Alex & Em

Tárgy: Re: Alex & Em Kedd 26 Aug. 2014, 12:58

Látom rajta, hogy még mindig nem győztem meg, de nem győzködöm tovább, csak halványan rámosolygok. - Én nem szoktam arra járni, csak most voltan a konyhában először… - azt már nem tettem hozzá, hogy miatta, mert nem akartam sokadszorra is zavarba hozni.
Amikor hozzáértem, láthatóan zavarba hoztam, ezért gyorsan leengedtem és inkább zsebre raktam a kezem. Hátrébb léptem egy kicsit amolyan biztos, ami biztos alapon, mert nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát miattam, na meg ne keljen annyira felnéznie rám. Csak remélni tudom, hogy nem érti félre..
Amikor szóba kerül, hogy mennyi nyelven beszél, felajánlja, hogy megtanít az egyiken. – Hát, németül szívesen megtanulnék. Elvégre, ha el akarok jutni oda, nem árt, ha tudok azon a nyelven. – nevettem el magam. – De persze, ha nem okoz neked nehézséget. – teszem, hozzá. Gyorsan tanulok, de akkor se szeretném rabolni az idejét.
Meséltem magamról, ahogy kérte, de nekem koránt sem annyira érdekes az életem, mint az övé. Az ölelése tényleg jól esett. Tényleg nagyon örülök, hogy ő lett a kirendelt párom. Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni. – Lehet, hogy már mondtam, de én tényleg nagyon örülök, hogy téged „kaptalak”. – mosolyogtam rá.
Aztán előkerült az a téma, hogy nem szeretem, ha a lányok üldöznek. A tanácsára elnevettem magam. – Hidd el, már számtalanszor elmondtam nekik, de vagy nem tudják, vagy nem akarják megérteni. - mondtam neki. – Hát ja. És sajnos a Mardekárban kettő és felen vannak, akik élvezik a nagy felhajtást körülöttük. – húztam el a számat az említésükre. Mondja, hogy van egy hollóhátas barátnője, aki el tudná űzni a lányokat, de ha szerinte megijednék tőle, lehet, hogy kihagyom, feltéve, ha nem ismerem, de az szinte lehetetlen, mivel Emeline az első lány ismerősöm. – Ki az a lány? – kérdezem. – Bár nem hiszem, hogy ismerem... – jegyzem meg inkább magamnak, mint neki.
Megegyeztünk, hogy ha majd magunk leszünk, akkor éneklek neki. – Én is elmennék mindenhova, de Kínát, vagy Új-Zélandot semmi kép se hagynám ki. -
Bátorítására csak elmosolyodtam. Néha elgondolkozom azon, megéri-e megkeresni őket. Hiszen ha annyira hiányoznék nekik, akkor csak meg akarnának találni engem. De mivel tizenöt év alatt egyszer sem került sor erre, lehet, annyiban kellene hagynom a dolgot. Emeline azt mondja, hogy lehet, a nyakláncok alapján is meglehetne találni őket, és hogy majd utána néz a könyvtárban, van-e valamilyen bűbáj, ami a hasznunkra válhat. – Köszönöm, Emeline. – mosolyogtam rá. – Ez nagyon rendes tőled, pedig még csak most ismertük meg egymást. -
Hamar áttértünk a kviddicsre. A dicséretet megint csak igyekezett hárítani. – De te kaptad el a cikeszt, szóval téged ugyan úgy illet a dicséret, ha nem jobban – mondtam neki.
A korláthoz sétált és a tájat nézte. Mivel egy ideig egyikünk se szólt semmit, azon gondolkodtam, hogy mennyi esélyem van őt egy randira hívni. Vagyis az esély meg van, mivel itt áll előttem, de az nem biztos, hogy szívesen eljönne velem. - Ööö...Emeline? Lenne kedved eljönni velem Roxmortsba? Egy… randira? – kérdeztem félve.

