Rosemary Jane Peverill

Igazából, nem is értem miért kerültem a Griffendélbe, elvégre nem vagyok én bátor. Sőt, nagyon félénk ember vagyok, de a Teszlek Süveg váltig állította, hogy lát bennem valamit. Látja, hogy bátor vagyok. Nos, ez úton is üzenem kedves Süveg, hogy a bennem lakozó bátorság nagyon mélyen lehet eltemetve, és fogalmam sincs hogyan kaparhatnám elő, így ha van valami bölcs tanácsod azt megköszönném!
Egyébként, ha éppen sikerül legyőznöm a félénkségemet, akkor nagyon barátságos és érdeklődő ember vagyok, na meg egy cseppet érzékeny. Igazából, bármilyen szép dolog meg tud engem hatni, néha kifejezetten érzelgős leszek egy gyönyörű daltól, vagy egy csodálatos festménytől. De hát én ilyen vagyok. Egy nem hétköznapi griffendéles.
Nem sok barátom van, mert nehezen ismerkedem, viszont azokat a barátaimat nagyon szeretem, és szeretnék én többet is, de félek a visszautasítástól. Mint említettem én tipikusan egy gyáva oroszlán vagyok. Bárcsak adna nekem valaki egy cseppnyi bátorságot, mint az Óz, a csodák csodájában!
Néha annyira elveszettnek érzem magam. Öt éve már, hogy tudom, boszorkány vagyok, és mégis olyan lehetetlennek tűnik számomra. Ráadásul olyan messze van tőlem a családom. Bárcsak a bátyámnak is lennének varázsképességei, mert akkor nem egyedül kellene megküzdenem ezzel a helyzettel! Honvágyam van, hiányzik a testvérem, akit már évek óta egy-két alkalommal látok csak. Ő biztosan bátor lenne. Erre kell gondolnom, hogy ő bátor lenne,
Mellesleg reménytelenül romantikus alkat is vagyok, és bűntudatom is van a miatt, hogy a kirendelt párom mellett egy másik is fiú tetszik, de nem tehetek róla. A kirendelt párom nem igazán figyelt fel rám, nekem pedig nincs annyi vér a pucámban, hogy elé álljak. De annyi sincs, hogy a másik srácot megismerjem, pedig ő igazán aranyosnak tűnik.
Egy igen komplikált helyzetbe kerültem támogatók nélkül és fogalmam sincs, hogy mi lehetne a megoldás. Kétségbeesett vagyok, mert anyám egyre inkább követeli, hogy úgy tanuljak tovább, hogy bekerüljek a Wizengamotba. De nekem nem ez a vágyam. Én rajzolni, énekelni és zenélni szeretnék, de nem merem elmondani nekik. Viszont azt nem fogadnák el. Anyám a Felsőház tagja, apám a Brit Királyi Haditengerészetnél dolgozik és még a bátyám is katonának tanul. Egy ilyen családban sajnos nem fogadnának el egy művészt, én viszont képtelen vagyok más pályát választani, mert a szívem a művészetek felé húz.

Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Rosemary Jane Peverill egy átlagos tizennégy éves lány. Nem vagyok se túl alacsony, se túl magas. Tökéletes a magasságom, mert így nem tűnök ki azzal, hogy milyen pici vagyok, se pedig azzal, hogy milyen nyúlánk. Annak pedig nem örülnék, ha lépten-nyomon megbámulnának, mert kerülöm a rivaldafényt. Tudom, kissé ironikus, hogy odavágyom, és mégis rettegek tőle, de egy olyan lánynak, akinek annyi önbizalma sincs, mint egy marék lepkének… Talán nem meglepő. Szóval ott tartottam, hogy a magasságommal remekül beilleszkedek, és nincs is vele problémám.
Nem tartom magamat egy topmodellnek sem, és nem is célom, hogy az legyek. Kell a fenének a sok smink meg cicoma! Ezért nem is sminkelem magam, és amikor nem kell talárt hordani, akkor se viselek olyan ruhákat, amikkel magamra vonnám az emberek figyelmét.
Anya szerint bájos arcom van, szerintem pedig gyerekes. A bőröm sápadt, hiszen elég ritkán vagyok odakint, ugyanis a nyarakat általában a szobámban töltöm, és amikor anyám nincsen otthon titkon dalokat írok.
