Danielle Porter

Danielle Porter. Dany. Dan. Vagy valami hasonlóan frappáns becenév, ami túl fiús. De egyébként fiús lány vagyok. Konkrétan mindegy is. 18 éves leszek és totálisan elfogadom a sorsom, már ami nem a jövőt illeti, mert attól tövig bírom rágni a körmömet. Némi írói vénát is örököltem, de anyám állítása szerint túlzottan élesen és polgáriasan fogalmazom, ami a mai világban veszélyes is lehet… Húúúú, itt jön a kopogó szellem. Anyám szavai, nem az enyémek. Szerintem fontos, hogy a „mai világban” legyen véleményünk. Mégha a közéletben, amit nagy betűkkel KÜLVILÁGNAK hívunk, nem épp a magamutogatós típus vagyok, írásban annál több dolog kijön a számon, azaz az ujjaimon. Ezt a tudományomat leggyakrabban a suli újságban hirdethettem, nem épp eget rengető témákban: mi lesz a jövő heti ebéd? ; ki nyerte az e havi sportversenyt? ; télen milyen anyagból érdemes sálat venni: hideg telünk lesz! Persze, csukjuk be a szemünket és ne vegyük észre, hogy manapság egyre több lánynak lesz vesemegfázása, amiért télen! közszemlére teszi a nyáron is mutogatott derekát, de hát istenem, olyan világban élünk, ahol minden a külcsín. Vagy a társadalom iskolázatlanságát, az egyetemek egyre húzósabb árait és a csokoládéárak növekedését. Országok kultúrája homályba vész, míg egyre több betontömb épül körénk…

- Danielle! - kiabált rám Lilith, a főnököm. Sárga előkéje egy sárgarépás hányásra emlékeztetett, de ezt soha nem vallottam volna be neki. – 6-os asztal, szívi – rázta meg felém a megrendelős jegyzettömböt és levágta a bárpultra. A lapok az aznapi parfümjétől bűzlöttek, amit bizonyosan a legújabb női magazinjának, illatújdonságos lapjáról kent magára. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi rosszabb: Lilith illatnak titulált szaga vagy egy több napon keresztül aszalódó, el nem készült, élesztős tészta terjengő bűze. Igen, próbálkoztam párszor a tűzhely és konyha közelébe menni, de többszöri alkalom után túl jól kezdtem ismerni a helyi tűzoltóságot. A sors furcsa fintora, hogy mégis egy tea és sütiházban kötöttem ki, mint pincérnő, azon belüli szakterületem: feketetea készítő- süti porcukrozó, de csak mert egyetlen filterrel kell bűvészkedni és egy kávéskanállal, amivel a cukormennyiséget mérem bele. Hála istennek nem élőben történő elbeszélgetés volt, hanem papír alapú, így belecsempészhettem egy-két valótlan múltbeli pincérkedést.
- Máris megyek – pattantam föl a sarokban lévő székről, ahol biztos magányomban írogattam az aznapra leadandó cikkemet a londoni újságba, ami igaz, korántsem volt olyan fontos téma, mint az említettek, de legalább az én írásom jelent meg, kímélve csitriktől és ruhakölteményektől.