Tárgy: Re: Alex & Em Csüt. 07 Aug. 2014, 20:54

Még mindig nem hittem el, hogy nem kért belőle, de félénken mosolyogva bólintottam. Ha nem kér belőle, akkor nem erőltetem. Aztán halkan felnevetek, amikor említi, hogy a manók elég sok ételt beletömtek. – Ismerős. Néha én is leosonok, hogy a barátaimnak vigyek egy kis édességet, aztán ott fognak, és néha rajtam tesztelik az új fogásokat, de ez engem nem zavar. Örülök, hogy segíthetek nekik – említettem. Valóban, én csak örültem neki, hogy a segítségemet kérték, így hát szívesen a rendelkezésükre álltam.
Majd a bocsánatot kértem az érzelgősségem miatt, mire azt mondta, hogy ezen a témán felesleges lovagolni, meg hogy kissé érzékeny vagyok. Igazat adtam neki. De attól még szörnyen idegesítő volt, hogy milyen könnyen el tudtam érzékenyülni.
Amikor magyarázkodni kezdett felvontam a szemöldökömet. Nem kellett volna mentegetőznie, hiszen értettem, hogy mit akart mondani, csupán leragadtam a saját érzékenységemnél. Majd amikor az állam alá nyúlt hirtelen elöntött a forróság, és éreztem, hogy teljesen elvörösödök. Nem szoktam hozzá, hogy idegenek hozzámérjenek, igaz, valamennyire ismertem már őt és a kirendelt párom, de akkor se ismertem túl rég óta, így kissé zavarba hozott ezzel. Lesütöttem a szememet, és magamban átkozódtam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Majd a megjegyzésére még mindig kipirulva, de halványan elmosolyodtam, és felpillantottam az arcára. Még a testvéremen kívül még soha senki nem mondta nekem, hogy aranyosan mosolygok.
Megkért, hogy meséljek magamról, így minden butaságot összehordtam, csakhogy úgy tűnjön, hogy mondtam valamit. Sose voltam jó ebben. Ha megkértek, hogy csak úgy meséljek magamtól, akkor hirtelen nem tudtam mit mondani, kész csoda, hogy most ennyi mindent összehadartam. Szóba került az is, hogy hány nyelven beszélek, majd amikor visszakérdezett, mosolyogva bólintottam.– Igen, de nem olyan nagy dolog. Ismerek valakit, aki hét nyelven vagy nyolc nyelven is beszél. Hozzá képest én sehol nem tartok – hárítottam az elismerését, mert sose tudtam jól kezelni a bókokat, majd a megjegyzésére ismét mosoly kúszott az arcomra. – Ha gondolod, az egyikre szívesen megtanítalak – jegyeztem meg, elvégre, ha eleget foglalkozna egy adott nyelvvel, akkor hamar elsajátítaná.
Érdeklődtem felőle, és amikor elmesélte, hogy árva, akkor ösztönösen átöleltem őt. Nagyon sajnáltam őt. Tényleg nem érdemelte ezt ki, bár azt hiszem, egyik gyermek se érdemli meg, hogy a szülei eldobják maguktól, és árvaházba kerüljön. Szerencsére, az én szüleim nagyon szeretik egymást, ezért sose kellett megtapasztalnom azt a szörnyű érzést, hogy egyedül csak magamra számíthatok, mert a családom nem támogat. Aztán elengedtem, és amikor megköszönte, hogy megöleltem, újra elvörösödtem. Magam se értettem, hogy mit is csináltam, amikor általában ilyen helyzetekben eddig sikerült megőriznem a hidegvéremet. – Ig… Igazán nincs mit – rebegtem halkan.
Majd áttértünk arra a témára, hogy szegény nemigen tud megszabadulni a lányoktól. Még szerencse, hogy nekem van egy barátnőm, aki olyan gyilkos kisugárzással rendelkezik, hogy sokan nem mernek a közelébe menni. – Hát mondd meg nekik, hogy nem akarsz tőlük semmit – feleltem mosolyogva, majd kuncogni kezdtem. – Szerintem, ez nem baj. Mármint, hogy nem örülsz neki, hogy ennyien körülvesznek. Ha a nap huszonnégy órájában ennyien loholnának a sarkamban az nekem se tetszene. Csak az egoisták élvezik, hogy körülrajongják őket meg azok, akik túlságosan magas lovon ülnek – fejtettem ki az álláspontomat a témával kapcsolatban, majd hozzátettem: – Van egy hollóhátas barátnőm, aki garantáltan el tudná űzni a rajongóidat. Kevesen mernek a közelébe menni, mert olyan rideg aura lengi körül. Pedig nem gonosz ő, csak megválogatja a társaságát. Általában ő szokott megvédeni engem. Most csak azért nem hívtam el, mert amúgy is randija volt meg nem akartam, hogy megijedj tőle…
Aztán a hobbikról kezdtünk el beszélgetni, és nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy van egy-két közös hobbink. – Rendben, én is úgy gondoltam – bólintottam mosolyogva. A következő kérdésre megvontam a vállamat. – Nem tudom, igazából mindenhová szívesen elmennék.
Felajánlottam a családom segítségét, hogy megtalálja a szüleit, és a lemondó szavaira megingattam a fejemet. – Ilyet nem szabad mondani. Meg fogod őket találni – mondtam, majd kicsit szemügyre vettem a nyakláncokat. Arra gondoltam, hogy talán azokat le lehetne valahogy nyomozni. – Lehet, hogy a nyakláncok is elegendőek lesznek… – hümmögtem. – Talán, ha megtudjuk honnan származnak, akkor talán fény derül a szüleid kilétére is. Nem hinném, hogy a Zsebpiszok közben, vagy olyasmi helyeken szerezték volna, és biztos akad valamilyen bűbáj, aminek a segítségével le lehet ezt nyomozni. Majd utána nézek a könyvtárban. Az egyik ismerősöm úgyis jóban van Madame Cvikkerrel, még a zárolt részlegre is beengedi őt. – Miközben ezeket mondtam a fejemen több ötlet is átsuhant, ami mondjuk kiindulási pontként szolgálhatott volna, de ezeket jelenleg megtartottam magamban, és reméltem, nem felejtem el lejegyzetelni őket.
A szülei megkereséséről pedig elég hamar áttértünk a kviddicsre, és kicsit zavartan hallgattam. – Igazán? Ha valakinek említem, akkor inkább fogót mondott volna. – A nevetését hallgatva még inkább zavarba jöttem, és a hajfonatomat kezdtem csavargatni, majd a dicséretre ismét elvörösödtem. – Izé… Köszönöm, de nem engem illet a dicséret, hanem a többieket. – Igyekeztem megint hárítani, majd a korláthoz sétáltam, és letekintettem a mélybe. Innen olyan gyönyörű volt minden. Néha feljöttem ide, és csak csodáltam a tájat, máskor pedig itt szoktam gondolkozni, ha meg akadtam valamiben. Sajnos, egy baj volt ezzel a hellyel: elég gyakran látogatták mások is.
Elakadt a lélegzetem miközben a környéket csodáltam, és egy kis időre el is feledkeztem szegény Alexről is…

