Naomi Dolohov

NAOMI DOLOHOV || 37 || CHARLIZE THERON

Teljes név: Naomi Lycoris [Greengrass] Dolohov
Születési idő: 1959. október 19.
Születési hely: Anglia, Liverpool
Élőhely: Anglia, Liverpool
Pálca: 11 hüvelyk, cédrus, egyszarvúszőr
Foglalkozás: nem dolgozik

Ilyen vagyok....

Jégkék szemeiből nem olvasnak könnyen az emberek - csak kifürkészhetetlen, hűvös tekintetet látnak, az arisztokrata gőg enyhe beütésével. Arcát hosszú világosszőke haj keretezi, amelyből gyönyörű frizurákat csináltat magának minden reggel. Frizurája is úgy tükrözi aktuális hangulatát, ahogy a ruhadarabjai, amiket épp visel. Elegánsan öltözködik, letisztult stílusa van. Legtöbbször fehér vagy fekete ruhákat kombinál egy-egy élénk színű darabbal és kevés ékszerrel. Ruhái nagy része személyre szabott, hiszen megengedheti magának, hogy akár csillagászati árakat fizessen egy-egy különleges ruhakölteményért. S-es méretet hord - alapból vékony alkat, de a szülés utáni brutális fogyókúrák következményeképpen most is olyan alakja van, mint huszonévesen.
Felelősségteljes nő remek szervezőkészséggel. Nem ijed meg a saját árnyékától, kiáll magáért és a családjáért - de ami a Dolohov kúria falain kívül történik, attól az esetek nagy részében elszigetelődik. Pontosan tudja, milyen kirívóan jó anyagi helyzetben vannak, és nyilván ő is észreveszi az utcán kolduló embereket, de felemelt fejjel megy el mellettük. 'Nem az ő problémája, nem az ő élete.' Pedig közvetetten az övé is, hisz ő sem él egészen más világban, de erről próbál nem tudomást venni. Fiatalabb korában iszonyatosan tudott sajnálni bárkit akár egészen kis dolgokért is, átérezte mások fájdalmát, mindenkin próbált segíteni, mára azonban már megtanulta csak a saját bőrét menteni, és azokét, akik igazán közel állnak hozzá. Így hát elegáns szalonokban éli királynői életét, s arisztokratikus, gőgös arckifejezés mögé rejti érzelmeit, érzéseit, vágyait, félelmeit, sérelmeit, és emlékeit. A helyzetek nagy részében mindezeket nem teszi közszemlére, emiatt sokak számára ridegnek tűnhet. Ha viszont valaki látta már a gyermekei körében, nincs többé kétsége, hogy nem olyan jégszívű, amilyennek első ránézésre tűnik. Szívesen vesz részt társasági eseményeken, szívesen ismerkedik - bár hajlamos első ránézésre megítélni, és az alapján beskatulyázni az embereket, akik nem szimpatikusak neki. Ha valakivel "szövetséget kötött", az illető bármikor számíthat a pártfogására - viszont nem érdemes ellenséget esküdni neki, mert ezeket a helyzeteket véresen komolyan veszi, s nem tud veszíteni. Alapvetően békés természetű, de bizonyos dolgokban nem köt kompromisszumokat: nem hagyja, hogy csorba essen saját vagy családja méltóságán. Rosszul éli meg, ha át akarják venni tőle az irányítást, ilyenkor hajlamos értelmetlenül is versenyre kelni másokkal. Férje az egyetlen, akinek a döntéseit soha nem vonja kétségbe. Próbálja úgy alakítani az eseményeket, hogy mindenkinek a legjobb legyen a családban, keresi az egyensúlyt. Állandóan és fáradhatatlanul törekszik a családi béke fenntartására, hogy az otthoni háttérből a férje és a gyerekei is erőt meríthessenek. Ha veszélyben érzi gyermekeit, anyatigrisként támad. Otthonát, "várát"  is "védelmezi", éppen ezért nem örül neki, ha olyankor jönnek vendégek, mikor ő nem tartózkodik otthon. Mikor férje vendégeket hív, a nő előzékenyen süteményt és kávét hoz, tapintatosan hallgat és udvariasan figyel, de mindent megjegyez. Így pont megfelel arra a célra, hogy Levin büszkén mondhassa: "Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet." Ha a véleményét kérdezik, megmondja, ha viszont nem, megtartja magának. Megvan a magához való esze - sőt, kifejezetten intelligens. Az iskolában végig kitűnő tanuló volt, a Hollóhát diákja. Nem vár el hasonlót a gyerekeitől, de igyekszik a művészetek minél szélesebb skáláját megmutatni nekik - rendszeresen viszi őket festők kiállításaira, táncbemutatókra, színházba, operába. Ezeket nem kényszeríti rá a gyerekekre, hanem megpróbálja motiválni őket.

Az én történetem....