Végigvizslattam az asztalokon, azt számolgatva, hogyan tudnék ellavírozni a tömegben. Bár a matek állandó mumusom volt és sokszor kétkedtem abban, hogy „hogyan gazdálkodsz a pénzeddel, ha nem tudsz számolni” – kívül bármi hasznát venném az életben, s lásd, mégis.
Folytonos elnézést- eket kérve odajutottam a hatos asztalhoz, ahol egy kövér hölgy, tehénkés pizsamában üldögélt (elfelejtett átöltözni vagy szerette a teheneket) míg vele szemben egy köpcös, harcsabajszú, Columbo felügyelőre hajazó alak üldögélt, nagyobb figyelmet fordítva az asztal kopott mintájára, annak kaparászására, mintsem a fölé tornyosuló hölgyre. Kíváncsivá tett, hogy vajon nem-e véletlenül, asztalhiány miatt ülnek-e egymás mellett? Szerettem megfigyelni az embereket, érdekesek voltak és sokfélék; ami a legjobb benne, hogy annyira magukkal vannak elfoglalva, hogy észre sem veszik, ha valaki megbámulja őket, kvázi mintákat gyűjt belőlük.
- Mit adhatok? - fordultam előbb Tehénkéhez. Rám emelte bágyadt, aranyhalnagyságú szemét és kibökte:
- Egy férjet, aki esténként hozzámér és nem a bajusz pödréssel van elfoglalva meg a horgászújságjaival a klozeton.
Columbo felkapta a fejét, de csak villanásnyi reakció látszódott rajta, majd visszafordult az asztallaphoz.
- Két kávét, kedves – intézte hozzám szavait.
- Remek! – mosolyodtam el, azon igyekezve, hogy Tehénke ne vegye észre elfojtott vigyoromat. Biztos voltam benne, hogy kikaparná a szememet érte. A lapok közé burkolóztam és otthagytam őket. Beszóltam a lányoknak, hogy mit kért a hatos asztal, majd visszasüllyedtem a világomba.
Eleinte gyűlöltem, hogy itt kell dolgozzak, egy olyan helyen, ami erősen hasonlított egy kisebb konyhára, azért, hogy meglegyen az egyetemre majd a tandíj, de megpróbáltam kiszűrni a megtapasztalni való dolgokat. A célom felé fordítottam a helyzetemet, s ahogy a pár különcsége is mutatta, sikeresnek volt mondható a terv. Csak azt sajnáltam, hogy a fennmaradó időmet, a gimi mellett maradt nekem, nem az írásra szántam, pusztán az 5 perces szüneteket, hanem, hogy elsajátítsam, hogyan kell elkészíteni egy feketeteát úgy, hogy az ember estig kuvikoljon utána. De szükséges volt; miután meghalt az apám és egyel kevesebb fizetésből kellett gazdálkodnunk, nem volt külön pénz a sulira. Így anyám elküldött dolgozni, amellett, hogy nehezen fogok beleszokni, meg álmodozós típus vagyok, aki nem becsüli meg a munkáját, egész jól bírtam.
Mindezen szégyenletes tulajdonságaim ellenére, túléltem a pubertást úgy, hogy soha nem olvadtam bele a felszínes társadalmi rétegekbe. Úgy ismertek, mint a bolondozós, hajtós lány, akire mindig lehet számítani, ha kell a házi, remek ötletei vannak, de fura… Ez nem azt jelenti, hogy burokbeli, undok banya lett belőlem: két barátom volt, akikkel a bölcsésztagozat mellett is tartottuk a kapcsolatot. Ő volt Samantha és Tom. Elfogadták, hogy zavaromban képes vagyok bármit elejteni és szívesen kisegítettek a rögtönzött meséjükkel, hogy miért tört össze ez-az, elnézően kacagtak, ha nekimentem az utcán embereknek, vagy ha elmeséltem hasonlót nekik, csak azért, mert máson gondolkoztam. Bár anyám ilyenkor elkezdett papolni az őrült autósokról (ezért járt tömegközzel) mégis, nekem feltett szándékom volt, hogy megtanulok repülni. Nincs benzinköltség és nem járom le a lábamat. Ha mégis két lábbal álltam a Földön, akkor is két ballal, mégsem bicegve.
Szabadidőmben, ami nem igazán volt, így holt hobbinak fogtam föl, fényképeztem, kisegítettem itt-ott és vártam a jövőmre. Minden holnapod a jövőd és te mégis az utána következő napon izgulsz…

Bölcsésztagozaton húztam az igát, egyszer a tea-sütiházban, máskor a könyvtárban, a naplómba temetkezve, Sammel és Tommal a parkban, de végül mégis megváltozott valami. Talán az emberek körülöttem vagy a kaja, amit ettem, de aznap a szél is balról fújt, mikor átléptem a Teáz-Sütivel ház küszöbét, felkötöttem a kötényt, a fülem mögé tűztem pár hajtincsemet, aztán felmarkoltam a jegyzettömböt és kimentem a rendelésemhez. Sötétbarna hajú fiú volt, aki szíves örömest csúfot űzött volna a kötényemből, amin kék virágocskák suttogták a végzetemet, de mégsem tette, pedig én azt csináltam volna, ha nem lennék annyira naiv és magamba fojtós személyiség. Fekete viharkabátja volt, ami rosszfiús kontrasztot vont köré, szénakazal frizurája, amit igen irigyeltem tőle, hisz én minden reggel elaludtam a sajátomat, míg hosszú, nyúlánk testalkatától eltérően, mégis erősnek tetszett. Kék szemei világítottak az arcából, amik előbb mosolyogtak, mint az ajkai. Mosolya kész vicc volt; mint a beszélgetés, ami kiváltotta azt. Semmiségekről dumáltunk, komolytalanul, komoly dolgokról, mígnem a kedves rendelésével, egy duplacukros, mézes feketetea személyében leöntöttem a pólóját. Mentségemre legyen szólva, rajta elmélkedtem. Hátra kísértem, hogy kiöblítsem a pólóját, de életem egyik legrutintalanabb döntése volt. Ugyanis ahhoz, hogy valakinek kidörgöld a teafoltját, le kell vennie a felsőjét, amiből világosan következik, hogy félmeztelen lesz. Pironkodva koncentráltam a ruhájára, míg ő élvezte a helyzetet.
- Meg kell, hogy száradjon – ráztam kettőt a felsőn, hogy ne gyűrődjön száradásnál.
Ő csak bólintott én pedig közöltem vele, hogy jöjjön vissza érte holnap, de azt nem gondoltam át, hogyan is fog hazamenni így. Meg kellett kérnem, Ray-t, a szuflékészítő srácot, hogy adja oda az egyik munkapólóját Gabe-nek. Mindezt persze úgy, hogy Mr. Vigyor-titokzatos éllel a szemében, félmeztelenül magasodott mögöttem. Több napig vicc tárgya voltam a Házban. Majdnem minden héten legalább kétszer beugrott és a pimasz ajánlataival próbált randira hívni, amit kezdetben udvariasan, majd egyre harciasabban elutasítottam, ráfogva a sulira és a munkahelyi morál számlájára. Aztán mégis elforgatta a fejemet. Jobbra majd balra is és belementem.
A legkülönfélébb helyekre mentünk és nem a tipikus vacsora-mozi sablonokra ment rá, amivel csak több piros pontot kapott. Voltak édes furcsaságai viszont, amiket az elején a védjegyeinek tudtam be, de lassan gyanakodni kezdtem. Nem a kémes hármas - szerű sejtés volt ez; csak egy lappangó titok, amit elheccelgetve kerülgettünk. Titokzatos volt és nem sokat mesélt a családjáról, arról, hogy miket csinál szabadidejében, sőt a múltjáról sem, arra fogva, hogy egy mának élő srác.

