Laura Pearl Patris

Laura Pearl Patris || Lala || 25 || Emma Stone

Teljes név: Laura Pearl Patris
Születési idő: 1972. 05. 27.
Születési hely: Wales, Tywyn
Élőhely: Nagy-Britannia, London
Pálca: 12 és háromnegyed hüvelyk, Juharfa, Főnixtoll
Foglalkozás: Animágus, takarítónő, halálfaló

Ilyen vagyok....

Hát, mit mondhatnék magamról? Halálfaló vagyok, vagy talán inkább voltam, nem tudom a többiek még munkálkodnak-e, de én letettem a pálcámat. Na de, a jellemem: nem tudom mit mondhatnék magamról. Én szerénynek tartom magam, csendesnek, alattomosnak. Mindig is szerettem a háttérben munkálkodni, ilyesmi feladataim voltak, még a Nagyúr idején is, nem is lettem volna hajlandó gyilkolni. Tiszteltem őt, vagy inkább féltem. Féltem a hatalmától, féltem, hogy a markában tartott családomat esetleg megölné. Nem akartam kockáztatni, így mindent megtettem értük. Talán ezt hívják szeretetnek, gondoskodásnak és hűségnek. Igen, ilyen vagyok én. Szeretek gondoskodni másokról és éreztetni velük, hogy szeretem őket. Nem voltam talpnyaló, csak tettem, amit tennem kellett. Nem hiszek az igazságban, mert ha létezne, nem lenne ilyen gonosz a világ. A jóságban sem hiszek, hisz mindenki szívében ott lakozik a sötétség, ezt már észrevettem saját magamon is. Persze lehet tévedek és létezik jóság és igazság, régen erősen hittem benne, én magam Griffendélbe jártam, de túl korán kerültem bele ebbe az egészbe. Mindössze 19 évesen ragadott el a Nagyúr a családommal együtt az élettől és tett minket a szolgáivá. Többet nem tudom mit mondhatnék magamról, talán azt, hogy egy egyszerű életre vágyom, egy másik, ugyanolyan átlagos emberrel magam mellett, mint én.

A külsőm... A legjobban egy szóval tudnám elemezni: egyszerű. Nem szeretek kitűnni a tömegből, jól érzem magam elvegyülve, bár ez még kicsit nehéz, így az Azkaban után. Hajdan élénk, enyhén barna arcom még kissé beesett és sápatag, régen alig látszódó szeplőim, most talán rikítanak róla. Tengerkék szemeim mintha megkoptak volna és már nem ragyognának úgy, mint 2-3 éve. A hajam. Nos, az nem változott sokat, sosem volt szép. Vékony szálú, vállig érő és egyszerű barna, csak most kezdett el töredezni, ezalatt a két év alatt, a fogságom idején. Mondhatni magas vagyok, 178 cm, és e mellé kissé vékonyka, de kellően nőies. Azt hiszem modell alkat vagyok, persze nem a mai csontvázakra célzok, hanem a magas, vékony, de nőies modellekre, azokra, akiken van mit nézni. Csak én nem emelem ki az előnyeimet. Tényleg nem akarok kitűnni.

Az én történetem....

Az én történetem 1972. május 27-én kezdődik, Walesben, egy tengerparti városban. Édesanyám aranyvérű, édesapám pedig mugli, én, jó sejted, félvérnek születtem. Sajnos nem született testvérem, akármennyire is szerettem volna, édesanyámnak egy betegségből kifolyólag nem születhetett több gyereke. Engem természetesen hatalmas családi szeretetben neveltek fel, mindenki szeretett mindenkit és hatalmas bizalom övezte az egész családot.
