik. Lehet, hogy nincs hová mennie?- fordult meg a fejemben. Nem tudok semmit a lány háttéréről, így akár elfordulhat ez is. Végül csak ennyit kérdeztem:
- Valami baj van? Esetleg tudok segíteni?

Figyelmesen hallgattam Lanát, majd döbbenten fogadtam a hírt. Rájöttem, hogy akár milyen erősnek is mutatja magát a lány, belül nagy bajok vannak. Igaz barát? Hmm. Valójában még nekem sem volt ilyenem, de Lana az az ember, akire rá tudnám húzni ezt a jelzőt. Igaz barát, mint Lana. Ez tetszik. Kicsit el is mosolyodtam, amikor rám nézett. A lakás-problémát csak eztán nyögte ki.
Gondolkoztam mit mondjak, hogyan fogalmazzak. Végül rájöttem: sehogyan. Csak mondom és kész- Lana!- a felszóllításom kicsit erősre sikeredett, a lány felkapta a fejét- Szerintem mi barátok vagyunk, és te vagy az első, akire tényleg barátként tekintek. Nagyon örülök, hogy elmondtad mi a bajod, ugyanis történetesen tudok segíteni- itt már fülig ért a szám- Tata háza London közelében, a város szélétől pár mérföldre van. Erdők veszik körül, még pár kisebb domb is van. A ház óriási, egy házimanó tartja rendben. Én itt fogok élni tovvábbra is, de egyedül egy ekkora házban... nem jó. Költözz hozzám!- reméltem Lana nem érti félre amit mondtam. Hogy tudja, másnak ezt nem ajánlanám fel. Hogy ez a lehetőség csak neki szól, csak most( na jó, neki máskor is). Hogy én tényleg barátként tekintek rá, és ha ő nem is rám, akkor is jöhet hozzám. Hiszen én segíteni akartam, mint általában mindig mindenkinek. Sajnos sokszor ez is okozta a vesztemet: amíg nem estem pofára valakivel szemben, addig szinte feltétel nélkül megbíztam benne, és az életemet adtam volna érte.

Lana Winters elfogadta az ajánlatomat, és teljesen kikelt magából örömében. Megölelt. Megölelt, mint egy barát egy másik barátot.
Ölelés... Emlékképek ugrottak be, amelyből Lana semmit sem érzékelt. Minden csak addig tartott, amíg az ölelése...

Két éves voltam, az anyukám egy utolsó búcsúcsókot adott nekem, mielőtt felszállt a vonatra. A vonatra, amiről csak a holttestét hozták le...Ugrott a kép, már lehettem négy éves is: Tata zárt ölelő karjaiba, amikor leestem egy fáról famászás közben... Hat évenes egy sziklapárkányról csúsztam meg. Megint Tata ölelt meg... Tizenhárom éves voltam, és Lorenzo ölelgetett... Tizennégyévesen már nem egyszerűen ölelt, magához húzott... megerőszakolt... Tizenöt évesen Tata ölelt meg, mielőtt elindultam volna a suliba vissza. Aztán megölték őt... Senki sem ölelt meg... A legtöbb szeretetet egy erdőben élő vadállattól kaptam nyaranta... Ölelés...

Felocsúdtam, és mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy Lana véletlenül se vehessen észre semmit. Mikor a lány elengedett újra felvette pokerarcát, bár a szeme továbbra is mosolygott. Visszamosolyogtam rá, és próbáltam feledni az öleléssel kapcsolatos élményeimet. Egyszer, egy nagy, talán elmesélek majd mindent Lanának, persze csak akkor, ha ezt ő személyesen kéri. Egyébként nem fogok traktálni bugyuta 'kis' problémáimmal. Tényleg, erről jut eszembe, vajon miért nincs Lanának hova mennie? Meg kel kérdeznem.
- És...öhm... izé... miért nincs hová menned?- kérdeztem végül. Biztatóan néztem rá, olyan "Nekem elmondhatod arccal". Reméltem tényleg a barájának tart, és elmondja. Mivel már jóideje beszélgettünk, és közben végig ácsorogtunk, úgy gondoltam, leülhetnénk valahova. Pálcám egy intésére egy két személyes fekete bőrkanapé tűnt fel a hátunk mögött, majd fionam, ledöntve minket a lábunkról leültetett minket. Végül berepült velünk együtt egy félreeső sarokba, ahol nem volt útban- Bocsi- kértem elnézést a kissé heves kanapé miatt.
Csak néztem a lányra, és vártam, hogy nekikezdjen a történetének. Szívesen meghallgattam volna, és tapasztalatból tudom, hogy minél többször mesél el valaki egy fájó emléket, annál kevésbé fáj, és a lelkén ejtett seb egy picit jobban összeforr.