- Aranyos vagy, de tényleg nem kérek. Nem vagyok éhes. – mosolyogtam a lányra. – A manók belém tömték a fél konyhát. – teszem hozzá. A házi manók elég erőszakosak tudnak lenni. Addig nem engedtek ki, amíg meg nem kóstolom a mai vacsorát. És mivel tele ettem magam, azon csodálkozok, hogy fel tudtam jönni a hetedik emeletre.
- De emiatt nem kell bocsánatot kérned. Vannak, akik érzékenyebbek másoknál, ezek szerint te is ilyen vagy. – végig gondolva ez elég bántóan hangozhatott, úgy hogy gyorsan hozzá teszem. – De ne érts félre, ez egyáltalán nem baj… legalább is engem nem zavar. – Az álla alá tettem a kezem és felemeltem a fejét. Láthatóan még mindig szomorú. – Jobban áll, ha mosolyogsz – jegyeztem meg halvány mosollyal az arcomon. Majd leengedtem a kezem, mivel a magasságbeli különbség miatt nem akarom, hogy kitörje a nyakát.
Amikor a családjáról mesél, akaratlanul is elszomorodok. Azt hiszem ezt észrevette, mert gyorsan témát váltott. Örültem, hogy nem kérdezett rá, amíg nem muszáj addig, nem mesélnék róla. Rákérdezek, hogy milyen nyelveken tud beszélni, amitől elég meglepettnek látszik. Lehet, nem annyira szoktak érdeklődnek felőle. – Akkor, ha jól számoltam öt nyelven beszélsz? Ez igen! – döbbentem meg. - Te tényleg nagyon okos vagy. Én örülök, hogy tudok angolul beszélni. – jegyeztem meg vigyorogva.
Aztán, amikor magamról mesélek, megemlítem, hogy árva vagyok. Feltűnhetett neki, hogy ez eléggé megvisel, mivel megölelt. Jól esett az ölelése. Emeline nem olyan, mint a többi lány, ő azt hiszem tényleg megért engem. Meglepődtem, amikor bocsánatot kért. – Semmi baj. Már megszoktam, hogy ott kell élnem, de már csak három év megszabadulok onnan. Egyébként meg, köszi, hogy… hát… szóval, hogy megöleltél. Tényleg jól esett. – Mosolyodtam el. Tényleg annyira aranyos ez a lány, nem is értem, hogy miért bántják olyan sokan.
Azt mondja, hogy szerinte nem vagyok fura, elmosolyodtam. Hát nem sok embertől hallottam ezt. Nevet, amikor azt mesélem, hogy nehezen szabadulok a lányoktól. – Hát, akkor szerencsés vagy. Hidd el, nem valami nagy élmény előlük meneküli a nap huszonnégy órájában. Na, többek között ezért is tartanak furának. Mert szerintük örülnöm kellene, hogy körül vesznek a lányok, de én inkább az ellenkezőjét érzem. -
Eléggé fellelkesült, amikor kedvenc elfoglaltságaimról beszélek. Kiderült, hogy van egy-két közös dolog bennünk, úgymint a rajzolás és a zenehallgatás. Aztán arra kér, hogy gitározzak és énekeljek valamit. – Persze, szívesen. De csak ha kettesben leszünk. – ígértem meg neki. - Tudod, nem rajongok a nagy közönségért. -
Megemlíti, hogy ő is szeretne utazgatni, viszont ha tényleg kutató lesz, akkor elég nagy esélye van rá, hogy sok helyre eljut. – Melyik országba utaznál el szívesen? – kérdezem.
Nagyon meglepett, amikor felajánlotta, hogy segít megkeresni a szüleimet. Elmosolyodtam. Tényleg annyira édes ez a lány. – Ez nagyon kedves tőled, de nem hiszem, sikerülne megtalálni őket, mert senki se tud róluk semmit, mivel otthagytak az árvaház előtt. Csak ezt a két nyakláncot találták mellettem. – mutattam meg neki őket. - Nevemet is a nevelőktől kaptam, szóval fogalmam sincs, hogy hogy hívják őket. – mosolyodtam el szomorúan.
- Hát, őszintén szólva, ha tippelnem kellett volna, hajtót mondtam volna. Nem tudom miért, de olyan hajtós vagy. Vagyis fogalmam sincs, hogy ezt hogy mondják, de gondolom a lényeg átjött – nevettem el magam. – Igen, és nagyon ügyes voltál. – mosolyogtam rá. - Tényleg, gratulálok a győzelmetekhez. – teszem hozzá.