Egy egyszerű család voltunk, nem a pornép, de nem is a gazdagok. Pont a kettő között. Volt egy kis házunk Tywyn-ben, nem messze a tengertől. Kiskoromban gyakran lejártunk oda fürdeni, csak mi hárman, esetleg még néha a nagyiék is jöttek velünk, néhány unokatestvéremmel együtt. Minden idilli volt, számomra oly' kedves és szeretetteljes. Amikor pedig megkaptam a levelemet a Roxfortból, édesanyámék melle dagadt a büszkeségtől. El sem tudtak képzelni nagyobb megtiszteltetést, mintsem, hogy én is odajárhattam, pont úgy, mint ők hajdanán. Nem sokkal a levél megérkezése után szinte rögtön elindultunk az Abszolútra. Baglyom már volt, talán a szüleim előre gondolkodtak. Ha jól emlékszem akkor vehették, amikor először megmutatkoztak a varázsképességeim. Talán ők még jobban várták ezt a levelet, mint én. Hát, de az is egy vicces történet volt, de talán majd később térek rá vissza, most ugorjunk csak vissza az Abszolútra!
Tehát az utunk rögtön Mr Ollivander varázspálcaboltjába vezetett, természetesen az én erősködésemre. Édesanyám inkább Madame Malkin Talárszabászatába ment volna először, de túlságosan is örült és szeretett, hogy ellentmondhasson az én akaratomnak, ha pedig apa itt lett volna, ő is mellettem állt volna ki, de csak mert nem szeret ruhákat vásárolni. Tipikus férfi.
Benyitottunk és Mr Ollivander egy kedves mosollyal fogadott minket. Én rögtön odaszaladtam hozzá és csillogó szemekkel figyeltem az éppen a pulton tornyosuló pálcadobozokat.
- Jó napot, Mr Ollivander, végre eljött az én időm, egy pálcát szeretnék!
Az öreg csak mosolygott, talán mindennap ilyen szeleburdi, kíváncsi és lelkes fiatalok jönnek-mennek a boltjában, így már meg sem lepte az én viselkedésem. Oh, ártatlan gyermekkor, milyen szép is volt! Édesanyám érdeklődött, hogy mi ez a rendetlenség - oh igen, az én drága jó édesanyám és a rendmániája! -, csak nem új pálcákat készített, mire az öreg Ollivander csak fellelkesedett és taglalni kezdte neki, hogy milyeneket is készített és, hogy éppen most frissítette a készletet, csak még nem volt ideje elrakni a helyükre. Azt hiszem mutogatni is kezdte neki szépen sorban a pálcákat, nem teljesen láttam a kupac ezen végéről az öreget. Én kutakodni kezdtem. Túlságosan is fellelkesültem ahhoz, hogy kivárjam, amíg ők ketten befejezik a beszélgetést, és ez a türelmetlenség és rendetlenség az, aminek köszönhetem a pálcámat.
Talán már túl voltam a negyedik pálcán is, amit megnéztem, amikor közelíteni kezdtem az egyik dobozhoz a kezem, mire annak lerepült a teteje és egyenesen elém csusszant egy pálca a dobozával együtt. Édesanyám és Mr Ollivander egyszerre kapták fel a fejüket a kisebb csattanásra, amikor a doboz teteje földet ért valahol a pult túloldalán. Én nem figyeltem rá, máris a kezemben tartottam a jövendőbeli kis szerelmemet.
- Ő az!