Figyelmesen, és csendben hallgattam Lana történetét. Sosem gondoltam volna semmi ilyenre, és sajnáltam a lányt. Természetesen ezt nem mutattam ki, hiszen szinte tudtam: ennek nem örülne. Mikor az apja kitagadásáról beszélt, egy kérdés fogalmazódott meg bennem, de mielőtt kimondhattam volna, már választ is kaptam rá. Biztosra vettem, hogy Lana nem használt legilimenciát, azt éreztem volna. Ezeke szerint kezdtünk annyira közel állni egymáshoz, hogy a gondolataink felét már helyesen értelmeztük. Ennek kimondottan örültem.
Gondolkoztam, mit is mondhatnék Lanának erre. Azt, hogy sajnálom? Vagy inkább szidjam a halálfalókat, és az apját? Ezek nem vezettek volna előre. Ritkán éreztem ilyet, de most fogalmam sem volt, mit tegyek. Ezért csendben maradtam, tudván: Lana érti, hogy mire gondolok. Reméltem.
A csend már kezdett kicsit unalmassá válni, amikor Lana feltette A kérdést. Mivel ő is elmondta saját történetét, úgy éreztem, nekem is el kell mondanom, velem mi volt. Rövisre kell fognom, gondoltam; de egyszerűen ezt nem bírtam röviden elmondani. Nagy levegőt vettem, és elkezdtem.
- Két éves voltam, amikor a mugli szüleim felszálltak egy Dél-Angliába tartó vonatra, és meghaltak. Én addig egyetlen élő rokonomnál, Tatánál voltam "megőrzésre". Végül nem csak arra maradtam ott. Tata varázsló volt, és mikor hat éves koromban megmutattam: bennem is van mágia, az öreg mindenbe beavatott. Innentől kezdve egészen tizenegy éves koromig, amíg nem kaptam meg a saját pálcámat, az ő pálcával tanított meg kisebb bűbájokra, majd később rontásokra, átkokra. Mikor a Roxfortba jöttem, már azonnal le tudtam volna tenni a másodikos év végi vizsgát; de nem csak gyakorlatból, hanem elméletből is. Imádtam Tatával élni, ő egy személyben volt apám és anyám is. Tizenhárom éves koromban, mint ahogy azt már a Szárnyas Vadkanban is elmeséltem, Lorenzo megjelent életünkben. Egy évre rá megátkozta Tatát. Ő tudta, hogy már nem lesz sok ideje hátra, de normális esetben még most is élne. Tizenöt évesen ősszel, egy hétvégén hazalátogattam, külön engedélyt kaptam rá az igazgatótól. Már éppen indultam volna vissza, és hívtam volna a Kóbor Grimbuszt, amikor halálfalók jöttek, majd ketten egyszerre támadtak rá Tatára. Ő normális esetben meg tudott volna velük küzdeni, de az átok legyengítette, így a szemem láttára halt meg... Az elmúlt nyarakat azóta átváltozva töltöttem az erdőben, és valahogyan nem oltam egy túlzottam nagy társaság. Mindenki úgy tartja, és mindent, és mindenkit megátkozok, azokban ez nem így van. Remélem te is tapasztaltad- itt elmosolyodtam- Sokan azt hiszik, hogy legjobban a párbajátkokat kedvelem, és hogy ez megy a legjobban, pedig nem. Messze a leggyöngébb pontom a párbajozás. A kedvencem, és amiben a legjobb vagyok, az az alkotás, és az átváltoztatás. Majd egyszer megmutatom milyen kis kuckót alakítottam ki a Főnix Rendjének tagjai számára a Rengetegben- itt már mosolyogtam. Igyekeztem terelni a szót, és a tragikusabb eseményeket is elmondani vidáman. Így biztos volt, hogy nem bukok ki. Nem szerettem senki előtt kibukni, és újdonsült barátnőm előtt még kevésbé szívesen tettem volna meg ezt.

