Quentin Chamberlain

Quentin Chamberlain || Quen || 14 || Jake Short

Teljes név: Quentin Adalbert Chamberlain
Születési idő: 1984. július 27.
Születési hely: Egyesült Királyság, London
Élőhely: Egyesült Királyság, London
Pálca: 11,5 hüvelyk, ciprusfa, vélahajmag
Foglalkozás: szorgosan tanuló hollóhátas

Ilyen vagyok....

Belső:
Nem szeretem az ilyen jellemzős feladatokat. Nehéz magamról beszélni. Azt hiszem, ez elég sokat elárul rólam. Tisztelettudónak mégis szókimondónak neveltek. Mindig megmondom a véleményem, és állítólag gyakran kötekszem. Ez szerintem nem igaz. Csak másoknak más a véleménye, és nem tetszik nekik, hogy nem ugyanazt gondoljuk. Azt is mondták már, hogy okoskodom... ezt döntse el mindenki maga.
Elsőre talán távolságtartónak tűnhetek. Nehezen nyílok meg idegenek előtt, és a beilleszkedés sem megy túl könnyen. Ha valakinek mégis sikerül megnyílnom, akkor akár kisebb csínyektől sem riadok vissza.
Szeretek olvasni, világ életemben kitűnő voltam. Gondolom, ez egy aranyvérű családban nem meglepő… Elvárás, de engem nem zavar, tisztában vagyok vele, hogy a tudás olyasmi, amit nem vehetnek el tőlem. Egyébként nem vagyok stréber vagy ilyesmi. A legtöbb dolog szimplán csak megmarad.
Sokat mosolygok, ezzel próbálom leplezni a zárkózottságomat.

Külső
155 cm magas vagyok - vagyis elég alacsony... Legalábbis Hollandiában annak számítottam, de még hiszek benne, hogy nagyra növök majd. Vörösesszőke hajam van, és kékeszöld szemeim. Nyáron van, hogy előjönnek a szeplőim, amit nem szeretek. Öltözködést illetően a pólót meg a farmert szeretem sportcipővel. Szerintem teljesen átlagos. A kedvenc színeim a kék és a fehér, sok ilyen színű ruhám van, de előfordul fekete, szürke és néhány színesebb darab is. Szeretem a márkás cuccokat, nincs is olyan ruhám, amin ne szerepelne valamilyen híresebb logó. Karkötőket gyűjtök. A jobb kezemen hordom őket. Mert amúgy balkezes vagyok. Órám nincs. Legalábbis nem a karomon hordom. Apró láncon tartom, a farmerzsebembe csúsztatva.

Egyebek
Otthon van egy Golden retrieverem, Jeremy. Itt a Roxfortban Ezekiel, egy gyöngybagoly.
Amit senki, vagy csak kevesen tudnak rólam, hogy naplót írok, félek a sötétben, és még van egy, de az tényleg titok...

Az én történetem....

Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam. Mivel apám a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozott nem sokkal a születésem után Hollandiába költöztünk. Oda osztották be ugyanis. Hogy pontosan mit csinált azt nem tudom. Nem illik erről kérdezni. Az bizonyos, hogy rengeteget dolgozik, így az időm nagy részét édesanyámmal töltöttem. Mivel Hágában nőttem fel, az angol mellett hollandul is tökéletesen beszélek. Iskolába is Hágában jártam egészen a múlt hónapig, amikor is visszaköltöztünk Londonba.

Mint mondtam, szerencsés vagyok. Hágában az itt dúló harcokról nem sok volt érzékelhető. Leginkább a hírekből értesültünk arról, hogy mi is zajlik Angliában, és csak a szüleim aggódó pillantásaiból tudtam, hogy ez bizony komoly dolog. Én azonban gondtalan életet éltem a holland barátaimmal. A hágai mágus iskola egyáltalán nem hasonlít a Roxforthoz. Sokkal kisebb, jóval kevesebben is voltunk, és nem voltak házak vagy ilyesmik. Mindenki otthon él, reggel megyünk, délután hazamegyünk. Az igazság az, hogy félek is a Roxforttól egy kicsit. Egy hétnél tovább sosem voltam távol anyámtól, biztos vagyok benne, hogy nagyon fog hiányozni.
Hágában osztályelső voltam, és varázsló sakkban is nagyon jó eredményeket értem el.

