Helena és Viktor

Az Abszol úti kalandom után azért már felkeltette az érdeklődésemet, hogy akkor tulajdonképpen merre is lehet a Három Seprű. Igazából fogalmam sem volt, hogy merre találom Roxmortsot, de azért némi kérdezősködés után elirányítottak a megfelelő helyre, s némi falubeli bolyongás után meg is találtam. Ráértem kirándulgatni, habár nem volt sűrű szokásom, de most volt egy hónap pihenőnk, így gondoltam, meglátogatok néhány ismerőst és körbe is nézek egy kicsit. A Mézesfalást jó nagy ívben kerültem ki. Kevesen tudták, hogy egyébként szeretem az édességet, de nem ehettem magam tele velük, hiszen az rontott volna a kondíciómon. Csupán néhány nagyon ritka alkalommal mondhattam le a beosztott étrendről. Kíváncsian léptem be a kocsmába, amiről már korábban nem keveset hallottam, majd kissé tűnődve nézegettem a kínálatot. Volt bőven minden, és ennek legalább felét már istenítették is az ismerőseim, így végül jó öt perc után sikerült végre kiböknöm, hogy vajsört kérek. Ezutóbbinak a kocsmáros egyébként örült, mert addig is ott ácsorogtam a pultnál.

A Három Seprűben voltam. Minél jobban igyekeztem kerülni a Roxfortot, így Roxmorts jó helynek bizonyult. Egy magányos sarokban ültem a pult közelében, amikor belépett Viktor Krum. Kb. 10 percig állt a pultnál, mire kitalálta mit kér: egy vajsört. Pontosan úgy, mint mindenki más...
Legszívesebben odamentem volna hozzá köszönni, de a kviddics nem hagyott bennem mostanság túl jó élményeket. A Tatával és barátaival nyaranta rengeteget kviddicseztünk, és általában az a csapat nyert, amiben én is voltam. A suli csapatába 5.-ig azért nem jelentkeztem, mert Tata nem örült volna neki. Azt mondta, ez egy jó hobbi, de más nem több. Inkább járjak párbajszakkörre helyette, vagy küldjek rontást valakire. Azonban Tata meghalt. Így kviddicsezhettem volna, szerintem biztosan beválasztottak volna, de nem jelentkeztem. Nem vitt rá a lélek. Tata akarta így. Pedig egyszer annyira szívesen játszottam volna bárkivel.
És a "bárki" itt állt előttem. Tudtam, hogy a bolgár válogatottnak 1 hónap pihenője van, sok roxfortos lány erről suttogott a suliban; reménykedtek, hogy Krum eljön. Persze nekem ilyen szerencsém sosem lesz, hogy vele játszhassak.
Viktor végre valahára megkapta a vajsörét, és láttam, hogy körülnéz: hová is üljön le? Ez nehéz kérdés volt, mert a Három Seprű dugig volt emberekkel. Összesen három olyan asztal volt, ahol még maradt szabad szék. Az egyiknél koboldok ültek, a másiknál két hosszú körmű banya, a harmadiknál pedig én. Titkon reménykedtem, hogy engem választ. Talán egy autogrammot is kértem volna.

Nem úsztam meg az aláírást, a kocsmárosné végül aláíratott velem egy szalvétát és még meg is ölelgetett, de úgy, hogy majdnem belefulladtam a kebleibe. No nem a nagy méretekkel van a baj, hanem a fulladással. Az nem egy jó élmény. Elfordulva a pulttól, morcosan néztem körbe. Ismerősöket nem láttam, ahogy üres asztalt sem. Nem szerettem csak úgy bepofátlankodni emberekhez, még úgy sem, hogy az esetek többségében örültek neki, ha odaültem hozzájuk. Most viszont nem volt választásom, így aztán egy magányosan üldögélő lány mellett döntöttem, ne legyen legalább egyedül. Lassan odasétáltam hozzá, majd megálltam felette.
-Ne haragudj. Leülhetek? - Persze észrevettem, hogy mennyien sugdolóznak körülöttem, egy páran integetni is kezdtek, de ők nem voltak egyedül, így nem is részesítettem őket előnyben. Várakozóan néztem az asztal "tulajdonosára", bízva benne, hogy nem kell égő fejjel továbbállnom.