Mosolyogtam, miközben egy kicsit magamhoz öleltem. Akkor még nem tudtam mennyi bajban is fog kitartani mellettem, de már akkor is éreztem, hogy milyen mély kötődés is van köztünk, olyan volt ez az egész pillanat, mintha éppen most találtam volna meg a lelkem másik felét. Nem ölelgethettem sokáig a újdonsült társamat, mivel édesanyám sürgetett, hogy próbáljam ki az egyik polcon. Megtettem. Szinte rögtön összeforrt a fa, én pedig sikítani tudtam volna örömömben, és ahogy elnéztem, édesanyám is ugyanúgy érzett. Gyorsan távoztunk az öregtől, nem lelkendezhettem neki sokat, de lehet hálás is volt érte anyámnak, hogy ő kirángatott onnan. Most viszont egyenesen Madame Malkinhoz mentünk, hogy talárt készíttessünk nekem. Ezt már annyira nem élveztem, de hát mit tehettem volna? Muszáj volt ezt is végig szenvednem. Persze édesanyám itt is lelkendezett, bár most már inkább a ruha mániája miatt, mintsem a büszkeségtől. Bár az is ott csillogott a szemében. Amint végre meg tudtunk venni mindent, olyan büszkén mentem haza, mint még soha. Alig bírtam kivárni a nyár végét, hogy végre elindulhassak a Roxfortba. Abban a két hónapban, szinte csak azon járt az eszem, a pálcával való gyakorláson kívül, hogy vajon melyik házba kerülhetek. Édesanyám Hollóhátas volt, édesapám pedig Hugrabugos. El sem tudom képzelni, hogy vajon én hová kerülhetek! Mennyit izgultam ezen, bár abban biztos voltam, hogy a Mardekárba nem kerülhetek. Az lehetetlen lenne. Édesanyámékat, akármennyire is szerettek, sikerült teljesen kiidegelnem. Szinte minden nap megkérdeztem tőlük, hogy szerintük vajon melyikbe kerülhetek. Lassan már talán jobban várták, hogy elmenjek végre a suliba, mint én magam. Bár, meg tudom érteni őket, én sem szívesen lettem volna összezárva az akkori önmagammal, aki éppen készül élete legnagyobb kalandjára.
És eljött! Ott álltunk a King Cross pályaudvaron - 9 és 3/4-dik vágányon. Édesanyám könnyes szemekkel búcsúztatott és az égvilágon világon mindent megígértetett velem. Édesapám alig bírta visszatartani a könnyeit és úgy búcsúztatott el. Én sírtam, mind a kétszer, amikor megöleltem őket, majd a nagy családi ölelés alatt is. Talán furcsa látvány lehettünk másoknak, viszont mi sohasem szakadtunk el egymástól. Ez pedig egy nagyon fájó pillanat volt a számunkra. Még egy utolsó ölelés mindenkitől és mennem kellett. Indult a vonat.
A vonaton egy darabig egyedül utaztam, majd bevetődött mellém egy fiú és egy lány, talán félúton lehettünk akkor. Idegenek voltak, de kedvesnek tűntek. Sokat beszélgettünk és ez alatt megtudtam, hogy ők testvérek, a lány, az idősebb, már másodéves és Barbarának hívják. A fiú velem együtt gólya volt, bár ő nem izgult annyira mint én. Az ő neve amúgy Eric. A Teszleg Süveg végül is egy házba osztott minket. A Griffendélbe, persze ez csak jóval később derült ki, amikor sorban álltunk, hogy beosszanak minket. Ő utánam jött, a testvére pedig integetett nekünk a Hollóhátasok közül. Talán ő izgult Eric helyett is.
Leültem a kis székbe és alig bírtam nyugton maradni, minden idegvégződésem megfeszült az izgalomtól. A kalap sokáig hümmögött a fejemen, már gondolkoztam rajta, hogy csak szórakozik velem és rég kitalálta, hogy hova akar beosztani, csak húzza az agyam, mert látja, hogy izgulok. Aztán pedig kimondta! Kimondta és én majdnem leugrottam a székről és a sarokba hajítottam a Süveget örömömben! Persze nem tettem, McCalagony még időben lekapta a fejemről és örömmel szaladtam az asztalomhoz, ahol már integetve vártak. Nem ismertek, de rögtön befogadott a közösség, az idősebbek és a velem egykorúan szintúgy. Amint leültem, Eric szinte azonnal csatlakozott hozzám. Csak rajtam gondolkodott ennyit ez a nyamvadt Süveg? Na mindegy, túlságosan is örültem, hogy most ezen morogjak és a vacsora is túl ízletesnek tűnt ahhoz, hogy mással foglalkozzak.
A vacsora után is Eric mellett maradtam, vagyis inkább ő mellettem, amíg felkísért minket a Prefektus és elmondta a jelszót. Mintha csak az árnyékom lett volna, úgy követett engem, de be kell, hogy valljam, nem zavart. Bírtam őt, aranyos volt és jó volt a humora is.