Érzem, hogy ismét felvont szemöldökkel pillantok rá. Általában, ha megkínálok valakit valamivel, akkor az illető élni szokott vele. De ő azt akarja, hogy egyem meg egyedül a muffint, ha már egyszer nekem hozta. Továbbra is mosolyogva tördelem a süteményt. – Biztos nem kérsz? – kérdezem meg még egyszer, mert számomra tényleg szokatlan, hogy valaki visszautasít. Még Theo-ra is sikerült rátukmálnom a sütimet, pedig nagyon ellenkezett. Aztán, ha még egyszer nemet mond, akkor elrebegek egy köszönömöt, és megeszem a maradékot.
Utána bocsánatot kérek tőle a sírásomért. Nagyon bosszant, hogy ma mindenért pityergek.
Halványan elmosolyodok a szavaira: – Az lehet, csak nálam sajnos elég gyakran – felelem lebiggyesztett ajkakkal. Majd azt kéri, hogy meséljek magamról, így beszélni kezdek, bár véleményem szerint nem mondok el túlságosan érdekfeszítő információkat magammal kapcsolatban, de mégis sikerül összehadarnom valami butaságot.
Amikor a családomat említem, látom rajta, hogy elszomorodik. Az ajkamba harapok, és gyorsan témát váltok. Aztán, amikor befejezem a mesélést, ő még kérdez tőlem valamit. Meglep. Tényleg nem szoktak érdeklődni felőlem, és ez nagyon jól esik.
– Hát, ugye a holland és az angol az anyanyelvem, e mellett egy mugli iskolában megtanultam franciául, apa és a bátyám tud németül, ezért az is rám ragadt. A kutatásaim miatt pedig egyedül megtanultam latinul is. – Miközben ezt magyaráztam az ujjaimon számolgattam, hogy mindegyik nyelv meglegyen. Szóval, tényleg elég sok nyelven beszélek, de azért igyekszem odafigyelni, hogy ne váltsak át másik nyelvre.
Aztán felőle érdeklődöm. Némán hallgatom, ahogy beszél magáról. Eleinte csak meg-megremeg a szám, amikor arról beszél, hogy árvaházban nőtt fel. Hirtelen nagyon megsajnáltam őt. Inkább azoknak a fiúknak kívántam volna, hogy nőjenek fel árvaházban, nem neki. Mivel eléggé zaklatott állapotban voltam, megöleltem. – Nagyon sajnálom – dünnyögtem, miután elengedtem. Ezt részben a helyzetére, részben pedig a kitörésemre értettem.
– Szerintem egyáltalán nem vagy fura, sőt! – vágtam rá egyből, miután befejezte a meséjét. – Egyébként nekem sincs sok barátom. A legjobb barátnőm, Adaira egy hollóhátas lány, és vele szoktam főként lenni meg a családjával. – Tettem hozzá.
Aztán arról beszél, hogy nem szabadul a lányoktól. Csak kuncogok a szavain. – Szerencsére én nem szenvedek ettől a problémától.
Kíváncsian hallgatom, hogy mik érdeklik, és néha-néha valószínűleg felcsillannak a szemeim, ha éppen olyan dolgot említ, ami engem is érdekel. – Én is szoktam rajzolni meg zenét hallgatni. Egyszer majd gitározol és énekelsz nekem valamit? Légyszi! – lelkesedem, majd amikor kitér a tanulásra megint nevetnem kell. – Nem mindenki szeretheti a tanulást. Nekem a tanulás menedék. Ráadásul nagyon sok fontos dolgokról tudnunk kell majd, amiket itt tanulunk.
– Az jó. Én is szívesen utazgatnék, bár ha minden igaz, és tényleg kutató lesz belőlem, akkor sokat leszek majd mozgásban – mosolyodtam el vidáman, aztán említi, hogy szeretné megtalálni a családját. Csavarintok egyet a hajfonatomon, majd az ajkamat harapdálva rápillantok.
– Segíthetek, ha gondolod… Vagyis, a szüleim a Reggeli Prófétánál dolgoznak, apu meg magánnyomozó volt, így biztosan ki tudnánk deríteni valamit róluk, ha benne vagy… – ajánlom neki fel a segítségemet. Ez a legkevesebb azok után, amit értettem tett.
– Lehet, hogy nem néznéd ki belőlem, de… Hajtó vagyok. – Felelem. – Én is csak azért csinálom, hogy ne unatkozzak, meg mert a testvérem azt mondta, hogy így legalább kicsit megedződök.
– Tényleg? Akkor láttál minket múltkor? – Kicsit elvörösödök, mert a múltkori meccsen majdnem lelöktek a seprűről, és nagyon nehezen tudtam visszakapaszkodni rá. Nem egy kellemes emlék.

Elmosolyodik. Annyira édes amikor ezt csinálja. Egyik legszebb dolog rajta pont ez, a mosolya. Könnyes lett a szeme. Ideges lettem, mert nem igazán tudom ez a meghatottságtól vagy pedig megbántottam.
Azt hiszem, sikerült látványosan megkönnyebbülnöm, miután megköszönte. Tényleg a frászt hozta rám. – Nem, köszi. Ez a tiéd. Meg amúgy se vagyok éhes. – utasítottam vissza. Tök rendes tőle, hogy adni akar, de ez akkor is az övé. Nem sokan szoktak megkínálni… na jó igazából csak a haverom, Lewis meg az ostoba libák a szerelmi bájitallal „feljavított” sütijeikkel, de az utóbbiból érthető okokból nem szoktam enni. Szóval, ha ezt nem nézzük, akkor tényleg csak Lewis ad nekem bármit is. – Semmi baj. Nem vagyok egy szakértő, de mindenek van egy ilyen napja. – Tényleg nem kell szabadkoznia, a lányok általában úgy is érzékenyebbek.
Elgondolkodva hallgatom. Biztos jó lehet családban élni. Szülőkkel meg testvérrel… Akaratlanul is elszomorodom. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a szüleim nem hagytak volna el… vagy egyáltalán jó lenne tudni, hogy miért tették.
Nem akarok közbe szólni, így csak elmosolyodok, amikor megint megköszöni, hogy visszaszereztem neki a könyvét. Tetszik, hogy ilyen sok minden értelmes dolog érdekli lány létére, mert akikkel eddig találkoztam, azok érdeklődési köre a vásárlásból, pletykálkodásból és sminkelésből áll.
Ezek alapján, amit elmondott, egyre szimpatikusabb lesz Emeline. Tényleg remélem, hogy jól kijövünk. – Milyen nyelveken tudsz beszélni? – kérdezem kíváncsian. Egyébként meg, nagyon valószínű, hogy meg fogok lepődni, ha hirtelen átvált egy másik nyelvre. Arra kér, hogy én is meséljek valamit magamról, így hát belekezdek.
– Nekem nincsen családom, vagy is nem tudom, hogy mi van velük, de a lényeg az, hogy árvaházban élek. Négy évestől hét éves koromig ugyan voltak nevelő szüleim, de aztán tőlük elvettek, így mehettem vissza azt otthonba. Barátaim ott egyáltalán nincsenek, mert szerintük fura vagyok, így inkább elkerülnek. Itt a suliban pedig első óta Lewis a legjobb és hát az egyetlen barátom. A többiek nem igazán bírnak a természetem miatt, mert azt mondják, hogy ez alapján inkább hugrabugosnak kéne lennem, mint mardekárosnak. Viszont a lányoktól sajnos nehezen szabadulok, mert állításuk szerint helyes, aranyos és cuki vagyok, és ezt nem felejtik el minden egyes nap belevisítani a fülembe. Szóval legtöbbször csak menekülök. Szeretek rajzolni, zenét hallgatni, meg gitározni, meg hát énekelni is, de azt nem szoktam olyan gyakran. A tanulás nem a kedvenc elfoglaltságom, de ha valami olyat tanulunk, ami felkelti az érdeklődésemet, annak szívesen utána nézek. Ha befejeztem a sulit szeretnék utazni különböző országokba, mert Anglián és Skócián kívül még sehol se jártam. Ja és szeretném megtalálni a családomat, mert valaki biztos él közülük és jó lenne ismerni valamelyiküket. – fejezem be kis monológomat. Hirtelen eszembe jutott, hogy benne van a kviddics csapatban. – Mit játszol a kviddicsben? Én annyira nem vagyok oda ezért a sportért, de mivel Lewis imádja, így ott szoktam lenni majdnem az összes meccsen. -