Amikor a kocsmárosné megölelte Viktor majd' meghaltam a visszafojtott nevetéstől. Mikor végre elengedték, Viktor megint körülnézett, majd a szeme megállapodott az asztalomon.
Vannak még csodák, gondoltam. Már az jó dolog volt, hogy rám nézett. De mikor megállt felettem, az egyszerűen csodás volt!
Annyira aranyosan kérdezte meg, hogy leülhet-e, hogy ha akartam volna se tudok nemet mondani. Az arca kezdett kipirosodni, többen is szóltak neki. Úgy látszik, még mindig nem nagyon szokta meg a hírnevet.
- Persze- feleltem egy mosoly kíséretében. Leült velem szemben- Szerintem csússz beljebb egy picit, és akkor már csak a fél kocsma tud bámulni egyfolytában- tettem hozzá, mire ő szó nélkül engedelmeskedett. Ekkor gyorsan elővettem a pálcámat, majd egy kis pálcamozdulattal arrébb húztam a kabáttartót. Így Viktor szinte teljes takarásban ült. Engem sokan láttam, de nem érdekelt, engem nem zavart.
Csak néztünk egymásra, és rájöttem, hogy eléggé zavarban lehet. Hogy feszültségét feloldjam, beszélgetni próbáltam amennyire tőlem tellett.
- Örülök, hogy ideültél- mosolyogtam rá. Valahogy könnyű volt a társaságában mosolyogni. Viktor arcán az látszott, hogy tudja mi jön: autogramm, amit már nagyon un- Milyen eddig az edzésszünet? Miket csináltál?- kérdeztem. Hallottam arról, hogy nem egy beszédes ember, de reméltem, hogy velem hajlandó legalább egy picit társalogni.

Egy alig hallható sóhajt eresztek el, amikor helyet kapok és hálásan szót fogadok a segítőnek. Ugyan ezzel jár a hírnév, de néha szeretnék meginni egy vajsört ilyen körülmények nélkül. De én akartam kviddicsezni.
-Meglátogatom néhány barátomat. - Mondjuk ezt az állítást elég erősen cáfolja, hogy eddig csak egyel találkoztam és őt pont nem akartam meglátogatni. Belekortyolok az italba és elégedett arckifejezés terül szét az arcomon. Tényleg nem hazudtak, akik annyit dicsérték. Kissé elveszetten néztem a pult felé.
-Megicsérném ezt a vajsört, de félek, hogy megint megölel. - ez egy meglehetősen ijesztő variáció volt, jobbnak láttam a helyemen maradni, viszont az autogramosztást nem úsztam meg. Három tizenéves lány kukucskált be a kabátok mögül és nyújtottak felém cetlit. Engedelmesen aláírtam őket, majd kissé morcosan néztem körül.
-Azt nem mesélték, hogy ilyen zsúfolt. - Persze tanulhattam volna már az évek alatt az ilyenekből, de nekem sosem jut eszembe ilyesmiket kérdezni.

Jót nevettem, amikor szó hozta a vajsör megdicsérését.
- Bocsánat- szabadkoztam-, de iszonyat vicces volt, amikor a keblére csapott- nagyon nevettem, és már vártam a szúrós pillantásokat Viktortól. Tényleg csúnyán nézett, de hogy miattam, vagy a három autogrammkérő kislány miatt, az jó kérdés volt.
- Való igaz, a Három Seprű mindig tele van emberekkel. Ennyiből jobban jártál volna a Szárnyas Vadkannal, abban mindig kevesebben vannak, viszont elég "koszos"- mondtam neki. Annyi kérdésem lett volna, de nem tudtam melyikkel kezdjem. Zavarni nem akartam, de mégis, kérdeznem kellett. Elvégre, nem mindennap találkozik az ember Viktor Krummal.
- Milyen érzés megnyerni egy igazi kviddicsmeccset?- jutott eszembe a kérdés. Ez mindig is foglalkoztatott. Láttam, hogy felfigyelt az igazi szóra, és nem valószínű, hogy értette mire gondolok; ezért hozzátettem- Szoktam kviddicsezni, de csak otthon. A nagybátyám- Tatát mások előtt így hívtam, így nem kellett magyarázkodni hosszan- nem akarta, hogy jelentkezzek az iskolai csapatba- mikor ezt kimondtam rájöttem mit fog gondolni Viktor: biztosan halálosan béna vagyok, és a nagybátyám csak meg akart óvni magamtól. Nem tudok normálisan megszólalni. Úgy döntöttem inkább csendben leszek ezentúl.