~1973~
Naomi kinyitotta a szemét. Mereven, mozdulatlanul bámulta a plafont, perceken keresztül. A mennyezet vakolata, mely eredetileg fehér volt, gyanúsan sárgás színt öltött, s azzal fenyegetett, hogy nemsokára pergetni kezdi darabjait. Ilyen állapotok jellemezték az egész épületet. Nem mintha a családnak nem lett volna pénze helyrehozatni, vagy akár egy vadiúj kastélyt építeni a helyére. Csak egyszerűen senki sem vett tudomást az uralkodó állapotokról.
Naomi lassan felült az ágyban. Kisimította az arcából hullámos, világosszőke haját, és elfojtott egy ásítást. Mert ásítani nem illik. Az nem nőies. Ahogy köhögni és orrot fújni, és lehetőleg tüsszenteni sem. Migrénre és szédülésre ellenben bármikor lehet panaszkodni, és kiváltképp praktikus is, hiszen "ilyen betegen" nagy eséllyel el lehet menekülni a kellemetlen társasági eseményekről. Persze nem akármelyikről. A mai nap rendezvénye sokkal nagyobb mérföldkő annál Naomi életében, minthogy ezt megtehesse - és különben is: már a legkisebb füllentéstől is nagyon rosszul érezte magát.
Naomi átnézett az ágy másik oldalára. A méretes franciaágy bal felén a dajkája feküdt. Már ő is ébren volt: megérezte pártfogoltja minden kis rezdülését. A lány halványan rámosolygott, s ő bátorító mosollyal viszonozta. Igen. Naomi most úgy érezte, igencsak szüksége van a bátorításra. Dajkáját is ezért kérte meg, hogy aludjon mellette ezen az éjszakán, akárcsak kiskorában. Ő volt az egyetlen személy, akiben teljes szívéből megbízott. Az egyetlen ebben a beteg családban, aki törődött egy tizennégy éves lány lelkével, akit épp arra kényszerítenek, hogy saját hivatalos eljegyzési partiján villogjon aznap délután, egy olyan fiú mellett, akivel még soha nem találkozott. Zokszó nélkül, sőt mi több, boldog mosollyal az arcán. Naomi nem az a fajta lány volt, aki ellentmondjon a szülei parancsának. Egyetlen egyszer kérdezte meg az anyjától, hogy miért kell összeházasodnia Levinnel, még egészen kicsi korában. Anyja szigorúan ránézett, s csak annyit felelt: "Ez eleve elrendeltetett." Élete első éveiben predesztinálták a sorsát. S az egyetlen, aki együttérzett vele, mugli dajkája volt.
Naomi lelépett az ágyról. Ezúttal különösen figyelt rá, hogy a jobb lábát tegye le először, nehogy szerencsétlenség érje a nap folyamán. Belebújt fehér, nyuszis papucsába, amit csak különleges alkalmakkor hordott, nehogy bepiszkolódjon. Elvette a párnája mellől a kedvenc plüssállatát. Ez volt az egyetlen - egy kis, rózsaszín maci. A dajkája varrta neki, nem olyan sokkal a születése után. Tizennégy évesen már nem volt fényes állapotban a kis plüss. Hiába vigyázott rá nagyon a gazdája, gombszemeit már többször is vissza kellett varrni, s egyik lábát is már csak pár cérnaszál tartotta. Egykori élénk színe megkopott, s pink helyett már csak halványrózsaszínű volt. Fekete orrocskája és pici gombszemei ijedt, bánatos tekintetet kölcsönöztek neki. Cseppet sem hasonlított egy medvére, amit Dorea, Naomi húga, rendszeresen szóvá is tett gyerekkorukban. "Ez nem egy medve, hanem egy levágott fülű egér! És különben is, láttál már rózsaszín medvét?" Naomi mindig próbálta megvédeni kedvencét. Hiszen ő nem egy medve, hanem egy maci...és az nem ugyanaz. Egy medve persze nem rózsaszín, de hát egy maci miért ne lehetne akár rózsaszín is? Mit számít az? Mit számít az, ha valaki fekete, fehér, barna, vagy akár rózsaszínű? Hiszen annyira édes, és arra vár, hogy valaki szeresse. Nem kér mást, még csak nem is eszik, egyedül szeretetre vágyik. De Dorea mindig lehurrogta, és sosem hagyta, hogy befejezze a gondolatmenetét. Nem volt nagy véleménnyel a mackóról, és nem csak szavakban, hanem tettekben is kifejezte ellenszenvét. A kisállat többször került "kórházba" emiatt. Hol leszakadt a kis karja, hol a lábát kellett visszavarni szegénynek, hol pedig a szemét kellett pótolni. Egyszer még az is előfordult, hogy "belei" lógtak ki szerencsétlennek: Dorea kitépkedte a hasából a szivacsot. Pedig Naomi jóformán sehol sem merte egyedül hagyni kedvencét, nehogy valami baja essen egy merénylet következtében. Dajkáját is sírva kérte, hogy ügyeljen a macira - aki egyébként a hangzatos "Maci" nevet viselte, s csak gazdája húgától kellett eltűrnie a "Rettenthetetlen Rózsaszínű Vérmedve" gúnynevet. A dajka megígérte, hogy őrzi a macit, és valóban meg is tett minden tőle telhetőt. Ha más nem, meggyógyította a kis sebesültet. Ezenfelül kérte dajkatársát, hogy próbáljon hatni a kis "terroristára." Dorea dajkája - aki egy alacsony, harmincas éveiben járó, érzékeny lelkű nő volt - megígérte, hogy mindenképp