Egy muffint nyújt felém, amit eleinte felvont szemöldökkel bámulok, mert nem értem ez hogyan került ide, de aztán halványan elmosolyodok, és elveszem tőle. Sikerült megint meghatni. Érzem, hogy megint könnyezek. Hihetetlen, hogy mennyit tudok sírni. Úgy tűnik, mai egy sírós nap.
– Köszönöm. – Török belőle egy darabot, és megkóstolom. Igazán finom, aztán felé fordulok, török belőle még egy kicsit. – Te nem kérsz? Mert szívesen adok belőle.
Tényleg szívesen megosztom vele a muffint. Fred szerint túl önzetlen vagyok, szerintem meg csak illik megkínálni másokat azzal, amink van.
Amikor bocsánatot kér, akkor ismét magasba szalad a szemöldököm. Tényleg azért kér bocsánatot, mert látja, hogy furcsán érzem magam? Ez különös. Másoknak nem szokása bocsánatot kérni ilyenekért. Ez egy nagyon aranyos tulajdonság. – Semmi gond, tényleg. Én kérek bocsánatot, hogy állandóan sírok… Tényleg nem szoktam ennyit… Csak ez… Most egy ilyen nap – húzom el a számat, de ez nem ellene irányult, hanem magamat bíráltam.
Arra kér, hogy meséljek magamról. Kicsit megilletődök, nem tudom, hogy hirtelen mit mondhatnék neki. El kezdem a kis könyvemet lapozgatni, és egyszer csak azon kapom magam, hogy folyamatosan beszélek.
– Hát, a családommal Cambridge-ben élünk, mert az apukám nem szereti a nagy nyüzsgést, meg annyira nincsen hozzászokva az ilyen óriás mértékű tömegközlekedéshez, hiszen holland, és ott főként biciklivel közlekednek az emberek. Egyébként apu nagyon aranyos, eleinte magánnyomozóként dolgozott, de végül megismerte anyát, és inkább újságíró lett. Anyuval a Reggeli Prófétának dolgoznak. Ezen kívül van egy lökött bátyám, Fred, aki griffendéles volt, és tavaly fejezte be a sulit. Nagyon szeretem őt, de néha azt gondolom, hogy a mugli holmikat jobban szereti bütykölgetni, mint a családunkat. Magamról… Hát, nagyon sok minden érdekel… Eléggé elfoglalt vagyok, mert nagyon sok plusz feladatot vállalok magamra, tagja vagyok a sakk-klubnak, a kviddicscsapatunknak és ezeken kívül még sok minden után kutakodom. Szeretnék nagyon sok kérdésre választ találni. Ahhoz, hogy megkönnyítsem a munkámat ebben a könyvbe írom a feljegyzéseimet, és mindig magamnál hordom. Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy visszaszerezted nekem. Mint mondtam, tényleg sok minden érdekel, ezért ne lepődj meg kérlek, ha véletlenül el kezdek egy másik nyelven beszélni, mert mi otthon különféle nyelveken kommunikálunk. Nagyon szeretem a zenét, a tizennegyedik születésnapomra a bátyám elbűvölt egy fejhallgatót meg egy mp3-lejátszót, így itt is tudok zenét hallgatni. Mivel pedig tényleg eléggé elfoglalt vagyok, ezért sajnos nem mindig van időm arra, hogy barátkozzak, ezért kevés ismerősöm van. – Tényleg nagyon sokat mesélek magamról, ami tőlem szokatlan, mert én jobban szeretem, ha megismernek engem, nem szeretem bemutatni magam, de így talán könnyebben túllendülünk ezen a kínos csenden. – Szeretném, ha te is mesélnél valamit magadról.

- Hoztam neked valamit. -majd felé nyújtok egy kék, csokidarabos muffint. A konyháról, az egyik manótól kaptam. Egyből Emeline jutott eszembe. Remélem szereti...
Sikerült zavarba hozom azzal, hogy elmondtam, hogy szerintem aranyos. Nem akarom, hogy rosszul érreze magát. még sose volt dolgom lányokkal, azon kívül persze, hogy udvariasan elhessegettem őket a közelemből. De Emeline más, ő olyan normális, meg kedves... meg szép. Nem olyan szépség mint azok a tipikus libák, de talán pont ez teszik benne.
- Nincs mit. - válaszolok. Szegény, annyira zavarban van... - Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni. - motyogom halkan.
Örül, hogy én lettem a párja. Rámosolygok, de valamiért nem tudok sokáig a szemébe nézni. Olyan fura ez az egész. Alig telt el pár perc, de máris fontos nekem a lány.
Megint nagy csend van. Egyikünk se tud mondani semmit, mert mindketten zavarban vagyunk. Valahogy meg kellene törnöm ezt a kínos csendet. - Öhm... mesélsz magadról? Szeretnélek megismerni téged. -