Végül egy halovány mosoly az én arcomon is megjelenik. Kívülről nyilván vicces volt a fuldoklásom. Még egyszer azért nem szeretném kipróbálni. Nem titkolom, hogy nem tetszik ez a nagy tömeg, s figyelek azért, amit nekem magyaráznak, mert bár nem tervezek kocsmatúrát, jó tudni az ilyen helyekről. Kíváncsian fordulok vissza a lányhoz, amikor kérdezősködni kezd.
-Fantasztikus. - A válasz rövid, viszont a benne rejtőző érzelem sokat elárul róla. Nem igazán lehet az ilyesmit leírni, így a fantasztikus szó meglehetősen kevés. Ha minden részletét el akarnám mesélni ennek, akkor holnapig itt ücsörögnénk, bár lehet, hogy az asztaltársam ezt annyira nem bánná. A homlokomat kezdem ráncolni, ahogy a nagybátyjáról beszél. Nem értem, hogy miért akar bárki ilyet.
-Pedig jó élményeket szereztél volna. - Tulajdonképpen napok óta csak a kviddicsről beszélgettem az emberek 90%-ával és ezt nem bántam. Ehhez a témához legalább érdemben hozzá tudtam szólni.
-És miért nem próbálod meg mégis? - Nem tudhatom, mennyire szigorú az a nagybácsi, de ha az ember el akar érni valamit, néha keménykedni kell.

Egy szavából is sok jött át. Viktor egy szóval leírta úgy a kviddicset, hogy el tudtam képzelni elég valósághűen.
Azonban a kérdése miatt lehervadt az arcomról a mosoly.
- Tata, a nagybácsim két éve meghalt. Hatodikban már késő lett volna jelentkezni, idén viszont lett volna rá lehetőségem. De nem tudtam megszegni ezt a szabályt így, hogy már nem él. De nagyon megbántam, most legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy hagy lehessek tagja a csapatnak- picit vártam majd vágyakozva hozzátettem- Olyan régen játszottam már, és olyan szívesen repülnék egyet!- sóhajtottam. Viktor kérdő tekintetére folytattam- Tatával és a barátaival minden nyarat végig kviddicseztünk. De amióta meghalt seprűn se ültem...- nem tudtam folytatni. Egy magányos könnycsepp gördült le az arcomon. Iszonyatosan dühös lettem magamra ezért, a vajsörös üveg majd szét robbant a kezemben. Szerencsére vastag falú üvegből volt. Hogy lehetek ennyire ostoba? Viktor Krum egy hülye nyafogós kislánynak fog tartani! Bár, nem mintha túl sokat számítana, de mégis. Én csendben voltam, és vártam a híres játékos reakcióját.

Hát beszélni tudott bőven, az biztos, de én nem bántam. Addig se kérdezték meg tőlem, hogy melyik a kedvenc színem. Ugyan az én meglátásaim az életről és a sportról merőben mások voltak, de ő azért mégiscsak egy lány. Meg gondolom nem is kergetett olyan álmokat mind én. Zsebkendőt is szívesen adtam volna neki, de az épp nem akadt. Igazából sose.
-És nem hiányzik? - A kérdés Tatára és a repülésre egyaránt vonatkozott, de azt majd ő eldönti, hogy melyikre vonatkoztatja, de ekkor ütött szöget a fejemben, hogy nekem fogalmam sincs, hogy őt hogy hívják. Valahogy az ember kihagyja az ilyen formaságokat, ha úgyis tudják a nevét.
-Ööh.. egyébként hogy hívnak? - kérdeztem kissé esetlenül, s lehúztam a vajsöröm maradékát. Nem tudom, hogy lehet a finom italokkal tartalékolni, nekem mindig hamar elfogynak. Így egy koppanással tettem le az üveget és hátradőltem, hogy a további élménybeszámolókat hallgassam.