megszidja tanítványát azért, amit tett. Persze ilyen ígéreteit soha nem tartotta be, mert még azt is próbálta elkerülni, hogy hozzá kelljen szólnia a lányhoz. Megszidni végképp nem merte volna, hisz Dorea állandóan kifejezésre juttatta, mennyire nincs szüksége rá, mocskos muglinak gúnyolta, és hasonlóan rosszindulatú megjegyzéseket tett rá. Szegény nő mindent nagyon magára vett, és igazán rosszul esett neki. Tényleg próbálta szeretni a lányt, de nem volt benne egy fikarcnyi határozottság sem, így a gyerek hamar megtanulta, hogy azt tehet, amit csak akar, s a helyzet egyre csak romlott. A dadus mégsem mondhatott fel. A felmondással nem csak a munkáját vesztette volna el, hanem az otthonát és a mindennapi betevőjét is - nem csak a sajátját, hanem a családjáét is. Nem szórakozásból szegődött ám dajkának. Férjével nagyon szegények voltak, s mikor megszületett a kislányuk, nyilvánvalóvá vált, hogy hárman nem tudnak megélni egyetlen fizetésből. Kisgyermekes anyát azonban a legtöbb helyen nem alkalmaznak szívesen. A gyerek bármikor lebetegedhet, az anyja távpénzre megy, túl sokat hiányzik, nem lehet rá számítani. Pedig az utolsó, legmegalázóbb munkát is elvállalta volna. Mindenhová hirdetéseket ragasztott ki, csak hogy minél hamarabb munkába állhasson. 1960 őszén kereste meg Vortigern Greengrass, miután feleségével őt választották ki a hasonló helyzetben lévő, állást kereső kisgyermekes nők közül. Dorea születésekor költözött végleg a Greengrass kúriába, búcsút intve szeretett férjének és párhetes kislányának, hogy szoptatós dajkaként tudjon hazaküldeni valamennyi pénzt. Persze ledöbbent az előtte lassacskán kibontakozó varázsvilág láttán, de lerakatták vele a megszeghetetlen esküt, hogy egy szót sem beszél róla senkinek, és semmilyen más módon nem szolgáltatja ki a titkot, különben nem csak ő bánja meg, de a családja is. Galleonokban kapta meg havi fizetését, melyet a Foltozott Üstben váltott át, s fontban küldött tovább a családjának. Magánál csak akkor tartott meg egy minimális mennyiségű pénzt, ha például tönkrement a cipője, s már sehogyan sem tudta megragasztani. Ezen kívül szállást és teljes ellátást kapott. Ennek ellenértékeként viszont napi huszonnégy órás ügyeletben kellett lennie, heti hét napon. Havonta egyetlen kimenőnapot kapott, amit a családjával tölthetett, s olyankor is a nyakába zúdították, mennyi gond volt aznap Doreával, ami alól ő gyalázatos módon kivonta magát. Ám ennél jóval többet is elszenvedett annak érdekében, hogy láthassa és eltarthassa a családját. A Greengrass családfő kiszemelte magának, s olyasmit követelt tőle, amit a nő nem érzett tisztességesnek. De mivel ezen múlt a munkája és a családja megélhetése, nem mondhatott nemet. Kérlelte munkaadóját, hogy legalább hadd kapjon érte néhány szabadnapot, de Vortigerntől minden alkalommal ugyanazt a választ kapta, ugyanolyan lekezelő hangnemben: "Majd talán legközelebb, ha megérdemled." A ház úrnőjétől is el kellett viselnie a lelki terrort, Cedrella ugyanis féltékeny volt rá, s amikor csak alkalma nyílt, bántotta. Így már talán nem meglepő, hogy Dorea sem becsülte sokra a nőt. Naomi viszont szívből szerette dadusát. Egy dundi, mosolygós, csupaszív nő volt. Akkor döntött úgy, hogy dajkának áll, mikor kisfia halva született. Természetesen mélyen megviselte első és egyetlen gyermeke elvesztése. Nem mert volna megkockáztatni egy újabb szülést, de nagyon vágyott egy kisbabára, s úgy döntött, más gyermekét is szívesen felneveli. Férje is rengeteget dolgozott, ő sem töltött otthon sokkal több időt kedvesénél. Ritkán találkoztak, de nem ment rá a kapcsolatuk, és igyekezték pozitívan nézni a helyzetet. A nő imádta a kis Naomit, és őszintén megtett mindent, hogy a kislánynak a lehető legjobb gyermekkora legyen. Szeretete nem maradt viszonzás nélkül. Munkaadói vele sem voltak kedvesek, ő sem kapott több szabadnapot és több fizetést sem, ő is sok megpróbáltatáson esett át élete során, mégis igazán boldognak érezte magát, és hálát adott Istennek, hogy ilyen szép élete lehet. Narcissa tőle hallott először Istenről. Az aranyvérű családok a legritkább esetben követték bármelyik mugli vallást is, legtöbbjük nem is tudott a létezésükről. Ám Naomit mélyen megérintették a bibliai történetek, amiket a dajkája elmesélt neki, s gyakran azokat szerette volna hallani esti mesének. Sosem tudatosult benne igazán, de tizenéves korára már mélyen vallásos volt. Soha életében nem járt templomban, de mélyebben hitt, mint némelyek, akik akár minden nap elmennek a misére és rendszeresen meggyónnak. Mert a hit nem ezen múlik.


