Jonathan Willkinson

JONATHAN WILLKINSON || JOHN || 26 || KIVANC TATLITUG

Teljes név:  Jonathan Willkinson
Születési idő: 1971. augusztus 28.
Születési hely:  United Kingdom, Edingburg
Élőhely: United Kingdom, London
Pálca: Gyertyán, 14 hüvelyk, sárkányszívizomhúr
Foglalkozás: Átoktörő

Ilyen vagyok....

Magas, jó kiállású pasi vagyok, aki még mellékesen elég sármos is ahhoz, hogy tapadjanak rá a lányok. Persze ez nem egoizmusra utal, csak tisztában vagyok a képességeimmel. A kékeszöld szem már csak hab a tortán a legtöbb esetben. Emellett azonban nem szabad azt sem elhanyagolni, hogy sportolok. Öltözködésileg sem panaszkodhatnak rám, noha azért nem töltök órákat a tükör előtt. Sokszor részesítem előnyben a kényelmes de divatos férfias ruhákat. A külsőségekre adok.
Van egy ismertetőjegyem, az államon egy mély vágás emlékeként egy heg húzódik, melyet az egyik munkám során szereztem. Épp csak súrolt, de örülök, hogy ennyivel megúsztam, az átok fel is szabdalhatott volna.

Őszinte, "hűséges és lojális" embernek gondolom magam, mindemellett meglehetősen magabiztos és túl kíváncsi. Munka során mindezen szokásom háttérbe szorul, megfontolt, határozott, visszafogott, mondhatni katonásan fegyelmezetten végzem a dolgom. Olyankor a hazudozást sem vetem meg, hisz egy ilyen esetben életmentő is lehet.
Szeretem az életet élvezni, ha adódik rá alkalom, akkor csupa olyan tevékenységbe fogok, amivel vagy hasznosan ütöm el az időt, vagy szó szerint lubickolhatok az élvezetekben.
Nem vagyok egy heves természetű ember, igaz visszafogott sem. De előbb gondolkozom, mielőtt cselekszem. Azt azonban nem viselem el, ha átvernek, vagy hülyének néznek. Néha elragadnak az indulatok.
A mindennapokban laza vagyok, igyekszem némi szabadidőt megspórolni. Arról nem is beszélve, ha esetleg még utaznom is kell egy másik országba. Mivel a munkám ehhez könnyen igazítható, így sok helyet bejártam már. Az erőszak nem kenyerem. Na és persze megtanultam másokat tisztelni is.  A női nemnek elképesztő hódolója vagyok. Ez az egyik gyengém, ha úgy tetszik. Egyszerűen szeretem, ha szép, csinos, esetleg még okos lányok vesznek körül. Nem vetem meg sem a flörtöt, sem pedig az egyéb lehetőségeket.
Őszintén szólva nem igazán érdekel a szabályzat. Persze valamikor nyilván eleget teszek neki, de nem érzem úgy, hogy valakinek, vagy valamiféle strófának meg kellene felelnem.

Az én történetem....