Viktor nem szólt szinte semmit. Csak feltett egy egyszerű kérdést.
- De, túlságosan is- válaszoltam. Nem tudtam, hogy a kérdése mire vonatkozott. Hogy érthető legyen a válaszom, hozzátettem- Tata és a repülés is nagyon hiányzik.
Vártam a férfi reakcióját, ám váratlanul megkérdezte a nevem. Ledöbbentem. Tényleg érdekli Viktor Krumot a nevem? Biztosan nem. Valószínűleg csak udvarias akar lenni. Miért érdekelné egy átlagos roxfortos lány? Pont őt. Gondolkoztam, hogy válaszolok, de aztán elvetettem az ötletet. Mi lenne, ha csak annyit kérdeznék: Ez tényleg érdekel téged? Viszont ez a mondat elég sértő lehet. Válaszolnom kell.
- Helena vagyok. Hetedikes a Griffendélben- ennyit mondtam. Azonban úgy láttam, Viktor várja a folytatást. Lehúzta a vajsörét, mire és gyorsan rendeltem neki másikat, majd hátradőlt. És rám nézett. Várt. Remélhetőleg azért, hogy válaszoljak neki. De hiszen válaszoltam! Akkor talán folytassam? Ő beszélni biztosan nem fog. Beszélnem nekem kellett. Ez meglepett, mostanság ugyanis csak a baglyommal beszélgettem. Drágám után Viktor Krum nagy lépésnek számított. Válaszolni egyik se válaszolt; a bagoly nem tudott, Krum pedig nem akart. Ezen muszáj volt nevetnem. Viktor kérdőn nézett rám, én pedig beadtam a derekam:
- Olyan érdekes, hogy pont veled beszélek- kezdtem- Mostanában a legtöbbet a baglyommal társalogtam; mással szinte nem is beszéltem. És ez elég meglepő- itt abbahagytam, nem tudtam, hol folytassam. Mégis, mit meséljek neki? Bármi, amit elkezdhettem volna, azzal végződött, hogy temérdek kérdést teszek fel Viktornak. Egyszerűbb lett volna szavak nélkül kommunikálni. Mint a kviddicsben. Vagy mint amikor állatokkal vagy. Ezen szégyenszemre megint nevettem. Viktor tuti hülyének nézett teljesen. Pedig kíváncsi lettem volna, ha párbajoznánk ki győzne. Úgy gondoltam, elég sok esélyem lenne. Nevetésemet muszáj volt megmagyaráznom:
- Tudod, azon gondolkozom, hogy mit mondjak neked. Mert beszélni nem szeretsz, az látszik. De ez alapvetően nem is nagy baj. Viszont mivel nem kérdezel, válaszolni eléggé nehéz. Én se vagyok túlságosan beszédes, bár rajtad ezerszer túlmutatok beszéd terén, ez biztos. Ezért jók azon a dolgok, amiket beszéd nélkül lehet csinálni. A kviddics, és az állatokkal való bánásmód. Én nagyon szeretem a tesztrálokat, gyakran repülök egyet velük. Ők nem kérdeznek semmit, nem várják el, hogy beszélj, egyszerűen megértenek. Jó volna, ha ez emberek közt is így menne...- mivel Viktor nem kérdezett, feltettem magamnak egy kérdést. És válaszoltam rá. Úgy érzem kezdek megőrülni. Viktor közelsége nem zavart, és szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő valójában egy híres játékos. Velem szemben most egy olyan ember ült, aki "elfelejtett" beszélni. Én pedig, bármennyi dolog is bántott, tettem azt, mint mindig. Igyekeztem kitalálni, hogyan segíthetnék valakinek.
Aztán rájöttem, hogy valószínűleg Viktor unja már az egészet, és én hülye itt jópofizok vele.
- Ööh, szólj ha menned kell...- ennyit tudtam kinyögni, de ez tökéletesen megfelelt. Felkínáltam neki a távozás lehetőségét, és titkon reméltem, hogy nem él vele. Vagy ha él is, elhív magával.

Meg tudtam érteni. Nekem is hiányoztak a hozzátartozóim, akiket nem is annyira rég veszítettem el. Ez volt az, ami arra késztetett, hogy utazgassak és ismerősöket látogassak. Ettől kevésbé éreztem magam magányosnak. Emellett így egy kicsit nehezebben találtak meg az újságírók, akik folyton ugyanazt kérdezték: Hogy élem meg a szüleim halálát. Miért, mégis hogy élném meg? Hihetetlen bugyuta kérdésnek tartottam ezt. Így aztán kifejezetten élveztem, hogy most nem nekem kell beszélnem. A nevét végre megtudtam, meg azt is, hogy a baglyával beszélget. Kissé meglepődtem. Szerettem a baglyomat, de még sosem jutott eszembe beszélgetni vele. Talán ki kéne próbálnom. Aztán kezdetét vette a hatalmas szóáradat én pedig egy kissé meglepetten néztem Helenára. Mondjuk tényleg nem voltam valami szószátyár, de beszélt ő anélkül is, én meg nem zavartam. Pár pillanatig még bámultam rá, majd kiböktem a kézenfekvőt.
-Tudom hogy kérdezni akarsz. Csak bátran. - Ha nem sületlenségekkel zaklattak, sosem haraptam le senki fejét és türelmesen válaszolgattam. Hozzászoktam, hogy az emberek kíváncsiak és nem hibáztattam őket.
-Nem sietek sehová. Épp vajsört iszom egy griffendéles lánnyal. Az nem jó program? - Ahogy a vajsör kiérkezett, én fizettem, egyúttal a lányét is. Nehogy már egy csaj fizessen nekem.
-Zavarban vagy, vagy én zavarok? - Én annyira nem akartam távozni, de hát ha már ennyire igyekezett eltávolítani az asztaltól, a kérdés adta magát.