Aztán ott voltam. A megbeszélt találkozóhelyen. Az eső rákezdett, de mégcsak szemerkélt; óvatosan kopogott az ernyőmön. A cipőm orrán oválisra híztak, majd szétfolytak a semmibe. Gabe nem volt sehol, mint akit elnyelt a világ. Talán ő is olyan egyedül volt akkor, mint én ott a padon. Két óra várakozás után leeresztettem az ernyőt. Hagytam, hogy eláztassa a farmeromat és a fehér, pántos toppomat. Barna hajtincseim az arcomra tapadtak, mintegy keretet képezve köré. A mobilom képernyője változatlanul mutatta az időt, a két órás várakozás valóságát és a kis borítékocska, SMS hiányát. Az eső azonosul az emberrel: könnyeivel egybeolvad, jellemzi a csalódott kedvet és elmossa a fájdalmat. Egy félórára rá megjelent és elkezdett valami Varázsvilágról hadoválni, aminek én is a része vagyok, de csak félvér, az apám révén. Mivel háború folyik, aminek lassan vége szakad nem lehetséges, hogy együtt legyünk, de tudnom kell erről.
- Dany? – megfogta az arcomat. Éreztem az ujjbegyeinek súrlódását. Több percig értetlenül meredtem rá, majd otthagytam, egy szó nélkül. Ez lett volna az a titok? A srác egy szökött diliházmenekült?
Amikor hazaértem lehet pusztán kíváncsiságból, de rákérdeztem anyámnál:
- Anya?
- Tessék, Danielle? - Éppen egy karalábét küldött a lábosba, majd visszatérve a vágódeszkájához újabbat kezdett felaprítani. Gyilkos mód szeletelte a szerencsétleneket. – Megkérhetlek, hogy leszállj a szőnyegről? Csurom víz lesz! – nézett könyörtelenül elázott cipőmre, engem egy pillantással se illetve.
Lesétáltam a rongyszőnyegről, majd kétségbeesetten megkérdeztem.
- Én varázsló vagyok?
A vágás abbamaradt. Nem kopogott semmi a deszkán. Most anyám volt az, aki rám nézett, én pedig minél jobban próbáltam elkerülni a tekintetét. Csak hallanom kellett a cáfolatot. A mondatát, amiben keményen leteremt egy újabb hülye, álmodozós gondolatért.
- Ki mondta el ezt neked? – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha az ez valami gusztustalan dolog lenne.
- Igaz?! – remegett meg a hangom. Ott mintha minden megnyikordult volna alattam. A föld, az élet, amiben eddig hittem.
Letette a kést, a karalábét és odasétált elém; de nem ért hozzám. Egy cseppnyi együttérzés sem volt benne. Mint mindig.
- Igaz. És talán itt az ideje, hogy a Roxfortba menj.
- Mi van?
- Félvér boszorkány vagy, apád révén.
- Te nem mondasz ilyeneket. Elutasítod az ilyesmit. Most miért szórakozol velem? – Hátrébb léptem tőle, mint a Hazugságtól, aki végigleplezte a kilétemet.
- Akár tetszik vagy sem, így van – visszament az asztalhoz és folytatta a főzést. – Holnap akár indulhatnál is.
- Én ezt nem értem.
- Apádat meggyilkolták. Egy halálfaló. Voltaképp nem kell értened.
- Én nem hagyom itt a bölcsésztagozatot – rebegtem, fel sem fogva anyám mondanivalóját.
- Ezek után viszont veszélyt jelentesz a varázslókra. Leleplezheted őket. Nos, kénytelen vagy! Gondolom, hetedéves leszel ottani körülmények között – Elmosta a kést, a deszkát, majd beszappanozta a kezét és súrolókefével leszedte a ráragadt karalábdarabokat. – Pakolj!