~1977~
Naomi kinyitotta a szemét. A függönyönön keresztül beszivárgó fény halványan megvilágította a szobát. Tegnap este nem volt lehetősége figyelmesen körbenézni, így most szinte teljesen ismeretlen volt neki a hely. Dísztelen fehér falak által határolt, tágas helyiség volt, ám csaknem üres. Egy nagy franciaágy volt az egyik fal mentén, mellette két éjjeliszekrény, és ennyiben ki is merült a bútorzat. Naomi fejében rögtön megfogant a gondolat, hogy be kéne lakni a teret. Oda kéne egy hatalmas tükör, amoda festmények, esetleg ki is lehetne festeni a falakat valami szép halvány pasztellszínre...
Naomi lassan felült az ágyban. Csak most tudatosult benne igazán, hogy felnőtt. Elköltözött otthonról, megházasodott... Úgy érezte, ezzel a vártnál nagyobb felelősség szakadt a nyakába. El kell búcsúznia az eleven kislánytól, aki egykor volt, és ezentúl a ház felelősségteljes úrnőjeként kell viselkednie. Ezt azért is találta nehéz feladatnak, mert anyjára nem tudott példaképként tekinteni. Cedrella nem volt egy mintaanyuka, ha szépen szeretnénk fogalmazni - nem szorult bele sok anyai ösztön -, s aranyvérű mércével feleségnek is csapnivaló volt. Követelőző természete volt, hiányzott belőle az elfogadás képessége, s összes ház körüli teendőjét is elhanyagolta - de legfőbb bűne az volt, hogy nem tudott fiút szülni férjének. Mindössze két lánya volt, Naomi és Dorea, s második szülése után kiderült: nem lehet több gyereke. Amúgy is kiállhatatlan természete csak rosszabbra fordult, s eltaszította magától "értéktelen" lányait. A gyerekeket az első perctől dajkák nevelték. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy fiúgyermek nélkül szégyenben maradt. Magába fordult, vigasztalhatatlanul elzárkózott a küvilágtól, önértékelése mélyrepülésbe fordult, s méginkább elhanyagolta bokros teendőit. Lányait talán jobban is jártak, hogy anyjuk nem foglalkozott velük, mert a két dajka nagyobb szeretettel nevelte fel őket, mint amit Cedrellától valaha is kaphattak volna. Apjuk törődött a gyerekekkel, de bár ő se tette volna! Nevelési elvei teljes mértékben a hatalom elvén és az erőszakon alapultak. Következetlen volt, és mindenért súlyos büntetést rótt ki a gyerekekre. Az szinte már csak ráadás volt, hogy alig voltak józan pillanatai. Miután kirakták a munkahelyéről, még többet ivott, és még gyakrabban zaklatta a lányait. Mikor idősebbek lettek, már más értelemben is... Néhány hónappal ezelőtt Cedrella önvédelemből meggyilkolta a férjét, aki erőszakot akart tenni rajta. Persze a Greengrass család bosszúhadjáratot indított a nő ellen - hisz a feleség alapvető kötelessége, hogy minden szituációban kielégítse ura igényeit! Cedrella szülei is osztották ezeket a nézeteket, és Cedrellát kitagadták a családból - arcképét kiégették a családfából minden leszármazottjáéval egyetemben. Naomi és Dorea megbecsülése igencsak megcsappant az események következtében, s az sem lett volna meglepő, ha vőlegényeik felbontják az eljegyzést. Ám Dorea és vőlegénye kölcsönösen imádták egymást, így eljegyzésük nem forgott akkora veszélyben, Naomi pedig elsőszülött lány volt fiútestvér nélkül, s így rajta keresztül férje örökölhette az egész családi vagyont és összes birtokot. Ez kellőképpen motiválta a Dolohov családot, s a frigy végül megköttetett.