Az évek gyorsan elrepültek, és sok mindenről szóltak. Diákszerelem, barátság, veszekedés, ellenségesség, irigység, kalandok és persze a folyamatos veszedelem hírek a Tudjuk kiről. Azok elkerülhetetlenek voltak. Ez volt az első kapcsolatom vele, amivel elégedett is lettem volna. Soha nem akartam őt megismerni, elégedett lettem volna, ha csak az újságból néz vissza rám a ronda, lapos feje, de sajnos nem így lett.
Az egész akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor először megmutatkozott az animágusi képességem. Nem tudom ki lepődött meg jobban, én vagy az Átváltoztatástan tanárom, McCalagony professzor, amikor véletlenül egy macskát akartam átváltoztatni struccá, de végül is én lettem egy macska. Először még úgy gondoltuk, hogy csak elronthattam a varázslatot, de végül is sikerült rájönnünk, hogy ez egy velem született adottságom, amit eddig még nem sikerült felfedeznem. Elképesztő. Édesanyámnak már az este megírtam egy levélben és már másnak reggel megkaptam a válasz levelem. A megszokott érdeklődés volt benne, na meg, hogy már egyre büszkébbek lesznek rám. Hihetetlen elégedettséggel töltött el. Az elkövetkezendő napokban pedig Eric egyre furcsábban kezdett el viselkedni velem. Mintha, nem is tudom, megszállottá vált volna. Sehová sem engedett el egyedül és amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a baja, csak annyit felelt, hogy nem árulhatja el miért, de vigyáznia kell rá. Kicsit megijedtem. Gondolkoztam rajta, hogy szólok McCalagonynak, hogy Eric-kel valami baj van és talán meg kéne nézetni a gyógyítókkal itt, esetleg elvinni a Szent Mungóba, de lebeszéltem róla magam azon indokkal, hogy biztosan megvan rá az oka. Viszont ez az ok nem derült ki, egészen a hetedik évfolyam végéig. Amint befejeztem és megkaptam a képesítésemet, erősen gondolkoztam egy aurori állásban, amit felajánlottak nekem. Viszont előtte még haza akartam látogatni a szüleimhez, Londonba. Amíg én iskolába jártam, addig ők ideköltöztek, hogy a szünetekben ne kelljen olyan sokat haza utaznom hozzájuk.
Amikor beléptem a házba, furcsán nagy csend fogadott. Már az is túl furcsa volt nekem, hogy nem jöttek le elém, de hogy még itthon sincsenek, az még jobban meglepett. Gondoltam rá, hogy esetleg csak elkerült egymást, bár a szívem mélyén éreztem, valami megsúgta, hogy nem erről van szó. Mindenesetre felindultam a szobámba, hogy kipakoljak. Ahogy felértem, szinte rögtön a falnak csapódott a bejárati ajtó, én pedig ösztönszerűen kaptam a csizmám szárába rejtett pálcámhoz. Nyeltem egyet és a szívem majd kiugrott a helyéről. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett a földszinten, de csak a szobám ajtajáig jutottam és hatalmas meglepetésemre Barbarával és Eric-kel néztem szembe. Megnyugodtam és leengedtem a pálcámat, az arcomra egy barátságos mosoly ült ki. A szívem még mindig zakatolt, a fejemben vagy ezer kérdés fogalmazódott meg, hogy mit kereshetnek itt és miért néz ilyen szomorúan és bűnbánóan Eric, de valami leterelte a figyelmemet. Barbara szinte azonnal rámszegezte a pálcáját, amint én magam mellé engedtem a kezem.
- Ezt mégis mire véljem Barbara?