Hosszú barna hajamat és a kék szemeimet anyától örököltem, szinte semmi nincs meg bennem apából. Valóban minden vonásom anyára emlékeztet. Apa vonásai szigorúak, mozdulatai merevek. A bátyám inkább apára ütött. Az én mozgásom könnyed és kecses, mint anyának, és az arcvonásaim is kifinomultabbak.
Szerencsére mivel nem vagyok feltűnő jelenség, ezért könnyedén beleolvadok a környezetembe – bár az álcázást most szerencsém megtanulni egy katonai táborban, ahová apa íratott be egyszer nagyon régen. Ott aztán olyan kiképzést kaptunk, hogy sikerült a felesleges zsírpárnákat eltűntetni, de attól függetlenül, ha a tükörbe nézek még mindig egy törékeny kislányt látok.

Igazából fogalmam sincs, hogyan kezdhetném, mert nagyon ritkán szoktam mesélni magamról, de megpróbálom. Nos, talán illene mondanom valamit a családomról, igaz? Annyit tudok, hogy a Peverill család nagyon régi és nemesi múlttal rendelkezik, talán épp ezért töltenek be a szüleim olyan fontos szerepet a királyságban. Édesapám, Edmund Alexander Peverill, mint korábban említettem a Brit Királyi Haditengerészetnél szolgál, hogy pontosabb legyek egy tengeralattjáró parancsnoka, míg édesanyám Rachel Paulet a Lordok Házának a tagja. A bátyám pedig – igaz nem a haditengerészetnél –, de Brit Királyi Légierőnél újonc. Én pedig vélhetően nem fogom követni sem az édesapám és a bátyám által kikövezett utat, sem anyámét, sőt még a varázsvilágban sem fogok politikai hatalmat magamhoz ragadni. Bár az még kérdéses számomra, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni anélkül, hogy kitagadnának.
Mellesleg, azt elfelejtettem említeni, hogy a szüleim elváltak, amikor három éves voltam, így én azóta édesanyámmal élek, apám pedig a bátyámmal. Azt pedig nem árt leszögezni, hogy nem azért váltak el, mert nem szerették egymást, csupán nem volt idejük a másikra és ránk. Így megosztották az erőiket, de a mai napig nagyon jó viszonyban vannak, és amikor csak teheti, apa mindig foglalkozik velem – bár sajnos a szeretete úgy nyilvánul meg, hogy fiús dolgokat csináltat velem, mint a katonai tábor visz, paintballozunk, focizunk és társai… De ettől függetlenül nagyon szeretem, ha nem kezel úgy, mint egy fiút, vagy mint egy újoncot.
Egyébként csiripelték a madarak, hogy anyának új párja van, bár én még nem ismerem, de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ember.
Nos, ennyit kell tudni a családomról. A neheze pedig most jön, mert valóban nem tudom, mit mondhatnék magamról.
Ugye azt már említettem, hogy anyámmal nőttem fel, és egész békés gyerekkorom volt. Sőt, akkoriban még nem is voltam ilyen félénk. Bakewell-ben születtem és töltöttem életem első nyolc évét, de anya munkája miatt kénytelenek voltunk Londonba költözni. Akkoriban izgága és nagyszájú gyerek voltam, így könnyedén beilleszkedtem az új iskolámba. Akkor még nem éreztem magam kívülállónak, sőt teljesen „normálisnak” gondoltam magam. Mivel már mi is Londonban éltünk, ezért egyre több alkalommal találkoztam a testvéremmel, Otto-val, aki hat évvel idősebb nálam mégis a világ legjobb és legbátrabb bátyja. Mindenben támogatott. Mivel az iskoláink nagyon közel voltak egymáshoz, ezért mindig értem jött, és hazakísért, amíg nem ismertem ki magam a városban. Nagyon aranyos volt tőle.
A szomszédunkban lakik egy fiú, Andrewnak hívják, mint kiderült az évfolyamtársam abban az iskolában, ahová én járok, és segített felzárkózni. Nagyon aranyos fiú, sokszor áthívott hozzájuk, mert ő is szenvedélyesen rajong a zenéért, ezért sokszor együtt játszottunk, mert náluk nem bukhattam le anyám előtt. Szóval nagyon hálás voltam neki. Sajnos azóta kicsit megromlott a kapcsolatunk. Talált magának egy ostoba barátnőt – nem viccelek, tényleg elég bamba –, én pedig mivel az év háromnegyedét a Roxfortban töltöm, ezért nem igen tudom felvenni vele a kapcsolatot.