Naomi átnézett az ágy másik oldalára. Levin a hátán feküdt. Már ébren volt, és kifürkészhetetlen tekintettel nézte fiatal feleségét. Naomi kiskorában tartott Levintől, hiszen egészen a hivatalos eljegyzési báljukig egyetlenegyszer sem találkoztak. Ott szerezték meg egymásról az első személyes benyomást, s attól fogva nem is találkoztak egészen tegnapig: az esküvőjük napjáig. Az eljegyzéskor Naomi határozottan nyomasztónak találta jegyese kimért viselkedését, s tartott az esküvőtől. Ám így, idősebbként, már egyáltalán nem találta unszimpatikusnak a férfit. Úgy érezte, kedvelni fogja. De Levin vajon mit gondol róla? Mit lát benne? Egyáltalán mi az, amit bárki is láthat benne? Hisz mije is lehet egy aranyvérű lánynak? Szépsége...esze...de elsősorban szüzessége. Mikor az már nincs neki, legyen helyette termékenysége. Egyszerű. Hisz mi másra is való egy nő? Hogy gyerekeket szüljön, elsősorban fiúkat, és eleget tegyen férje minden kívánságának. Ha kiderül, hogy meddő, férjének jogában áll megválni tőle - bármilyen úton. Ezt diktálja a szokásjog. Ez volt Naomi legnagyobb félelme: hogy esetleg nem lehet gyermeke. Egyrészt tudta, mekkora szégyenben maradna, ha nem szülne fiúörököst (akárcsak az anyja), másrészt rajongott a gyerekekért. Gyerekzsivalyban képzelte el az életét, legalább négy kis töpörtyűvel körülvéve. Maga akarta nevelni őket, minden külső segítség nélkül. Szülei intő például szolgáltak neki, dajkája azonban olyan szeretettel és törődéssel nevelgette, ami egy életre irányt mutatott számára.
Naomi lelépett az ágyról. Első lépése hivatalosan férjezett asszonyként. Régebben sokat ábrándozott erről: vajon milyen lesz feleségnek lenni? Gyönyörű fehér ruhában állni az oltár előtt, s kimondani a boldogító (?) igent - hisz átverés, hogy lenne más válaszlehetőség -, majd végigtáncolni az estét, elvonulni éjszakára, s reggel újdonsült feleségként felébredni? Most azonban, hogy eljött a pillanat, amit oly kíváncsisággal várt kisgyermekként, nem érzett semmi különlegeset. Ugyanúgy sodródott, ahogyan eddig is. Tette, ami a kötelessége volt - tette, amit elvártak tőle. Igent mondott, bár valójában senkit nem érdekelt a válasza, végigtáncolta az estét, bár legszívesebben már a harmadik tánc után leült volna, elvonult a férjével éjszakára, bár félt attól, ami történni fog, s reggel újdonsült feleségként ébredt - hisz az élet nem állt meg, s ő sem alhatott örökké. Mikor annakidején ezekről a percekről ábrándozott, valahogy máshogy jelentek meg a képzeletében. Akkoriban még várta ezt a "nagy, naaagy" napot, hisz minden valamirevaló aranyvérű nő életének ez a leggyönyörűbb napja. A leggyönyörűbb napja, ami csak róla szól - bár ez nyilvánvalóan hazugság és önálltatás, hiszen nem az ara személyéről szól, csak arról, hogy egy nő áll az oltár előtt, aki akárki lehet, ugyanúgy fognak neki gratulálni, ugyanúgy fogják megdicsérni a ruháját, ugyanúgy fogják felkérni táncolni, ugyanolyan sablonosan búcsúznak majd el tőle, s mikor ő már nem hallja, ugyanazokkal a megszokott kritikákkal illetik, mint bármelyik elődjét. Hogy ki is az a nő (épphogy nagykorú lány), és mit is gondol, az senkit nem foglalkoztat. A többi nőt sem, hisz "mi is átéltük ezt, most rajta a sor, neki se legyen könnyebb." Ha szegény menyasszony kiteszi a lelkét, s mindent tökéletesen csinál, senki nem fogja észrevenni. Ha viszont elköveti a legcsekélyebb hibát is, például nem sikerül kellőképpen boldog mosolyt erőltetnie az arcára, az mindenkinek feltűnik, s hetekig az lesz a legkevésbé sem titkolt beszédtéma a szalonokban. Persze olyan nők is akadnak, akik nem