Néztem rá értetlenül, de a mosoly az arcomra fagyott, ahogy a Petrificus totalus átok elhagyta az ajkait. Kegyetlen volt a tekintete, Eric pedig rám sem nézett, viszont láttam a szemébe, hogy ő nem akarta ezt az egészet. A lépcső ismét megnyikordult, az én szívem pedig ismét egyre hevesebben vert. Aztán megláttam Őt. Nem tudnám leírni azt a látványt, ami akkor elém tárult. Elképesztő volt, és nem a jó értelemben. Ki akartam törni Barbara átkából, de nem tudtam, az szorosan a helyemen tartott. Ahogy Tudjuk ki megállt előttem, Barbara és Eric meghajoltak előtte, Barbara csillogó és áhítozó tekintettel nézett rá, Eric pedig mint a legsötétebb lelkű gonoszra. Elképzelhetetlen volt az ellentét, ami akkor meglátszódott köztük, de nem is volt időm ezen gondolkozni, mert Tudjuk ki már egyenesen engem nézett. Átható volt a pillantása, nem szólalt meg, de a hangja csak úgy visszhangzott a fejemben. Szinte őrjítő volt, a mai napig nem tudom kiverni a fejemből. Fenyegetett. Nála voltak a szüleim és a markában tartotta az életüket. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzájuk, én ellenkeztem. Olyan erővel, amivel csak tudtam, de ő sokkal erősebb volt nálam, azt hiszem manipulált engem és azután egyeztem csak bele. Mintha elvette volna bátorságomat, úgy éreztem magam, mint egy szelíd kis bárány, akinek folyton rettegnie kell a gonosz, vére fogú farkastól. Már nem tudom, hogy csak illúzió volt az is, hogy elfogta a szüleimet, mint ahogy beleültette a fejembe a rettegés magját. Nem tudom, csak annyit tudok, hogy ezután már nem volt visszaút. Nem emlékszem, hogy ezután mi történt, csak annyit láttam, hogy Barbara ismét felemeli a pálcáját és a közeledő padlót. Elájultam.
Amikor kinyitottam a szemem, egy sötét szobában ébredtem. Fájt a bal kezem, de akkor még nem törődtem vele. Tudni akartam, hogy mégis mi történt, miért volt ott Barbara és Eric és... Igen, Tudjuk ki. Vagy, hogy egyáltalán ez igaz volt, vagy csak egy álom. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. Nagy nehezen felkeltem a földről és csoszogva indultam meg a legközelebbi ajtó felé. Tudtam, hogy nem lehet vicc ez az egész, a végtelenül nehéz végtagjaim, az égő bal alkarom és az eltűnt pálcám elég bizonyíték volt a számomra, hogy tudjam. Ez nem lehet vicc, vagy csak valakinek nagyon rossz a humora. Mielőtt még az ajtóhoz érhettem volna, Eric benyitott. Igyekeztem minél több megvetést sűríteni a tekintetembe, de azt hiszem nem jött össze. Eric szinte azonnal hozzám rohant és minden szó nélkül átkísért egy másik szobába. Ahányszor csak meg akartam szólalni, ő leintett, hogy hallgassak. Úgy éreztem nem hazudik, tényleg jobb, ha befogom a számat és majd egy békésebb helyen uszítok minden vádat a nyakába. Így is tettünk. Ő átkísért egy normális szobába, ággyal, ablakokkal, a bőröndömmel és a pálcámmal. Szinte ellöktem magamtól és rohantam a pálcámért. Ugyanolyan szeretettel öleltem magamhoz, mint a legelső napon, amikor megkaptam. Eric csak csendben figyelt a háttérből, majd amikor elengedtem a pálcámat, akkor beszélni kezdett. Mindent elmagyarázott, hogy mégis mi köze van nekik Voldemorthoz, hogy a családjuk már a kezdetek óta örök hűséget fogadott neki és ő csak kényszerből van benn ebben, ellentétben a nővérével, aki váltig hisz a Sötét Nagyúr szavaiban.
És a kezemre mutatott, pontosabban a még mindig égő bal alkaromra, amire eddig nem is néztem rá, az átok utóhatásának véltem ezt a fájdalmat is, de akkor megláttam azt, amit soha sem akartam a saját kezemen látni. A Sötét Jegyet. Nem tudom, hogy hogyan nézhettem ki akkor, de láttam Eric arcán azt a komoly aggodalmat, mint amikor a Roxfort Expressen megkóstoltam a csokibékát, az pedig kiugrott a számból, engem pedig a hányinger kerülgetett a jelenettől. Ő persze jól körberöhögött akkor és csak után kezdett értem aggódni. Most viszont kimaradt a nevetés és csak az aggodalom maradt a helyén. Valahogy sikerült lenyugtatnia, sokat beszélgettünk még és segített átlátni ezt az egész helyzetet. Világossá vált előttem, hogy a jövő, amit elképzeltem magamnak, egyszeriben reménytelenné vált. A szép gyermekkornak és a felnőtt kornak, ami még csak mos kezdődött volna...
