Adeline Paige Wagner

Kicsit olyan... Kicsit őrült ha kell, kicsit szeszélyes. Ha megmakacsolom magam nincs esélyed jobb belátásra bírni. Kétkedő természet vagyok. Mindent megkérdőjelezek ha tudok és minél többet töprengek rajta annál kevésbé tudok mi a helyes válasz, döntés. Ezzel képes vagyok magamat is az őrületbe kergetni. Nem is kellenek hozzá kívülállók. Nem szeretem ha jó tanácsokkal akarnak engem elhalmozni és többnyire nem is szokásom megfogadni, már csak dacból sem. Szeretek a saját belátásaim szerint cselekedni, ahogyan azt jónak látom. Na és ha elhibázom? Egyedül nekem fáj. Megbízható típus vagyok. Bér nem egyszerű elnyerni a bizalmam, de ha sikerül, akkor az azt jelenti, hogy magam is megbízom benned, vagyis ne szúrd el. De még könnyebben tudsz nekem csalódást okozni és onnantól már nem bízom meg benned többé. Nem bírom ha valaki túl sokat fecseg, locsog értelmetlen dolgokról... Egyszerűen kiborít. Azokat sem csípem akik előszeretettel okoskodnak. Merthogy nekem is van véleményem és olykor hajlamos vagyok gondolkodás nélkül is hangot adni annak.

Alacsony termetem van, de elmondhatom, hogy a legkevésbé sem zavar vagy érdekel. Mindössze százhetven centiméter ha elérem... Többnyire úgy tartják, hogy amilyen kicsi vagyok olyan aranyos arcocskám van. Aranyos arcocskám? Oké... Mindemellett hosszú barna hajam van, amihez zöld szempár párosul. A hajamat hacsak tehetem kiengedve hordom. Nem túlságosan rajongok az iskolán belüli ruhaviseletért. Különösen a talárommal nem vagyok kibékülve még így hét év után sem, de azért büszkén viselem. Szabadidőmben viszont a hétköznapi, kényelmes viselet élvezhet előnyt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy nem adok mások rosszalló vagy éppen irigykedő véleményére... Viszont nem többet mint amennyit kell és szükséges.

Sok év telt el azóta. Megértettem dolgokat, de továbbra is vannak megválaszolatlan kérdéseim. Elsősorban, miért éppen velem történik mindez? Emlékszem a nappaliban játszottunk a testvéremmel, rajzolgattunk. Nem volt ebben semmi különösen, amíg nem képek kezdtek megjelenni az elmémben. Különös dolgokat láttam... Eleinte nem tanúsítottam neki nagyobb jelentőséget, hát csak folytattam. Majd egyik percben a húgom lapjára tévedt a tekintetem. A szám elé kaptam a kezem. Megijedtem. Pontosan ugyan az állt a papírlapon, mint a fejemben. Kicsi voltam ugyan, de nem buta. Nem hiszek a véletlenekben. Kikaptam a kezéből a lapot majd apró darabokra tépkedtem. Majd megkértem, sőt inkább követeltem, hogy csináljon még egyet. Akármit, bármit. Közben én is folytattam. Szerettem volna elterelni gondolataimat. A családunkra gondoltam miközben tovább festegettem. Majd percekkel később újra a húgomra néztem... Láttam rajta, hogy megvan rémülve. Na tessék, erről is én tehetek. Nem érti. De hát én sem. Mégis hogyan kéne valami olyasmit megmagyarázni neki, amit én magam sem értek?! Ez hogyan lehetséges? A lapon a mi családunk volt lerajzolva. Én, a hágom, apu és anyu. Kirohantam a nappaliból a testvérem rajzával a kezemben, egyenesen a szüleimhez tartottam. Össze-vissza hebegtem-habogtam mindenfélét. Próbáltam értelmesen mondatokban beszélni, csak elhadartam az egészet, mindent. De ők mindvégig olyan nyugodtak voltak. Összenéztek majd vissza rám, elmosolyodtak. Én pedig már egyre kevésbé értettem mi folyik a családunkban.
Emlékszem mikor először sétáltam végig a vasútállomáson, mikor először ültem fel a vonatra. Nem akartam egyedül lenni... Féltem az új dolgoktól. De körülöttem mindenki olyan felszabadult volt. Beszélgettek, nevetgéltek. Nem találtam a helyemet közöttük. Korábban még csak ehhez foghatót sem láttam. De mára az a szégyenlős, félénk kislány teljes mértékben megszűnt létezni. Megbékéltem a helyzetemmel. Elfogadtam. Majd megtanultam bánni vele.
Nincs ehhez fogható. A hatalmas és tágas kastély, a titokzatos erdő. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Ámultan figyeltem a kastély nagytermében lévő mennyezetet, szinte már beleszédültem. A festményeket, na meg persze a szeszélyes lépcsőket. Mégis minden olyan barátságos volt. Na és azok a különös szerzetek. Hisztis Mirtill, félig fej nélküli Nick, igazán szórakoztatóak. De ha épp ők akarnak szórakozni, akkor képesek a frászt hozni a diákkora.
Mintha legalább is egy mesébe csöppentem volna különös lényekkel, ahol mos én írhatom a saját történetemet. Nem tudom. Vajon boldog véget fog érni ez a történet? Sajnos, én nem hiszek a boldog befejezésben. De még ha akarnám se tudnám elfelejteni. Pedig megpróbáltam nem gondolni rá. A minap láttam valamit. Talán csak egy álom volt... Talán egy napon minden valóságos lesz. Minden olyan zavaros még... Majd ez az új rendelet. A dolgok megfognak változni, érzem. Nem szeretem az új dolgokat, amiket nem látok előre. Magamat láttam. Nem voltam egyedül. Volt még velem valaki. De nem tudok rájönni, hogy kicsoda. Nem ismerem...

KÓD: Griffendél 7/4 lány
KIRENDELT PÁR: Mardekár 7/4 fiú
PLAY BY: Rachele Brooke Smith