Mikor kimondta, hogy nem siet, megnyugodtam. Tehát nem zavarom. Nagyon legalábbis.
Ezután pont megérkezett a vajsör. Kifizette, még az enyémet is. Rendes fiú volt, kicsit meg is lepődtem.
Aztán kérdezett, de persze kimondottan Krumosat. Rövidet. Nagyon rövidet.
- Nem zavarsz, már hogy is zavarnál!- mondtam hangosabban, mint kellett volna- De nem is vagyok zavarban amiatt, hogy itt ül velem szemben egy hihetetlenül jó kviddicsjátékos. Ez a játékos ugyanis egy normális ember, aki arra vágyik, szerintem legalábbis, hogy emberként kezeljék, és ne egy furcsa teremtményként, aki seprűnyélen él- huh, ezzel lehet messzire mentem nála- Csak attól tartottam, hogy én zavarlak téged, de te túl udvarias vagy ahhoz, hogy elmenj, miközben hozzád beszélek- itt nevetnem kellett. Vicces helyzet lett volna. Valószínűleg nem ér el az ajtóig, előbb kapott volna egy rontáskombinációt.
Előbb említette, hogy kérdezzek bátran. De mit, ez jó kérdés volt. eszbe jutott a Minisztérium, és a kötelező páros levél. Már tudtam mit kérdezek.
- Te is kaptál levelet a Minisztériumtól, hogy kihez menj hozzá?

Hallgattam az újabb szóáradatot, de bevallom, engem szórakoztatott. Mondjuk meglepett, hogy csak így elkezdett mesélni az életéről, de nem bántam. Legalább egyszer fordult a kocka.
-Pedig seprűnyélen élünk. - hunyorítottam rá derűsen és kézbe kaptam a megérkező vajsört. Talán nem kéne túlzásokba esnem, de ritkán teszek ilyet. Néha megbocsáthatok magamnak. Néha.
-Mellesleg nem az udvariasságomért kedvelnek. - Ez igaz volt. Ha megszólaltam, általában azt mondtam, amit gondoltam, se többet, se kevesebbet. Ez nem mindenkinél nyerő. Megemeltem felé az üveget, majd meghúztam.
-Még nem. Na és te? - Általában ezt a lányok viselték nehezebben. Nekem is voltak elképzeléseim és elvárásaim, de valahogynem borultam ki tőle. Nem gondoltam rá.
-Mit fogsz csinálni, ha végzel itt? - Az itt az iskolát jelentette, bár nem tudtam, hogy Helena is így értelmezi e. De mostanában az volt a legjobb szórakozásom, hogy mások álmait elemezgettem. Én már elértem az enyémet és a helyzet fenntartásán kívül kissé céltalanná vált az életem.

Mikor rám hunyorított, lehet azt várta, hogy hanyatt dobom majd magam. De én csak mosolyogtam tovább, mintha észre se vettem volna. Valószínűleg más lányokkal is ezt csinálja, gondoltam.
- Gondoltam, hogy nem azért szeretnek a fiatal boszik, mert udvariasan elkéred a cikeszt az ellenség fogójának kezéből- nevettem az elgondolásomon- Még azon csodálkozok, hogy mindig veled beszélgetek. A modorom csodákra képes, nagyon riasztó tud lenni- tettem hozzá.
Még nem kapott levelet? Ez furcsa volt, szinte mindenki megkapta már. Pont Viktor Krum nem kapta még meg?- Én? Nekem Roger Daviest szánták, aki a Roxfortban volt a háza kviddicscsapatának kapitánya. De ez az egész hidegen hagy. Ő eddig nem írt nekem, és én se neki. Remélem ez a jövőben is így marad.
Pont az érdekli Viktort, hogy mihez akarok kezdeni? Meglepődtem. De ő kérdezett, így válaszoltam- Aurornak készülök. De ha lenne rá lehetőségem, szívesen játszanék egy nagy kviddicscsapatban- itt nem tudtam, mit gondolhat Viktor. Még a suli csapatában sem játszom, hogy is képzelem, hogy bekerülhetek egy igazán jó csapatba; szerintem valami hasonlón járt az esze. Ekkor, eszembe jutott egy jó kérdés:
- Milyen válogatásokon kell átesni ahhoz, hogy egy ország színeiben játszhass a kviddics világkupán?