Én sem értem, hogy miért nyaggatják őt állandóan, sőt kifejezetten tetszik, hogy ő nem olyan, mint a többi mardekáros. Lehet, hogy tényleg túl előítéletes vagyok néha, bár róla tudtam, hogy eléggé elüt tőlük.
Amikor bocsánatkérően néz rám, a szívem kihagy egy ütemet. Szegény! Tényleg magára vette, pedig nem kellett volna. – Mindegy, nem gond… Elvégre most itt vagy – pillantok fel rá. Kicsit zavar, hogy ő is magasabb nálam, de erről nem ő tehet. Én vagyok ilyen törpe.
– Azért voltak elképzeléseim, csak nem voltam biztos bennük – mondom mosolyogva miután abbahagytam a nevetést. Amikor pedig azt mondja, hogy aranyos vagyok, elvörösödöm. Nem szoktam hozzá az ilyenekhez. Oké, a családom gyakran mondogatja, hogy aranyos vagyok, de az a családom. A barátnőm is szokta néha mondani, ha éppen olyan helyzet adódik, de ő a barátnőm. Most pedig életemben először ezt egy fiútól hallom, és egészen belepirulok. Sose volt még dolgom fiúkkal, mindig volt valami dolgom: a tanulás, a kutatások, a sakk-klub, a kviddics, az a néhány barátom meg hát állandóan olvasok, vagy rajzolok. Nem volt időm arra, hogy fiúzzak, meg hát nem is volt kedvem hozzá. Senki nem keltette fel az érdeklődésemet, erre most itt van a kirendelt párom, aki aranyos, megvédett, segítőkész és olyan kis félénk, hogy szerintem eleinte állandóan zavarban leszünk, mert egyikünk sem szokott ehhez.
Az idegesítő hollóhátasok említésére eszembe jut Theo is, aki mardekáros létére majdnem olyan fura, mint Alexander. Theo volt az első pozitív csalódás a mai napomon, Alexander pedig a második. Biztos vagyok benne, hogy ez a nap emlékezetes marad a számomra. Aztán még egyszer kijelenti, hogy aranyos vagyok, amitől ha lehetséges még jobban elvörösödök, viszont nem tudom azt mondani, hogy ő is az, mert úgy érzem, menten összeesek. Nem szoktam én hozzá az ilyenekhez.
Majd a kiszabadult hajtincsemet próbálom elég sikertelenül eltűrni, és amikor hozzámér, akkor még forróbbnak érzem magam. – Kösz… Köszönöm – hebegem halkan. Nem merek ránézni, és magamat se szeretném látni. Hogy nézhetek ki most?!
Megkérdeztem tőle, hogy ő hogyan viszonyul a rendelethez, és a válasza után megkönnyebbülten felsóhajtok. Tehát ő nem fog engem elküldeni. – Persze, ezt megértem. Nem a legjobb módszerhez folyamodtak… – Még mindig halk vagyok. A hangon remeg, a szívem vadul kalimpál, melegem van és rettentően forrónak érzem magam. Ez normális? Azt mondja, örül, hogy engem „kapott”, elmosolyodom. – Én is örülök neki. Nagyon sokáig attól tartottam, hogy valami rossz embert kapok, de… Te nem vagy az. Örülök neki, hogy te lettél a kirendelt párom.
Lehajtom a fejemet. Ő is zavarban van, én is zavarban vagyok, és fogalmam sincs, hogy ezen hogyan léphetnénk túl. Az agyam már működésbe lendült, és diktálja, hogy mit is kellene tennem, vagy mondanom, de egyszerűen nem vagyok képes bármi észszerű dolgot csinálni. Nem tudom mit is tehetnék, és ez zavar.

Szerintem, tökre aranyos a lány, szóval nem értem, hogy a többiek miért csesztetik állandóan. Igazából tök fura ez az egész helyzet, mivel úgy vettem észre, hogy akárcsak én, ő se valami beszédes. Mondjuk, lehet tévedek, és csak velem ilyen.
Rám mosolyog én meg vissza. Na jó, most már igazán összeszedhetném magam. Elkezd magyarázkodni, pedig tökre igaza volt. - Tudom... vagyis gondolom... De akkor is igazad van. Tényleg keresnem kellet volna téged... - bocsánatkérően nézek rá.
Amikor a mardekáros mivoltomat említem neki, felnevetett. Aranyos amikor nevet. - De nem tudhattad, hogy milyen vagyok, amíg nem jöttem ide. -
Azt mondja, hogy szimpatikus vagyok neki és ezzel kicsit meg is nyugtatott. - Aranyos vagy - kicsit azt hiszem el is pirultam ezen kijelentésemnél - Vannak idegesítő hollóhátasok, de te nem vagy az. És igen, tényleg eléggé félre ismertük egymást, bár én mindig is tudtam, hogy aranyos vagy. - mosolygok rá.
Egy tincse állandóan kiszabadul a többi közül. Én se tudom, hogy mi ütött belém, de oda léptem hozzá és eltűrtem a füle mögé. - Végül is van valami értelme az egésznek, de akkor se úgy kellene megoldani, hogy hozzákényszerítenek valakihez... De egyébként én örülök, hogy téged kaptalak... - mosolyogtam rá, majd belenéztem a kék szemeibe. Úgy döntöttem, hogy nem említem meg a hegyi trollos dolgot, nem akarom hogy magára vegye. Majd miután rájöttem, hogy egy kissé közel állok hozzá, zavartan hátrébb léptem.