félelmetes kötelességként élik meg az esküvőjüket. Akik túl ostobák hozzá, hogy elgondolkozzanak a helyzet groteszkségén, még gyermekien boldogok is. Talán nekik a legjobb. Aztán vannak olyanok is, akik egy vállvonással elintézik a dolgot. Dorea valószínűleg ebbe a kategóriába fog tartozni. Egy év múlva lesz az esküvője, de egy cseppet sem izgatja. Mikor Naomi nemrég óvatosan rákérdezett, izgul-e emiatt, húga csak nevetett. "Izgulni? Viccelsz? Mi vagyok én? Minden úgy lesz, ahogy én megszervezem, tehát nem lehet más, mint tökéletes. Fekete lesz a ruhám, feszülős, és a térdemig sem fog érni. Nem lesz semmiféle beszéd a vér tisztaságának megőrzéséről, csak összeadnak minket Samuellel, és az egész szertartás a bevonulással együtt sem lesz több öt percnél. Mikor megkérdezik, hogy akarom-e férjemül Samuelt, majd hosszan elgondolkozom, s visszakérdezek: Beugratós kérdés? Aztán persze igent mondok neki. Táncolni nyilván nem fogok, másokkal bájologni még annyira sem. Ha mindezek után is odajönnének gratulálni, majd megmondtom, hogy ne fárasszák magukat, mert a gratulációjuk nélkül is pont ugyanolyan jól érzem magam. Mindeközben majd nyilvánosan faljuk egymást Samuellel, csak hogy még ők érezzék magukat kellemetlenül. Többszáz ember lesz meghívva, hogy annál többen beszélhessenek róla megbotránkozva hónapokon keresztül. És én tudod mit fogok csinálni? Nevetek, és azt mondom: Ennyik vagytok!" És Naomi kinézte a húgából, hogy képes véghez vinni mindezt. Már az is zavaróan rendhagyó lett volna, ha ő rendezi az esküvőt az anyja helyett, hisz ez mindig is a lányos anya feladata volt. Ha Dorea akár csak a felét is beváltva az ígéreteinek, hatalmas botrány lesz. Ám Dorea mindig szeretett kötéltáncot járni, és akkor sem történt baja, ha már fejjel lefelé lógott a kötélről, s úgy nevetett bele a cirkusz nézőinek az arcába. Pontosan érezte, hol van az a határ, amit elvileg nem szabad átlépnie, és mennyivel messzebb van az a határ, amit neki nem szabad átlépnie. Az első határt gondolkodás nélkül hágta át, és mindig pont addig merészkedett, amígy épp át nem lépett a második határon is. Az esküvőről szóló terve is ilyen volt: felborított minden szabályt, de arra már nem adott elég okot, hogy ezért kitagadják a családból. Naomit megbotránkoztatta húga viselkedése, de valahol nagyon mélyen irigyelte is érte, hogy ennyire nem vesz semmit a lelkére és ilyen könnyedén kezeli az életét. S ha ez még nem lenne elég, a szerencse is mindig behódolt Dorea akaratának. Ő viselkedett különcként, s mégis minden társaságban elérte, hogy mások érezzék magukat rosszul emiatt. Naomi is gyakran volt zavarban, ha együtt voltak. Nem tudta, testvére mikor mond igazat, mikor viccel, és mikor hazudik. Mind a három hasonló gyakorosággal fordult elő. Az esküvős tervek azonban igaznak tűntek. Naominak megfordult a fejében, hogy nem megy el húga esküvőjére. Persze közben tudta, hogy részt fog venni rajta. Tudta, neki még ahhoz sem lenne mersze, hogy hihető indokkal maradjon távol. Dorea meg merné csinálni. Indokokat sem keresne, egyszerűen kijelentené, hogy nem volt kedve elmenni, és kész. A saját esküvőjére viszont még Dorea is el fog menni, hogy ezúttal ő álljon az oltár elé. S az ő esküvője lesz az egyetlen, amelyikre bárki is emlékezni fog.


~1985~
Naomi kinyitotta a szemét. Hallotta maga mellől a gyermek folyamatos, megnyugtató szuszogását. A kis Adrian csecsemőkorától kezdve fülfájós gyerek volt. Előző este is ilyen tünetekre panaszkodott, s édesanyja maga mellé fektette, a saját szobájába és a saját ágyába. Fülére meleg sót tett, hogy elűzze a fájdalmat.