Hát kénytelen-kelletlen elkönyveltem, hogy Helena nemes egyszerűséggel pesszimista. Jobb későn, mint soha.
-Igazad lehet. De majd kipróbálom. - Valószínűleg legfeljebb edzésen, mert egyébként csúnyán kikapnánk, ha ilyeneket csinálnék, de elképzelésnek vicces volt. Kíváncsian hallgattam ezt a Roger nevű alakot. No igen, ilyen csodás eredménye van a minisztériumi ügyintézésnek. Csupa meghittség és családias légkör.
-Hát egyszer muszáj lesz szóba állnotok. - Bár ki tudja, végülis ez a dolog működhet beszélgetés nélkül is. De gondolom ezzel ő is tisztában volt. Kissé meglepetten néztem a lányra. Még az auror érthető volt, de elég merész elgondolás tapasztalat nélkül nekiindulni a nagyobb csapatoknak.
-Hát ha kicsikarsz egy meghallgatást, megnézik, mit tudsz. Aztán van egy csomó orvosi vizsgálat, meg ilyenek. Engem a repülésoktatónk ajánlott be. - Azóta akadt néhány játékos, akit meg én, de én az ő esetükben inkább szerettem a háttérben maradni. Az volt a dolguk, hogy játsszanak, nem pedig a vállamon való ücsörgés.

- Ooooh, te! Ezt nem gondoltam komolyan!- nem értettem, hogyan vehette Viktor Krum komolyan ezt a gyenge beszólásomat. Ez fájt. Igyekeztem nem kiröhögni.
- Igen, egyszer muszáj lesz szóba állnunk. De ha rajtam múlik, az az egyszer sosem jön el. Igyekszem majd azon lenni, hogy a rendeletet beszüntessék- hogy még hogyan, azt nem tudtam.
- Értem- ennyit válaszoltam neki. Én sem voltam túl bőbeszédű. Tetszett a dolog, egészen biztos voltam benne, hogy ha magától nem menne a dolog, pár varázslattal ki tudnám csikarni azt a meghallgatást. És akkor talán bevennének... Ezen szép álmok voltak, de nem hozzám valóak. Szerettem kviddicsezni, de csak amolyan hobbiként, esetleg kisebb mérkőzésekben rész véve. Az én területem a varázslás volt, minden, amit pálcával lehetett művelni.
- Mi a kedvenc varázsigéd?- ez a kérdés jutott hirtelen eszembe. Erre tényleg kíváncsi voltam.

Rászántam magam egy mosolyra. Tudtam én! De azért elképzelve viccesen néz ki.
-Kár. - Ekkor keveredett a téma a mostanában általánosan emlegetett téma felé, a Rendelethez. Valahogy már kezdtem egy kicsit aggódni, mivel senki nem volt elégedett azzal, amit kapott. Mondjuk ha a feleségem random sikongatná a nevemet a nappaliban, mert épp valami rohama van, akkor megijednék biztos.
-Ezzel nem vagy egyedül. - Más is emlegetett már nekem hasonlót és megértettem őket. Én féltettem az irhámat, meg a helyemet. A szemöldököm a magasba vándorolt. Sosem gondolkoztam ilyeneken még. Ezen el kellett gondolkodnom.
-Hát... talán a Hippokrax. Szeretünk megsérülni. - Nos tény, azért elég gyakori a baleset az én szakmámban, így elég gyakran volt rá szükségünk és nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle.
-Értesz az animágiához? - Kérdeztem hirtelen. Én szerettem volna megtanulni, de nekem nem ment a könyvekből tanuás. Reméltem, hogy akad valaki, aki tud ilyet.