És ha már szóba került a Roxfort, talán először is nem árt megemlítenem, hogy sok gondom akadt az mugli iskolában azzal, hogy elrejtsem mi is vagyok valójában, ugyanis, mint később meg tudtam a furcsa változások rajtam annak köszönhetőek, hogy metamorfmágus vagyok. Én erről eleinte nem tudtam, így igen csak megleptek régen az olyan kérdésekkel, hogy: „Neked nem kék volt a szemed?” vagy „Hogyhogy szőke lettél?”, de előfordult már ilyen megjegyzés is: „Nahát, mintha most normálisan nézne ki az orrod!”
De mint megtudtam, nem ők őrültek meg, hanem az én testem változik néha kontrollálatlanul, mondjuk, azóta bizonyos mértékben tudom kezelni, de ha heves érzések törnek rám, akkor bármi megtörténhet. Például, ha zavarba hoznak, akkor nem csak elpirulok, hanem a hajam is lángvörössé válik. Elég ciki, nem? Nem csak az arcomra, de az egész fejemre kiül, ha zavarban vagyok.
Ne haragudj! Kissé elkalandoztam a képességeim irányába, amikor valójában arról kellene beszélnem, hogy miként is keveredtem a Roxfortba.
Egyik nap, látogatóba jött hozzánk egy nő, aki azt mondta, hogy szeretné, ha egy különleges iskolába járnék, és felvilágosított minket a mágiáról. Nekem tetszett, amit mondott, viszont anyámat addig nem győzte meg, amíg mindent ki nem szedett a nőből a varázslók társadalmáról, és amikor megtudta, hogy nekik is van „kormányuk” nagyon megörült. Akkor tervezte el, hogy én majd bekerülök oda. Innentől kezdve pedig csak szorgalmazta, hogy elmenjek abba az iskolába.
Az is kiderült, hogy édesapám is varázsló, viszont ezt még anya se tudta, apa pedig azért nem árulta el, mert azt hitte, hogy egyikünk se lesz mágus, ezért inkább hallgatott a kis titkáról.
Az a nő egyébként McGalagony professzor volt, akinek a mai napig hálás vagyok, amiért eljött értem, bár be kell vallanom, kissé úgy érzem, mintha kirántották volna alólam a talajt, és csak most, az ötödik évemben kezdtem úgy érezni, hogy valóban helyem van ezek között a diákok között, mert szinte nulla tudással cseppentem közéjük. De szerencsére a vonaton összeismerkedtem két lánnyal, akikkel nagyon jóban lettem, és a mai napig támogatnak engem, bár az egyikük egy évvel idősebb nálam.
Aztán a beavatásomkor is kisebb sokként ért, hogy a varázssüveg a bátrak közé rakott, amikor mire a kastélyba értünk elszállt minden bátorságom, és alig bírtam megszólalni. A háztársaim pedig hamar rájöttek, hogy én egy nem-hétköznapi griffendéles vagyok, így többnyire a barátnőimen kívül békén hagytak.  
Nagyon nehéz volt beilleszkedni, és még most is azt vallom, hogy nem sikerült, de itt legalább nyugodtan tudom a szenvedélyeimnek szentelni a szabadidőmet.
Viszont rettegek attól a naptól, amikor örökre itt kell hagynom a Roxfortot, amikor a családom elé kell állnom, és meg kell tagadnom a kívánságukat.
Ráadásul azt se tudom, hogy mi lesz ezzel a rendeletes dologgal. Elméletileg kirendeltek nekem egy fiút, de az a fiú rám se bagózik, pedig szimpatizálok vele… Aztán… Ott van egy másik fiú is. Egy hollóhátas. Ő is nagyon tetszik, és aranyosnak tartom, azonban nem merem megszólítani, sőt biztos, hogy ő teljesen odáig van a kirendelt párjáért… Annyira peches vagyok…
Szóval az életem jelenleg kérdőjelekkel teli, és fogalmam sincs, hogy mikor fognak tisztázódni a dolgaim, addig pedig kétségbeesetten kutatok valami kiút után. Hogy meglelem-e? Jó kérdés. Vélhetően a megoldás ott lapul a nem létező bátorságom mellett.