Amikor megsimogatja a hátamat, a könnyeim mellé, még el is vörösödök, és akkor tudatosul bennem, hogy mit is művelek egyáltalán. Ezért is húzódok el tőle meg azért is, mert tényleg nem szeretném, hogy lássa a könnyeimet. Aztán megérinti a vállamat, mire hátrasandítok. Nem értem. Talán egy picit zavar, hogy nem értem miért csinálja, de tulajdonképpen jól esik, amióta Fred elment a suliból senki nem próbál engem megvigasztalni. Rámosolygok. Nem azzal a csábító mosollyal, ahogy a cicababák szoktak, hanem a szokásos kis félszeg mosolyommal.
Tényleg elég furcsa ez az egész helyzet. Én azért nem tudok kinyögni egy épkézláb mondatot se, mert még mindig az előbbi események hatása alatt vagyok, ő pedig alapból csendes és visszahúzódó alkat, így érdekes lesz a beszélgetésünk.
Azt veszem észre, hogy még mindig mosolygok. Egyáltalán nem néz idiótának, sőt aranyos, hogy ilyen esetlen. Hogy olyan esetlen, mint én. Mert ebből arra merek következtetni, hogy akkor ő sincs olyan rossz véleménnyel rólam.
Arra hogy magyarázkodni kezd, én is zavarba jövök, nem azért mondtam, hogy bűntudatot keltsek benne, csak elég őszinte ember vagyok, és mindig kimondom, amit gondolok. – Nyugalom… Nem gond… Tényleg. Én… Nem azért mondtam – próbálom csillapítani, majd amikor kifogásként felhozza, hogy mardekáros, felnevetek. – Igazából, csak azokat a mardekárosokat nem kedvelem, akik piszkálnak engem. Veled nincsen semmi gond, sőt, hálás vagyok neked. – Vicces, hogy ma már másodjára kerül elő a mardekáros téma. De nem különösebben zavar. – Egyébként szimpatikus vagy, szóval miért ne akartam volna találkozni veled? Én különben is azt hittem, hogy te nem akarsz velem találkozni, mert hollóhátas vagyok, és sokan mondják a házadból, hogy a hollóhátasok idegesítőek és folyton okoskodnak. Azt gondoltam, te is ezen a véleményen lehetsz, de akkor ezek szerint elég alaposan félreismertük egymást.
Félretűrök egy tincset, amelyik kiszabadult a fonatomból közben pedig lesütöm a szememet, amikor azt említi, hogy azért mégiscsak örül, hogy írtam. – Semmi gond. Szerintem mindketten hibáztunk.
Látom rajta, hogy zavarban van, én is elég furcsán érzem magam, ezért inkább csak ott állok, szorongatom a könyvemet, és próbálom eltűrni azt a tincset, amelyik állandóan kiszabadul. – És… Mit gondolsz a rendeletről? – kérdezem még mindig halkan. Hallottam már olyanokat, hogy az ilyen nagy találkozások alkalmával az egyik fél elég durván a másik lelkébe gázolt, remélem, ez nem fog bekövetkezni.

Szegény még mindig remeg, de láthatóan megkönnyebbült, hogy elmentek a fiúk. A kérdésemre nem mond semmit, csak megölel. Körülbelül a mellkasomig ér, szóval elég kicsi. Én meg, mint egy idióta, csak ott állok lefagyva. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megölelnek. Utoljára kábé 10 éve történ ilyen… Esetlenül megsimogatom. Miért kell ilyen hülyén viselkednem? Elvégre fiú vagyok, szóval határozottnak kellene lennem… És igen, Legtöbbször ezért szívatnak a többiek. Elenged, köszön és elfordul. Gondolom azért, hogy ne lássam, hogy sír. A vállára teszem a kezem, amolyan megnyugtatásképp.
– Nincs mit. – válaszolom kicsit határozottabb mosollyal, mint az előbb. A hálálkodására megeresztek egy félszeg mosolyt. – Hát... én... én is. - Na tessék, tuti teljesen idiótának néz. Miért nem tudok egy értelmes mondatot kinyögni?
Végig hallgatom a kis monológját, és egy kicsit bűntudatod érzek, hiszen igaza van, tényleg nekem kellet volna keresnem őt… elvégre ez a fiúk dolga. – Figyelj, én kerestelek volna téged, csak hát… ööö… szóval nem mertem, mert attól féltem, hogy mivel mardekáros vagyok, nem akarsz velem találkozni. Ezért is volt meglepő, hogy írtál nekem… De ne érts félre, örülök, hogy írtál. – Lányos zavaromban összevissza beszélek, remélem nem tart féleszűnek. – Szóval, ne haragudj, amiért nem kezdeményeztem… vagy mi… - Oké, jobb lesz, ha elhallgatok, amíg össze nem szedem magamat. Nem merek a lányra nézni, ezért inkább a nyakláncaimmal játszok. Sose voltam még ennyire zavarban

Már majdnem elsírom magam, amikor lépteket hallok. Talán ő az. De ha nem is, remélem olyasvalaki, aki segít nekem, mert én tényleg tehetetlennek érzem magam. Aztán amikor felbukkan az illető az ajtóban azonnal ráismerek. Ő az. Alexander, a kirendelt párom. Eljött! Azt hittem, hogy nem jön, hogy figyelmen kívül hagyja az üzenetemet, de itt van.
Úgy érzem magam, mintha valami hatalmas követ gördítettek volna le a szívemről. Akaratlanul halványan elmosolyodok a láttán. Aztán elkergeti azokat a fiúkat, és én… Én nem tudok szóhoz jutni. Annyira hálás vagyok neki, hogy nem bírok megszólalni. És még a könyvemet is megjavította! De aranyos… Ma már másodjára cáfolódik meg az az elmélet, hogy minden mardekáros gonosz. Azonban még mindig nem jutok szóhoz, így csak remegő kézzel átveszem tőle a könyvemet, és magamhoz szorítom. Az a könyv tényleg a mindenem: a szívem, a lelkem, a tudásom.
Amikor megkérdi tőlem, hogy jól vagyok-e, csak nagyokat pislogok rá, majd sós könnyek kezdenek leperegni az arcomon, így gyorsan átölelem, hogy ne látszódjon, hogy sírok. Azt nem szeretném, hogy egy sírós cafkának lásson, ha tudom magamról, hogy nem teljesen vagyok az. Csak amikor, sikerült kiborítani, vagy meghatni valamivel.
Halkan elrebegek egy sziát, majd elengedem a fiút, elfordulok tőle, és a talár ujjába törlöm a könnyeimet. Azután összeszedem magam annyira, hogy visszaforduljak. Remélem, nem látszik rajtam, hogy könnyeztem. – Nagyon szépen köszönöm… – suttogom halkan. Ennél többre nem futja jelenleg. Pedig elterveztem, hogy közvetlen, laza és barátságos leszek, erre itt érzelgősködöm. Szörnyű, hogy érzelmileg mennyire labilis tudok lenni.
– Tényleg nagyon hálás vagyok – mosolygok rá bátortalanul miközben még mindig a könyvemet szorongatom. – És örülök, hogy eljöttél.
Arra gondoltam még korábban, hogy amikor megjelenik, akkor egy kisebb monológot kellene tartanom, és már el is terveztem, hogy mit mondok, de helyette csak ennyit vagyok képes mondani: – Korábban is írni akartam már neked, csak nem volt merszem hozzá. Mert… Mert… Nem voltam elég bátor. Én nem vagyok griffendéles, hogy bátor legyek, és nem is vagyok mardekáros, hogy vakmerő. Hollóhátas vagyok, hollóhátasként mérlegelem a lehetőségeimet, és úgy döntök, és eddig azt hittem, az a legjobb, ha annyiban hagyom a dolgot, vagy megvárom, amíg te jelentkezel, de rá kellett jönnöm, hogy ez az elméletem kicsit sántít, és nekem kell kezdeményeznem… És… És… – dadogom, és hiába akartam logikusan felépíteni a mondandómat, egy hatalmas katyvasz lett belőle. Drága Merlin, miért vagyok ilyen esetlen?! A dumálás helyett inkább elhallgatok, és lesütöm a szememet. Biztosan egy ostoba libának tart…

