Helena & Lana

Lana megdicsérte a seprűmet- Köszönöm- mondtam- Nimbuszon még nem ültem, de azokról is sok jót hallottam már.
Pár másodperc múlva Lana már magasra felrepült. Kíváncsian néztem, hogyan válik eggyé seprűjével. Látszik, hogy sokat repül.
Ekkor én is felültem a Tűzvillámra, és megindultam felé a maximális sebességgel. Annyira boldog voltam, hogy végül nem is tudtam, merre megyek. Sorra csináltam a dugóhúzókat, és a bukfenceket. Zuhanórepülésben közeledtem a földhöz, majd mikor már csak fél méterre voltam a talajtól, visszafordultam. Vagy öt percig is eltartott, mire lehiggadtam. Ekkor megkerestem szememmel Lanát, aki szemmel láthatóan ugyanúgy élvezte a repülést, mint én. Mellé repültem, és elkezdtem ordítani mint egy idióta. Hogy mit, az jó kérdés. Csak kiabáltam, és sikítottam örömömben pár másodpercig. Majd végre sikerült megszólalnom:
- Nagyon szépen repülsz- ezt muszáj volt kimondanom, hiszen szerettem kedves lenni. Ez azonban nem csak kedvesség, hanem igazság is volt- Nincs kedved játszani egyet? Passzolgathatnánk, vagy ha gondolod, be is állhatok a karikák elé védeni párat- legszívesebben Fogót játszottam, de mivel a Tata barátai mind más poszton játszottak, nekem meg kellett tanulni mindegyiken elboldogulni. Szerettem Őrző lenni, de a második kedvencem a Hajtó volt. Talán majd később megkérdezem Lanát, dobhatok-e neki párat. Remélem belemegy, a cikeszt ugyanis most nem vehettük elő.

Lana elrepült egy kvaffért, de mire kettőt pislogtam, már vissza is ért. A labdát a kezembe passzolta. A lány dobása határozott, és erős volt. Tetszett. A Tata barátai nem tudtak ilyen jót dobni. Előrébb repültem, majd visszahajítottam neki. Régen játszottam már, de ennek ellenére nagyon pontosat sikerült dobnom. Megérte a sok nyári gyakorlás kiskoromban. Lanával végigsiklottunk a pályán, miközben a kvaff ido-oda járt köztünk. Aki alulról nézte, az csak két fekete, és egy piros suhanó foltot láthatott( mindkettőnkön a rendes iskolai talár volt; nekem nem volt kviddicstalárom, Lana pedig nem vette fel sajátját egy ilyen kis játék miatt). Én felettébb jól éreztem magam, és arra vártam, mikor kezd bele a lány a láthatatlan ellenfél kerülgetésére. Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamarosan pörgések, forgások, zuhanások( csak hogy néhányat említsek) közben passzolgattunk. A kvaff egyetlenegyszer sem esett le, és szerintem én sem voltam ügyetlen. Én jól éreztem magam. Ekkor azonban megpillantottam egy fekete alakot a földön, aki a pálya felé közeledett sebes léptekkel. Csak remélni tudtam, hogy nem egy tanár. A Nap már lefelé ment, és nekünk valószínűleg már a hálókörletünkben kellett volna lennünk.
- Szerintem baj van- ennyit mondtam csak Lanának.

Lana szájából a dicsérő- dorgáló mondat valamiért dicséretnek tűnt.
- Jól van- feleltem neki. Ha szerinte nem lesz semmi gond, akkor valószínűleg tényleg nem lesz. Bár, a biztonság kedvéért a talárujjamba dugtam a pálcámat. Csak azért, hátha meg kell átkoznom valakit.
Az alak sebes léptekkel közeledett a pálya felé. Fogalmam sem volt, hogy ki az. Hívogatóan intett nekünk. Jelezte, hogy szálljunk le.
- Menjünk?- kérdeztem a lánytól- Szerinted ki lehet az?- tettem hozzá. Nem mintha érdekelt volna különösebben. Csakis annyiból számított, hogy fel tudjak készülni a védekezésére. Elvégre nem volt mindegy, hogy egy elsősre, vagy egy végzősre szórok átkot.

Követtem Lanát a földre. Pár másodperc múlva, már mindketten pálcával a kézben álltunk az idegen felé fordulva. Arcát sötét csuklya takarta, így nem láttuk ki az. Magas alak volt, 190 körül lehetett. De valami szemet szúrt nekem. Annyira furcsán mozgott! Fogalmam sem volt, hogy miért, de ki akartam deríteni. Tovább néztem a felénk közeledő embert. Mikor odaért elénk, furcsa hangon megszólalt:
- Miért nincsenek már a hálókörletükben, lányok?- ekkor kuncogás hallatszott a köpeny közepe felől. Hirtelen leesett, hogy mivel, pontosabban kikkel van dolgunk. Pálcám egyetlen legyintésére a köpönyeg felrepült magasba, majd az egymás vállán álló két Hugrabugos elsős hanyatt esve vergődött egymás hegyin-hátán.
- Mégis mit képzeltek!? - sziszegtem, majd bokájuknál fogva a levegőbe emeltem őket. Bedühödtem, legszívesebben őket is elátkoztam volna. De nem tettem. Kivételesen egyszer meg akartam hagyni az örömöt másnak. Lanához szóltam:
- Azt teszel velük, amit akarsz, csak izgalmas legyen, és tanulságos- mosolyogtam, majd seprűmet az ölembe véve leültem a földre. Egy kis popcorn kellene már csak a kezembe. Remélem, a Mardekáros lány izgalmas mozit csinál nekem. Ahogy erre gondoltam, ördögien elmosolyodtam.

Örültem, hogy Lana megadta a kegyelemdöfést. Reméltem, hogy nem megy nagyon messzire, az ugyanis két hülye elsőssel szemben csúnya dolog lett volna. Én is igyekeztem előbb visszafogni magamat.
- Itt hagyjuk őket?- kérdeztem a lánytól. Valójában már tényleg a kastélyban kellett volna lennünk- bár ez szemmel láthatóan egyikünket se érdekelte különösebben- Reggel majd megtalálja őket Hagrid- elmosolyodtam a gondolatra, hogy mit kapnak majd ezért. De egy dolog még kimaradt. Az arcunkat el kellett, hogy felejtsék. Gyorsan felejtésátkot szórtam mindkettőre, majd leengedtem őket a földre. Nagyon koppantak azonban, mert a menekülésük megakadályozása miatt sóbálvánnyá változtattam őket.
- Szerinted elég lesz így?- kérdeztem.