Naomi lassan felült az ágyban. Óvatosan, nehogy felébressze kisfiát. Ő volt a legidősebb gyermeke. Lánya két évvel volt fiatalabb, most töltötte be ötödik életévét. Még néhány év, és a gyerekek kirepülnek otthonról. Megházasodnak, elköltöznek, s Naomi élete - mely öt éve csakis a gyereknevelésről szólt - egyszerűen kiürül. Ő még Adrian és Thetis után is szeretett volna csemetéket, de férje börtönbe került, s a család szétesett. Naomi tudta, hogy Levin a Sötét Nagyurat szolgálja, de soha nem kérdőjelezte meg férje döntéseit, hát ehhez sem volt egy szava sem. Mikor beállítottak az aurorok, s elvitték a férfit, Naomi teljesen magába zuhant. Akkoriban három éve volt Levin felesége, s ezalatt az idő alatt őszintén megszerette. Mindössze 21 éves volt, mikor "megözvegyült" - hisz aki Azkabanba kerül, soha nem tér vissza onnan. Naomi ebben az időben vált igazán erős nővé. Minden este sírt és imádkozott férjéért, ám soha nem hagyta, hogy bárki ilyen elkeseredettnek lássa, kiváltképp gyermeket. A két éves kisfiú és az újszülött kislány szinte fel sem fogták még, mekkora veszteség érte őket, s Naomi soha nem is terhelte a gyerekeket saját fájdalmával. Ettől kezdve csak a gyerekeinek élt. Minden energiáját az ő nevelésükbe és gondozásukba fektette.
Narcissa átnézett az ágy másik oldalára. Adrian már nem a fülére szorította a sóval teli textilszütyőt, hanem az arcához. Imádta az illatát, s éjszaka talán tudat alatt kezdte szaglászni. Mélyen alhatott, a nyál vékony csíkban kifolyt a szála szélén. A nő elmosolyodott. Adrian már hét éves volt, és egy igazi belevaló kisfiú. Gyakran játszotta a csintalan gazfickót, de a szeme mindig vidámságtól csillogott, s a maga módján ügyelt rá, hogy gyermeki játékaival senkinek se okozzon kellemetlenséget. Ragaszkodó, simulékony természetével hamar belopta magát az emberek szívébe. Szerette mórikálni magát, ha minél többen figyelték, de soha nem vetette el a sulykot. Tudott írni és összeadni, amire kellőképpen büszke is volt. Igazi nagyfiúnak tartotta magát. Most mégis egészen kicsinek és gyámoltalannak tűnt, akárcsak egy csecsemő.
Naomi lelépett az ágyról. Egy lépés. Csak egy lépés. De minden lépés olyan, mint az órán a másodpercmutató. Csak lépkedünk az élet számunkra kijelölt ösvényén bekötött szemmel, s múlnak a másodpercek. Van, akinek ez az ösvény kellemesen széles, s épp érzi a határait az ujjai begyével, míg másoknak oly szűk, hogy minduntalan összekaristolják arcát a belógó ágak. De bármilyen is az ösvényünk, csak monoton ritmusban lépkedünk előre. Ha már elég hosszú utat tettünk meg, a másodpercek lassan évekké olvadnak össze, s mi alig vesszük észre. Talán néha megtorpannánk, átgondolnánk, hogy kik is vagyunk, s miért, de nincs megállás. Lábaink folyamatos tempót diktálnak, akárcsak a másodpercmutató. Bekötött szemmel pillantunk hátra, s ugyanazt látjuk, mint előrefele nézve: ijesztő sötétséget. Ez a kétségbeesés pillanata, mikor az élet erdejében elveszítjük minden tájékozódási képességünket, melyet eddig birtokunkban éreztünk. Ha veszünk egy nagy levegőt, s rábízzuk magunkat a lábainkra, lassan visszanyerjük a szilárd talaj érzetét magunk alatt. Ha viszont kétségbeesésünknek nem tudunk határt szabni, s versenyt akarunk futni a sötétséggel, csak fejvesztve, csigalassúsággal menekülünk végig az életünkön. Lábaink végül elfáradnak, s elbotlunk egy kiálló gyökérben - vagy az is lehet, hogy kétségbeesésünkben saját magunkat gáncsoljuk ki. Bármilyen volt is eddigi utunk, itt véget ért, s nem állunk fel többé. Azonban nem mindegy, hogy lábainkat az indulástól kezdve rábíztuk a másodpercmutató ritmusára, vagy tehetetlen szélmalomharcot vívtunk vele, komoly megpróbáltatásnak kitéve szegény végtagjainkat.


~1995~
Naomi kinyitotta a szemét. A szobában sötét volt, csak az egyik falon játszottak a függöny résein bekukucskáló fénysugarak. Hol elfedte őket a sötét, hol sikerült kijátszaniuk a figyelmét. De ha jobban megnézzük, a sötét nem fekete, hanem szürkés, s a világos is inkább halványsárga, mint fehér. Ebből is látszik, hogy a körülöttünk lévő világot nem lehet feketével és fehérrel lefesteni. A halálfalókra is azt mondják, hogy gonoszak. Kegyetlenek, lelketlenek...egy csepp fény, egy csepp jóság sincs bennük. De Naomi nem ilyennek ismerte a férjét. Tény, hogy Levin kissé hűvös és zárkódott volt, de vele az esetek többségében kedvesen, sőt szeretettel bánt. Néha előfordult, hogy nyakig véresen állított haza az éjszaka kellős közepén egy "kellemesebb buli" után, de az ilyen eseteket leszámítva nem hozta haza a "munkáját", amiért Naomi hálás volt. Így ugyanis úgy tehetett, mintha nem tudna róla, s úgy tudná, férje minden bűntől mentes. Persze tisztában volt vele, hogy ez egyáltalán nem igaz, de egyszerűbb volt ebben a hitben ringatnia magát, mint valóban szembenézni az igazsággal. Mert hát Levin nem gonosz. Ahogyan biztos a többiek sem. Ők is csak egy olyan célért harcolnak, amit jónak hisznek. S ha az általuk jónak vélt célért küzdenek, az azt jelenti, hogy nem gonoszak. Legfeljebb tévednek. De végülis ki mondta, hogy az a cél nem lehet jó?