Kicsit megmosolyogtam, hogy a Hippokrax a kedvenc varázslata. Bár, a magyarázata után megértettem miért...
Éppen a rendeleten merengtem egy picit, meg a Hippokraxon, amikor bedobott egy új lérdést. Egy olyan kérdést, amire legszívesebben IGEN-t ordítottam volna. De nem mertem. Jól meg kellett gondolnom, hogy mit is mondjak Viktornak erre a kérdésre. Értettem-e az animágiához? Hát persze. Bejegyzetlen animágus vagyok, amiért simán elkaphatnak bármikor. Mindig elgondolkozom azon, hogy be kéne szólni a Minisztériumba, de valahogy sosincs hozzá kedvem. erről azonban, Tatán kívül senki sem tudott. Még ő kezdett el tanítani engem erre kiskoromban. Mikor Tata meghalt, már majdnem tökéletesen tudtam lóvá változni. Meglepő, hogy pont ezt az állatot választottam. Azonban, szerintem jó választás volt. Nyaranta, amikor pálcát nem használhattunk, animágiával mégis "varázsolhattam". És kedvemre mehettem a közeli erdőkben bárhová. Ilyenkor szabad voltam. Tata halála óta a nyarakat szinte végig lóként éltem le. Furcsa volt augusztusban visszaváltozni...
- Öh, igen, értek az animágiához- ennél többet egyenlőre nem mondtam. Kezdtem bízni Krumban, de még volt hátra egy pár kör, mire el mertem volna mesélni neki mindent. Ha veszi a fáradtságot, és kérdez, megtudhat többet is, döntöttem el.

A hippokrax volt az első, amit a számba rágott a csapat még az első edzés előtt. Tudták, hogy szükség lesz rá és nem mindig lesz ott valaki, aki összekapar minket a pályáról, főleg, ha edzés után esetleg még ökörködtünk egy sort. De ezzel a lány egy másik kérdést csalogatott elő belőlem. Régóta bele akartam kóstolni az animágiába, de eddig sosem találtam olyan varázslót, vagy boszorkányt, aki megtanította volna. Olyan akadt, aki értett hozzá, de nem segített nekem. Felderült arccal meredtem Helenára.
-És meg tudsz rá tanítani? - Azon ugyan még sosem gondolkoztam el, hogy vajon mivé változnék, ha megtehetném, de ha igaz, amit a griffendéles lány mond, el kellett rajta gondolkodnom most már. Végülis azért több opció is akadt. Tetszettek a nagytestű hüllők, meg a nagytestű kutyák is.
-Te hol tanultad? - Reméltem, hogy ő nem a könyvtárban üldögélve, mert akkor már készülhettem is, hogy oda fog küldeni, mint mindenki más is. A gyakorlatot nem lehet könyvből tanulni. Legalábbis szerintem, de ezt a véleményemet sokan nem osztották.

- Szerintem igen, meg tudlak rá tanítani- bárki megtanulhatta, aki elég kitartó és tehetséges volt hozzá. Vagyis éppen ezért mégsem bárki... Reméltem, hogy Viktor van elég ügyes hozzá.
- Hogy állsz az összetettem bűbájokkal, és legfőképpen az átváltoztató varázslatokkal?- kérdeztem. Ha ezek nem mennek neki elég jól, akkkor én semmit sem érek.
- Tata tanított meg az első felére, de az animágia mélyebb, nehezebb részeibe már egydül kellett belevágnom. Ebben segítettek a könyvek- Viktor arcán ez látszott: "Már megint a könyvek!", ezért hozzátettem- Egy jó könyv, nagy barát tud lenni- somolyogtam. És valóban: a suli zárolt szekciójából való könyvekben iszonyatos mértékű tudás lapult.

Felderült a képem, hogy valaki végre hajlandó volt nekem segíteni. Tudtam, hogy nem egy egyszerű dolog, azt nem is vártam, de azért sok segítséget jelent, ha valaki gyakorol veled.
-Elég jól. - Nem álltam egy professzor szintjén, de többnyire azért sikerültem az átváltoztatásaim. A bajaim általában inkább a növényekkel gyűltek meg, úgyhogy igyekeztem úgy rendezni az életemet, hogy ne sok közöm legyen hozzájuk. A növények olyan... furák. Sosem tudtam rájuk úgy tekinteni, mint egy élőlényre, de attól még azok voltak, a problémák pedig itt kezdődtek a kapcsolatomban velük. Itt aztán felsóhajtottam.
-Szerintem csak könyvből nem lehet megtanulni. - Ezt az állításomat ugyan már sok varázsló megcáfolta a múltban, de én nem így működtem. Repülni sem könyvből tanultam meg. Olvasni ugyan szerettem, de a tanulás már egész más kérdés volt. De azért még reménykedtem, hogy Helena nem fog csak úgy leültetni a könyvtárba a könyvek közé, mint ahogy a gyereket szokás a játszótéren. Aztán inkább visszavettem egy kicsit a nyers modoromból, mielőtt a lány elszalad előlem.
-Mennyi idő megtanulni? - kérdeztem kicsit barátságosabban.