Szerencsére Lana sem feszegette a témát, így legnagyobb örömömre egy jó témáról kellett beszélnem.
- Az nagyon jó lenne!- kiáltottam fel- Mondjuk, mit szólnál a karácsonyi szünethez? Ugyan az év még csak nem rég kezdődött, itt lesz az hamar?- mosolyogtam- És... nyárra már szerintem izgalmasabbá is tudnánk tenni a dolgokat- ördögi vigyorra húztam a számat- Ha eleget gyakorolsz, akkor nyárra már farkas alakban járhatod az erdőt- az szám széle érdekes szögben görbült- Van a közelben egy... falucska... he-he- heherészni kezdtem- És ott lehet egy picit rosszalkodni- itt elkezdtem röhögni, és belegondoltam, gyerekként, amikor még nem voltam animágus mennyit rendbontottam ott. Tata halála óta ilyet nem tettem, de úgy éreztem, ideje lesz már, és a nyár erre jónak is ígérkezett.
Lanával még hosszú órákat beszélgettünk anélkül, hogy az órára néztünk volna. Egyszer azonban meghallottuk egy papucs csoszogó hangját, és az asztmás zihálást. Kissé riadtan összenéztünk.
- Friccs!- suttogtam. Elmenni már nem volt időnk. A csoszogás közeledett. Egyetlenegy lehetőség maradt: a kiábrándító bűbáj. A probléma azonban az volt, hogy Friccs már nagyon közel járt. Két bűbájt nem fogok tudni kiszórni. Úgy gondoltam, sőt, biztos voltam azonban benne, hogy Lana is tud ilyet, így magamat mentettem. Talán egy másodperccel előbb esett le, hogy mit kell tennem, így mire az ajtó kinyílt, én láthatatlan voltam, ellentétben Lanával. A csoszogás azonban, nem Friccshez tartozott.

Az ütő megállt bennem, amikor rájöttem, Lana nem tudta magát kiábrándítani. Átkoztam magam a butaságomért, elsősorban őt kellett volna. Talán lett volna időm magamra is... De ha nem, az sem érdekelt. Az én pálcám legalább a kezem ügyében volt, nem úgy, mint az övé, ami a kanapé háttámlája mögött hevert.
Azonban hiába rágódtam ilyeneken, a csoszogás megszűnt, Lana pedig kővé dermedve várta, hogy kinyíljon az ajtó. Nem kellett sokáig várnia. Az arcán látszott, hogy nem tudja megkönnyebbüljön, vagy inkább örüljön-e annak, hogy Friccs helyett az igazgató és egy házimanó áll vele szemben. Én sem tudtam mit érezzek, egyszerre könnyebbültem meg, és lettem százszor idegesebb, mint eddig. Ha kiderül, hogy mit művelek... kicsaphatnak, futott át a fejemen. Körbenéztem. A teremben volt egypár pegazus toll. Ez nem jó...
Lázasan törtem a fejem, miközben Dumbeldore belépett, és becsukta az ajtót maga mögött. A házimanónak mondott valamit halkan, mire az egy pukkanás kíséretében eltűnt. Lehet hogy hozat valamit... Nem akartam tudni, hogy mit. Az idős professzor jókedvűen dudorászva helyet foglalt egy egyik kanapén, szemben Lanával, és elkezdte nézegetni a terem díszeit, azokat, amiket Lana varázsolt a beszélgetésünk előtti egy órában. Mindenhova nézett, csak felénk nem. Ezt nem értettem. Lana látható volt, és nagy sietségemben az én kiábrándító bűbájom sem sikeredett túl jóra. Odébb akartam lépni egyet, hogy jobban lássam az igazgató arcát, de véletlenül arrébb löktem ezzel egy széket. Halkan felniykkantam, és úgy hallottam Lana is így tett. Ekkor nézett ránk Dumbledore.
- Jó estét, Winters kisasszony, jó estét, Goldlion kisasszony!- köszönt ránk udvariasan. Mindeközben mosolygott, és hangja sem tükrözött megróvást. A szívverésem is megállt. A kiábrándító bűbájom eltűnt, pedig az igazgató nem végzett egyetlenegy pálcamozdulatot sem. Csak ült, és kezében fogta hosszú, míves pálcáját- Foglaljanak helyet, csak bátran!- bíztatott minket, mire kénytelen-kelletlen leültünk vele szemben. Ha az egész jelenet nem éjfél után történik, és nem egy olyan helységben, ahol jelenleg nem szabadna tartózkodnunk, úgy éreztük volna, hogy kivételesen jók vagyunk valamibn, amiért az igazgató személyesen beszél velünk, fordít ránk időt. Sajnos ez nem így volt.