Gazdag, aranyvérű családba születtem Edingburgban, egy hihetetlenül meseszép birtokon. A szüleim mondhatni  dúsgazdagok voltak, apámnak bejött az üzlete. És ezt sosem titkolták, minden luxust megengedtek maguknak és előszeretettel dicsekedtek vele. Én elsőszülött fiúként láttam meg a napot 1972 nyarán. Már akkor eldőlt, ki lesz az elsőbbségi örökös. A szüleim mondhatni félig maradiként viselkedtek, ragaszkodva a hagyományokhoz, ugyanakkor sok új dologra is vevők voltak. Talán szerencsémre, hogy nem voltunk sosem az a minden áron a hagyományokhoz ragaszkodó emberek.
Gyerekként könnyen  ráneveltek az úriemberhez méltó viselkedésre, miután pedig elég idősnek találtak, már a családi rendezvényekre, vacsorákra is lejárhattam. Igaz, négy évesen még az asztalok alatt másztam, a ruhám csupa kosz lett, miközben más varázslógyerekekkel játszottam. A két évvel fiatalabb öcsém ott lihegett állandóan a nyakamban. Már kis komisz kölyökként is tudtam, hogy egy szép nap majd izgalmas világ részese lehetek, noha már akkor is körülvett a varázsvilág. Én pedig már akkor tudtam, hogy nem fogok a seggemen nyugton maradni.
Később aztán némileg sikerült komolyabbá válnom. Elmaradoztak a csínyek, az asztal alatti lábfeltérképezések, helyette inkább anyám vagy apám mutatott be befolyásosabbnál befolyásosabb embereknek. Mondhatni szörnyen untam az ilyen beszélgetéseket. Többnyire jobban lekötötte az a figyelmem, hogy vajon miért bajszos az a néni? Vagy miért visel parókát az a bácsi?
A varázsképességek is jelentkeztek idővel, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Mint ha nekem kutya kötelességem lett volna ezt "előidézni". A szüleim persze mindaddig nem nyugodtak meg, amíg tényleg nem látták. Hiába állították, hogy ez a gyerek ugyan nem lesz kivétel. Elég köztudott, hogy aranyvérű családoknál gyakori a kvibli gyerek. Főképp a rokonházasságoknak köszönhetően. Ezt akkor még nem igazán értettem. De örültem neki, hogy időnként gond nélkül röptetek csak úgy előre meghajtogatott papírrepülőt.
Tizenegy lettem, amikor megérkezett a levél. Épp időben. A szüleim addigra beszerezték a szükséges holmikat, egyedül a könyvvásárlás maradt hátra, hisz a listát a levél tartalmazta. Az egész költözés, a tanévkezdés izgalmas volt nekem. Hisz addig nem igazán mentem még sehova napokra, hetekre egyedül, távol a családomtól. Nem hogy még hónapokra. Igaz, már a fél világot bejártuk családi nyaralások során, de az azért mégsem volt ugyanaz. Az egész ceremóniának, az első néhány hónapnak volt egyfajta varázsa. Majd szépen megszoktam a hétköznapokat.
A Mardekárba kerültem, ahol rengeteg új barátra találtam azok mellett, akiket természetesen ismertem is. A fél társaság nem volt számomra idegen, hisz őket is elrángatták a szülők a családi vacsorákra. Ahogy önállósodtam, úgy lettem ismét az a komisz, már-már pofátlanul pimasz srác, aki olykor áthágja a szabályokat, nem írja meg a házit, vagy épp az elsősöket szívatja. Vérbeli szemétkedő mardekáros ficsúr lettem. Ezt teszi a kamaszkor és a lázadás. Amint kikerültem a szüleim irányítása alól, rájöttem, mennyire korlátoztak végig. A Roxfortban egy új világ tárult a szemem elé, ahol a magam ura lehettem. Idővel rájöttem, a jegyeimen nem érdemes rontani, ha el akarom érni a célomat. Átoktörő akartam lenni és ahhoz sem mellékesek az átlagok. Vicces, egy dúsgazdag srác, aki nem a szüleit akarja követni, hanem teljesen más életutat szán magának, mint azt a szülei elvárják. Öcsémmel megyegyeztem, hogy enyém a vagyon nagy része, neki pedig meghagytam az üzletet. Persze egy tizenöt százalék még mindig az én birtokomban maradt, amolyan részesedésként, de ő szakíthatott vele nagyokat. Én pedig mentem továbbtanulni. Kezdett benőni a fejem lágya. Már nem voltam olyan szemét, mint tizenévesen. Húszas éveim elején kezdtem úgy látni a világot, hogy a hozzám hasonló aranyvérűek már csak heccből, vagy inkább hagyományból ragaszkodtak ezekhez a dogmákhoz. Ugyan valamennyire arrogáns megmaradtam a sárvérűekkel szemben, sőt felháborodtam a Minisztérium által hozott döntésen. Nem volt nehéz kitalálni, nekem akkor kit szánnának. Ugyan akkor még személy szerint nem tudtam. Sőt mind a mai napig csak a nevét tudom, és hogy valamikor egy suliba jártunk.
Ahogy bekerültem a bankba, nekiláttam a  munkámnak. Inkább a világot jártam az utóbbi időben, mint hogy otthon lettem volna. Időközben felépült egy vidéki vityilló, noha még talán csak kétszer aludtam abban  az épületben. A házimanó gondoskodik a rendről. Nekem pedig ha már odahaza voltam, maradt a londoni lakásom. Igazi léhűtő kalandor életet éltem, és ehhez hozzájárult az is, hogy a munkám végett szabadjára járhattam külföldön. Lassan azonban sürget a Minisztérium, hogy meg kellene nősülnöm. Eszem ágában sincs. Arról nem is beszélve, hogy anyámék már unokákról beszélnek, ha otthon vagyok...