Novelláim & egypercesem...

Caroline üveges tekintettel nézte, ahogy Klaus az utolsó lapát földet rádobja a tizenkettedik sírhelyre. A földre hajította a lapátot, majd a szőke vámpír felé fordult.
- Kész. Tizenkét sírhely a tizenkét boszorkánynak, mintha semmi nem történt volna - vetette oda a lánynak, bár mindketten jól tudták mivel járt a tizenkét halott.
- Megöltem őket - hagyták el Caroline ajkát a halk szavak.
Suttogását az erdő csendjében jól lehetett hallani, az idő nyugodt volt, a fák levelei nem zavarták meg az éj nyugalmát holmi szél keltette zajongással.
- Jól esne most egy vigasz, mi? - nézett gúnyosan a lány szemébe a hibrid.

A lány nem válaszolt, könnyek gyűltek a szemébe, ahogy végre felfogta, mit tett, és mi lehet ennek az ára. Tudta, hogy ezzel nyert ügye van Silasnak abban, hogy elpusztíthassa a túlvilági oldalt, ám akkor ez nem érdekelte. Gondolkodás nélkül döfte a kést a boszorkány szívébe, hogy megmenthesse barátnője életét.
Klaus arcán néhány pillanatig ott volt a gúny, már nyitotta a száját, hogy közölje a lánnyal, hogy egy szörnyetegtől ne várjon vigaszt. Valami mégis arra késztette, hogy ne tegye meg. Az arca kisimult, ahogy figyelte a lány könny áztatta arcát. Maga is meglepődött rajta, hogy mi ütött belé, mikor lehunyta a szemét, és szorosan a karjaiba vonta a szőke lányt.

- Klaus... - hallotta Caroline meglepett hangját, de csak szorosabbra fonta körülötte a karját.
Tenyerét a lány hátára simította, majd gyengéden végigfuttatta rajta a kezét.
- Semmi baj - nyugtatta a fiatal vámpírt.
Kezét fel-le mozgatta a szokatlanul törékenynek tűnő lányon.

Caroline nem értette miért tette ezt a férfi, de jelen pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy a karjaiban sírja ki magából a feszültséget. Halkan zokogott Klaus dzsekijébe fúrva az arcát, kezeit a derekára kulcsolva. Jól esett neki a férfi törődése, még ha tudta is, hogy ez csak átmeneti, és hamarosan minden olyan lesz, mint azelőtt. Újra külön oldalra kerülnek, ellenségekké válnak. Már régen tudta, hogy valamit érez a férfi iránt. Senki nem vonzotta úgy, mint Klaus. Akarta, hogy működjön a kettejük kapcsolata, meg akart bocsátani a férfinak, ám mikor már túljutott volna az utolsó gaztettén, mindig elkövetett egy újabbat. Folyton fellobbantotta a lányban a haragja tüzét, ezzel lehetetlenné téve, hogy elfelejthesse a szörnyű tetteket, amiket elkövetett.

Zokogása lassan halk szipogássá vált, ám a férfi továbbra sem hagyta abba a halk csitítgatást. Kezével a lány hátát simogatta, míg halk, szinte hipnotikus hangon beszélt.
- Nem lesz semmi baj, Caroline. Nem a te hibád - súgta a szavakat Klaus.
- Köszönöm! - húzódott távolabb a férfitól Care.
- Jobb? - kérdezte a férfi.
Hangjában ott csengett az aggodalom, ami Caroline szívét melegséggel töltötte el. Talán tévedett, mikor a férfihoz vágta a sértő szavakat, miszerint nem lehet már megmenteni.
- Miért teszed ezt, Klaus? - tette fel a kérdést a lány, amely a leginkább foglalkoztatta.
Szemében értetlenség csillogott, ahogy figyelte a férfit. Klaus ajka csábos mosolyra húzódott, majd megtörölte a lány könnytől maszatos arcát.
- Te is tudod, tündérem - felelte a lány ragyogó kék szemébe mélyesztve a tekintetét.
- Fontos vagyok számodra - válaszolta meg magának a feltett kérdést Caroline, ám arcán továbbra is zavartság tükröződött.
- Igazad volt. Az egyetlen oka annak, hogy képtelen vagy a megbocsátásra, az én vagyok. Mindegy mennyire vagy megbocsátó, ha újra és újra olyant teszek veled, amivel fájdalmat okozok neked, Caroline - magyarázta meg neki a férfi. - Tudom, nem tehetek jóvá mindent egy apró tettel, és azt is tudom, hogy újra meg foglak bántani. Én nem a herceg vagyok fehér lovon, nem tudom megadni neked azt, amit megérdemelnél!
- Képes lennél rá, amit ma tettél... Ez nem azt mutatja, hogy szörnyeteg vagy, Klaus! - fogta meg a férfi kezét.
Kétségbeesetten kapaszkodott meg az erős kezében, és mélyesztette tekintetét a kék szempárba. A hibrid ajkán egy apró mosoly jelent meg, majd lassan lehajolt a lányhoz, szabad kezét az álla alá csúsztatta. Összekapcsolódott a tekintetük, Klaus megszüntette az utolsó centimétert is maguk között, és a lány ajkára tapasztotta sajátját.

Klaus ajkai puhák voltak, és a csókja teljesen megszédítette a lányt. Caroline-al forgott a világ, keze utat talált a férfi karján egészen a nyakáig, majd átkarolta. Odasimult a férfihoz, ahogy egy pillanatra sem szakadt el a csókjától, ujjait a barna tincsek közé süllyesztette. Csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, egymás után kapkodva tapadtak a másikra, igyekeztek a legtöbbet kapni a másikból. Abban a pillanatban egyikőjüket sem érdekelte Silas, vagy hogy ellentétes oldalon állnak.

Végül Klaus szakította meg a heves csók csatát. Elhúzódott a lánytól, szeme az arcát fürkészte.
- Szeretlek, Caroline - mondta ki végül azt, ami már régóta ott volt benne. - Épp ezért nem emlékezhetsz erre.
Nem foglalkozott a lány tiltakozásával, ahogy rázva a fejét akart eltávolodni tőle megakadályozva az igézést. Arcát a két keze közé fogta, tekintetét a lány szemébe mélyesztette.
- Nem vigasztaltalak meg az este, Caroline. Itt hagytalak a sírnál egyedül, szembesítve téged az igazsággal. Egy szörnyeteg vagyok - mondta Klaus.

Caroline arcát újra ellepték a könnyek a kemény szavaktól. Halk zokogásban tört ki, ahogy eltávolodott tőle a férfi.
- Egy szörnyeteg vagy - helyeselt a lány, majd némán könnyezve figyelte, ahogy Klaus egy pillanat alatt tűnt el a fák között. Tekintete a boszorkányok sírjaira terelődött, és újult erővel, megállíthatatlanul törtek elő a könnyei.