Naomi lassan felült az ágyban. Szédült és hányingere volt. Az elmúlt 2-3 hónapban rendszeresen jelentkeztek nála hasonló tünetek. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön: kisbabát vár. Első két terhessége szinte tünetmentesen zajlott, az utolsó hónapokig semmiben nem akadályozta a hasa, és fájdalmai sem igen voltak. A mostanság jelentkező tüneteket betudta annak, hogy már nem huszonéves, s a szervezete nehezebben visel egy ilyen megpróbáltatást. Hiába volt rosszabbul, mint korábbi terhességei idején, mégis sokkal nyugodtabb volt. Adriant 19 évesen szülte, egy évvel a házasságkötése után, s ő maga is csaknem gyermek volt még. Levin támogatására sem igen számíthatott, ahogy anyjáéra sem, s jóformán senkiére. Tudatlan és tapasztalatlan volt, rettegett az egész helyzettől. Vágyott rá, hogy legyenek gyerekei, de félt a szülés fájdalmától, és attól, hogy fogalma sem lesz, mit kezdjen egy csecsemővel. Adrian valóban nehezen született meg, de egészséges, bújós, figyelmes baba volt. Naomi hamar ráérzett az anyaságra. Thetis születését már valamivel nyugodtabban várta, s a szülés is könnyebben zajlott le, de a kislány sírós volt, hasfájós volt, fülfájós volt, éhes volt, unatkozott, s mindenért állandóan sírt, hogy felhívja magára a figyelmet. Ebben az időben Naomi alig aludt, s az sem könnyített a dolgán, hogy Levin bebörtönzése is ekkorra esett. Azonban most, érett felnőtt nőként, kellő tapasztalattal a háta mögött egészen másként gondolt születendő gyermekére. Békésen várta, boldogan, s ezúttal tudta, hogy férje támogatni fogja. Levin sosem volt az a típus, aki szívesen dajkált gyereket, de Naomi azzal is tökéletesen elégedett volt, ha volt pár kedves szava a gyerekekhez, s nem zárta ki magát az életükből. Persze Adrian és Thetis még így is apa nélkül nőtt fel. De Natalie-nak már lesz apukája...
Naomi átnézett az ágy másik oldalára. Üres volt. Nem számított másra, ennek ellenére csalódott volt. Már igazán megszokhatta volna, hisz minden alkalommal egyedül ébredt az utóbbi időben. Levin túlzottan sietett, túlzottan elfoglalt volt ahhoz, hogy megvárja őt. Bizonyára óvatosan kelt fel, halkan, nehogy felébressze kedvesét, felöltözött, és nesztelenül elhagyta a szobát. Zuhanyozott, felöltözött, megreggelizett, s talán már el is ment dolgozni.
Naomi lelépett az ágyról. Az ablakhoz lépett, és kihúzta a függönyt. Leült a pipereasztalhoz, a tükör elé, és neklátott, hogy egy rakatnyi hullámcsat segítségével laza kontyot varázsoljon a feje tetejére. Néhány hosszú percig babrált hullámos szőke fürtjeivel, aztán elégedetten megszemlélte művét. Helyreigazított még néhány rakoncátlan szálat, aztán felállt a székről, és az ágyhoz lépett. Elrendezte a párnákat és a takarókat. Szépen, pontosan, ránctalanra simítva. Aztán hirtelen megállt a keze a levegőben, és felkapta a fejét. Levin lépett be a szobába. Gondosan becsukta maga után az ajtót, és Naomihoz lépett. Szó nélkül a nő derekára futtatta a karját, magához húzta, és szájon csókolta. Naomi ekkor már tudta, hogy ettől a férfitől függ az élete. És nem csak azért, mert az ő keresete tartja fent a családot. A nő egykor félte Levint, később elfogadta, megszerette, majd évekre elveszítette, s csak akkor tanulta meg igazán értékelni. Mióta visszatért hozzá, egykori heves, ám felszínes kapcsolatuk valódi érzelmekkel gazdagodott. Narcissa soha nem ismert más férfit Levinen kívül, és soha nem is volt olyan igazán szerelmes. Most, csaknem 40 éves korában szeretett bele abba a férfibe, akinek lassan 20 éve a felesége.