Aztán teltek-múltak a hónapok és mintha belerázódtam volna a szerepembe. Inkább kényszerből, mint sem élvezetből, de mi mást tehettem volna? Így is tudtam, hogy meg vannak számlálva a szüleim napjai, csak szerettem volna, ha minél tovább élhetnek, és ezért tettem mindent. Auror lettem, pontosabban kém, egy beépített ember. Valahogy sikerült láthatatlanná tenni a kezemen a Sötét jegyet, de érezte, ahogy minden egyes pillanatban égeti a kezem. Utáltam, utáltam, amivé lettem. Sok mindent kellett csinálnom, míg, hát ki kell mondanom, halálfaló voltam. Sokáig nem kellett ölnöm, de egyszer mindent el kellett kezdenem, hamar el lettem távolítva a Minisztériumból, mert a Nagyúr terepre küldött, hogy iktassunk ki pár embert. Csoportokba lettünk osztva, én legalább is két emberrel dolgoztam együtt. Egy bizonyos Nott-tal és egy másik fickóval, aki nem akart személyeskedni. Sok mindenre nem emlékszem a feladatokból, soha nem akarnék visszaemlékezni rá, de Mr Nott sokat segített nekem, igyekezett átvállalni az én feladataimat is, amennyire lehetett. nem tudom, hogy a bizonyítási vágy, vagy a sajnálat munkálkodott-e benne, de én mindig is hálás voltam neki ezért. megkönnyítette az én dolgomat is.
Aztán eljött a végső nap. Harry potter és Voldemort megküzdött egymással. A nagyúr elesett, értünk pedig az aurorok jöttek. Sokan értetlenül néztek rám, felismertem néhányat azok közül, akikkel sokáig együtt dolgoztam. Én nem ellenkezdtem, rögtön megadtam magam, amint felbukkant az első auror. Nem kellett sok és jött a hír, a Nagyúr elbukott. Sokan közülünk, halálfalók közül, sírtak, volt aki nevetett, én örültem. Mindennél jobban örültem. Hatalmas megkönnyebbülés futott végig rajtam és szinte boldogan mentem a tárgyalásokra, ahol vissza kellett hallanom az összes bűnömet. Sírtam, mit tehettem volna? Én minden bűnömet bántam és hiába derítették ki, hogy manipuláltak, így is bekerültem az Azkabanba.
Kész kínszenvedés volt az a két év, amit ott eltöltöttem. Igaz, összesen két év volt csak, de mintha  fél évszázadot ott töltöttem volna. Rémes volt, még a legrosszabb ellenségeimnek se kívántam volna soha. Aztán egy nap két auror állt meg a cellám előtt, hogy kivigyenek. Tényleg vinniük kellett, már lábra állni sem bírtam. Amint kikerültem onnan, hosszas orvosi vizsgálatok vártak rám és a felépülésem, amit egy közeli kórházban töltöttem el. Nem volt a legkellemesebb hely, de örültem, hogy végre kikerültem onnét. Semminek sem örültem még ennél jobban. Amikor ismét visszakaptam a pálcámat, megint sírva fakadtam, mint a kikerülésem óta, már vagy százszor. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor ismét visszakaptam a másik felemet, bár emésztett a bűntudat, hogy mit kellett miattam átélnie... Ezután átszállítottak Londonba, majd annak a bizonyos jótevőmnek köszönhetően, aki kihozott az Azkabanból is, átkerültem Roxmortsba és jelenleg itt tengetem az életem, igyekszem felépülni és takarítónői, valamint ápolónői munkával keresem a kenyerem. Egyelőre.