Nem volt sok barátom ott sem, de az a két-három személy nagyon közel állt hozzám. A legjobban mégis Annamijn hiányzik. Megbeszéltük, hogy levelezünk, de Ezekielnek, a baglyomnak, nehéz átrepülni a tengert, hopphálózaton levelet küldeni veszélyes, a mugli posta meg kifejezetten lassú. Édesanyám megígérte, hogy talál valami módot, hogy tarthassam a kapcsolatot az ott maradt barátaimmal, de megkért, hogy próbáljak meg az új környezetemben is barátokat szerezni. Talán nem kéne elmondanom, de amikor megtudtam, hogy költözünk, nagyon kiborultam. Nem nyugtatott meg, hogy az anyanyelvemet használhatom majd. Angolul csak otthon beszéltünk, mindenhol máshol hollandul fejeztem ki magam. A tény, hogy ott kell hagynom a barátaimat, hogy nem láthatom többet a házunk előtt elnyúló kanálist, nem biciklizhetek többet a scheveningeni-erdőkben...

De mind közül, a legrosszabb ez a fura rendelet. Nem is ismerem ezt a lányt, akit feleségül kell majd venne. Anyáéknak sem tetszik, Apa azt is mondta, hogy ha tudja, hogy ilyesmit vezetnek be, nem jövünk vissza, de most már nem tudnak mit csinál. Egyébként is, még kiderülhet, hogy ez a lány egészen kedves… Hát nem tudom. De szerintem kerülni fogom… egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, és biztos őt sem…

Anyám kedves hangja megzavarja a gondolatmenetem:
- Quentin, kincsem, gyere, indulnunk kell!
- Nee, nee, nee, nee en weer: NEEEE
Kiáltok le a földszintre, hollandul. Napok óta ezt csinálom, mintha megoldana valamit. Tudom, hogy gyerekes. De valahogy ki kell fejeznem a nem tetszésemet. Pedig be kell mennünk a Roxfortba, hogy beosszanak a négy ház egyikébe.

Tudom, senkit sem érdekel a véleményem, szerintem ez a házas dolog egy fajta diszkrimináció. Rögtön úgy indul az ember, hogy be van skatulyázva. Bátor, Okos, Ravasz... Na hugrabugos az nem akarok lenni. De nem is lehetek! Kitűnő voltam végig! Igen, ideges vagyok. Mi van ha mégis oda osztanak be? Ha esetleg mardekáros leszek?
Anyáék sokat meséltek a saját gyerekkorukról, hogy mennyire szerették... Apa griffendéles volt, anya hollóhátas. Azt mondják mindegy hova kerülök, és hogy a süveg jól fog választani. Mégis félek. Meg egyébként is...

- Quentin! Ne kelljen még egyszer szólnom!
Nagyot sóhajtok. A hangjában nincsen semmi méreg. Olyan kedvesen szól, egyszerűen nem tudok tovább tiltakozni. Felállok az asztaltól, és becsukom a naplómat, amibe eddig írtam, majd beteszem a ládába, amit majd szeptember 1-jén magammal kell vinnem. Ha van valami, amit nem hagyhatok itthon, az a naplóm.
- Quentin!
- Ik koooom, Mom!
Megigazítom a nyakkendőmet a tükörben és lerohanok a lépcsőn. Anyám megölel, és biztató szavakat suttog a fülembe. Apám már a kocsiban ülve vár ránk. A Minisztériumba megyünk először, aztán majd hop-porral megyünk a Roxfortba. Apám - a nagy nap alkalmából szabadnapot vett ki - elintézte, hogy arra a pár percre megnyissák a Roxfort egyik kandallóját is. Állítólag oda nem lehet így utazni...

~~~~~~~~~

Azt hiszem igazán megkönnyebbültem, amikor a süveg, már azelőtt, hogy teljesen a fejemen lett volna Hollóhátat kiáltott. Az itt lét azonban még mindig nem tetszik. Haza akarok menni. Hiányzik anyukám. Meg a barátaim. A holland barátaim. Az itteni emberek annyira mások, nem tudok beilleszkedni. A többség a kviddicsről beszél, és ha azt mondom, még életemben nem ültem seprűn, hogy én biciklizni szeretek, furán néznek rám, mintha a legalábbis egy másik bolygóról jöttem volna. Még azzal is meggyanúsítottak, hogy mugli származású vagyok. Nem mintha érdekelne a vér kérdés, de azért mégis csak zavaró, hogy csak azért, mert nem lovagolok seprűn…

Azért próbálkozom… de nem túl egyszerű. Nem tetszik a közös zuhany, a közös fürdő. Nem szeretek mások előtt öltözködni, még akkor sem ha fiúk. Egyszerűen szégyellős vagyok, és szekálnak is érte páran, de nem tehetek róla.
Az órák tetszenek. Meg az ételek is finomak. És ennyi. Több pozitívat nem tudok felsorolni. Szánalmas nem? Még mindig csak azt tudom, haza akarok menni. És ha azt mondom haza, akkor nem a londoni házunkra gondok, hanem arra a házra, ahol pár hónappal ezelőttig éltem. Hollandiában. Mert akkor még mindig mondhatnám, hogy szerencsés vagyok. Most leginkább egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.