Ez a nap is tök átlagosan telt, egészen addig a pillanatig, amíg nem kaptam egy levelet Emeline-től, a hollóhátas évfolyamtársamtól. Találkozni szeretne velem, és hát bevallom, fogalmam sincs, hogy mire számítsak. Nem ismerem annyira a lányt, szóval fogalmam sincs, hogy mit várjak ettől a találkozótól.
A Csillagvizsgáló felé veszem az irányt és nagyon ideges vagyok. Nem is igazán figyelek a környezetemre, így nem csoda, hogy mindenki, aki szembe jött velem nagyot taszított rajtam. Felmegyek a lépcsőn és megpillantom Emeline-t, csak hogy nincs egyedül. Három idősebb srác veszi körbe, akik elvették vagy összetörték a cuccait. Megsajnálom a lányt, hiszen már majdnem sír. Könyörög nekik, de azok rá se hederítenek. Amikor azt láttam, hogy egy csomó lap kiszakadt a könyvéből, megelégeltem. Elővettem a pálcámat és oda mentem hozzájuk. Halk voltam, így nem vettek észre, de ez nekem kapóra jött. – Három másodpercetek van, hogy eltakarodjatok innen. – sziszegtem a hátuk mögött. A pálcámat az egyik hátához nyomtam, így csak a másik kettő tudott megfordulni. Amint rájöttek, hogy mardekáros vagyok (igaz fiatalabb vagyok tőlük, de jóval magasabb, mint ők), úgy elrohantak, mintha ott se lettek volna. Mondjuk ők is az én házamhoz tartoztak meg hát nem vagyok egy félelmetes jelenség, szóval nem értem őket, de mindegy, a lényeg, hogy elmentek…
Felvettem a földre dobott könyvet, majd egy pálcaintéssel „visszaragasztottam” a kitépett lapokat. Oda nyújtottam a lánynak, aki láthatóan nincs túl jól. – Szia. Ööö… jól vagy? – kérdezem egy bátortalan mosollyal az arcomon.

A könyvtári kis kalandom közben, sikerült eldöntenem, hogy nem mindegyik mardekáros egy kiállhatatlan alak, így még ott írtam egy levelet annak a srácnak, akinek a kirendelt párja vagyok. Remélem, ő nem lesz olyan szörnyű, mint amilyen a legtöbb mardekáros fiú szokott lenni, de úgy döntöttem megér egy próbát. Bár félek attól, hogy mi lesz, de végül elküldtem a levelet, amelyben megkértem, hogyha ráér, akkor találkozzunk az csillagvizsgáló toronynál.
Én már ott vagyok, csakhogy pechemre mások is ott vannak, ráadásul a diákok rosszabb fajtájából. Az egyik srác kiragadta a kezemből a kis könyvemet, amibe rajzolgatni szoktam, egy másik leveri a tintatartómat, amely darabokra tör a padlón, és fekete vérként ömlik ki belőle a festék. Az első srácnak sikerül eltörnie a könyvben lévő pennámat is, majd nevetgélve és kötekedve lapozgatni kezdi.
– Kérlek! Add vissza! – suttogom elfúlt hangon. Az a könyv a mindenem. Minden rajzom, jegyzetem abban van. A könyv után kapok, de nevetve elperdül előlem. Esetlenül még egyszer a könyvemért nyúlok, mire az egyik haverjának odakiált, és átdobja felettem a holmimat. A másik elkapja, de kiszakad belőle egy-két lap. – Kérlek! Ne dobáljátok! Hagyjátok abba!
Lebiggyesztett ajakkal halkan könyörgök nekik, de vagy nem hallják, vagy nem érdekli őket. Remekül szórakoznak a szerencsétlenségemen, sőt kifejezetten élvezik, hogy dobálják a legdrágább kincsemet, én pedig kétségbeesetten igyekszem reptében elkapni. Átkozott magasság. Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy elérjek.
– Kérlek… – nyöszörgöm, amikor látom, hogy még több lap szakad ki belőle. Még több rajz, még több tudás, még több emlék. Úgy érzem, mindjárt elsírom magam. Tehetetlenül ott állok három srác között, azok pedig a szerencsétlenségemen szórakoznak. Úgy érzem, nem tudok megmoccanni, mintha odaszögeztek volna a padlóhoz. Nem akarom végignézni, ahogy szétcincálják a munkámat, de mi más tehetnék? A pálcám túl messze van, nem tudnék kitörni a fiúk alkotta körből, hogy a fal melletti padhoz rohanjak, és előkotorjam a pálcámat. Ahhoz túl lassú vagyok. Ők meg hárman vannak.
Érzem, hogy megremegnek az ajkaim, sőt igazából egész testemben remegek. Eluralkodik rajtam a szégyen okozta forróság. Sírni fogok. Tudom, ez már biztos.