- Hát, ezzel teljesen nem értek egyet. Szerintem egy jó- ezt a szót kihangsúlyoztam- könyvből bármit megtanulhat bárki. Bár, az animágiában jó dolog, ha segít neked valaki. Teljesen magadtól egy kissé nehéz megtanulni- örültem, hogy Viktornak mentek az átváltoztató varázslatok, de még mindig nem tudtam, hogy mennyire. A saját szemmel kellett látnom, hogy mit tud- Mi lenne, hogyha valamelyik nap feljönnél az iskolába, és keresnénk egy üres osztálytermet?- kérdeztem- Ott megmutathatnád mit tudsz az átváltoztatással kapcsolatban, és megnézhetném mit tehetek érted az animágia területén. Esetleg mutathatnék is valamit...- tettem hozzá titokzatosan. Jó volt húzni a fiúk agyát.
- Fogalmam sincs, hogy mennyi idő neked megtanulni, ez nagyon egyéntől függő dolog. A legeslegjobb esetben fél év intenzív munka. Még az is jónak számít, ha két, három éven belül végzel vele. Bár- tettem hozzá-, ha egy hozzáértő tanár segítségét kérnéd, akkor valószínűleg hamarabb tanulnád meg, mintha csak én segítenék neked- szívesen segítettem volna Viktornak, de féltem, hogy esetleg csak hátráltatnám őt. Mondjuk, valószínűleg nem, eddig a varázslással kapcsolatban csak segítettem tanulni, de véletlenül sem akarom, hogy ez fordítva is megtörténjen.

Ezen a ponton eltért a véleményünk, de nem álltam le Helenával vitatkozni. Felesleges lett volna, plusz elveszítettem volna az egyetlen vállalkozó szellemű egyént, aki hajlandó lenne tanítani.
-Azt gondolom. - A tanuláshoz képest semminek tűnt elintézni még a Minisztériumi ügyeket is a bejegyeztetésről és egyebekről. Az már majdnem pihenés.
-Persze. Bármikor. - mosolyodtam el. Szerettem a Roxfort falai között lenni, pedig én sose jártam oda, csak egy alkalommal időztem ott eddig. Kérdéseim azonban még akadtak bőven a dologgal kapcsolatban.
-Neked mennyi volt? - Én optimista voltam magamat illetően, nem voltam egy különösebben béna alak. De persze sose tudni. Én szerettem bizakodni.
-Te milyen állatot választottál? - Próbáltam arcról tippelni, de nem sokra jutottam vele. Azt tudtam, hogy szereti az állatokat, erre könnyen rájöttem mát a beszélgetésünk elején. De hogy melyik...

Viktor & Helena

Szerettem dicsekedni, de csak úgy, hogy azt mások ne érezzék annak.
- Hát, és kb. háromnegyed év alatt végeztem, de éppen benne voltam a tanulásban, amikor meghalt a tanárom, így egyedül kellett befejeznem- mondtam. Kíváncsi voltam a fiú arcára.
- Hááát, majd meglátod...- válaszoltam titokzatosan- Majd megmutatom...- megbíztam Viktor Krumban, de lehet, hogy rosszul tettem. Azon csodálkoztam még, hogy nem kérdezte meg, miért nincs a nevem fent az animágusok listáján. Reméltem, hogy nem olvasta el a listát mostanság.
- Mikor jössz fel a kastélyba?- kérdeztem tőle. Reméltem, hogy minél előbb lesz, szerettem a társaságát.

Nem először került szóba az öreg és nem tudtam még mindig mit kezdeni a témával. A sajátommal se tudtam. De szerencsére Helena cseppet sem szontyolodott el, legalábbis a beszéd közepén, hanem mondta tovább a magáét.
-Már értem, hogy miért nyomatod a könyveket is. - Ettől még mindig nem változott a véleményem, de annyira már legalább rávett, hogy hajlandó legyek belenézni néhányba, ami foglalkozik a témával.
-Kíváncsivá tettél. - mosolyodtam el. Valahogy mindig érdekesnek ígérkezett, pedig annyira nem volt ritka tünemény az animágus. Mégis mindig kíváncsi voltam, hogy ki mit választott. Bennem elsősorban madarak merültek fel, elvégre szerettem repülni.
-Bármikor feljöhetek. Szabadságon vagyok. - Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mikor volt olyan napom mostanában, amikor nem futottam össze valakivel, de egyáltalán nem bántam. Pontosabban egyet, de az sem szegte annyira a kedvemet. Legalább végre nem hitték azt, hogy meleg vagyok.