Draco Malfoy

Nos, engem nem könnyű megismerni. Hogy miért nem? Az ok egyszerű, mert én magam vagyok az oka. Csak azt látják belőlem a többiek, amit én akarok láttatni velük. Nehezen engedek igazán közel magamhoz bárkit is, ez a bizalmatlanság pedig az utóbbi időben csak tovább erősödött bennem mások irányába. Ezért is van az, hogy többnyire az érzéketlen, cinikus, és bunkó képemet mutatom a világnak. Pedig... ha nem is mutatom, vannak, akikkel törődöm. Ott van például Pansy, aki régóta a baráti körömbe tartozik, és bár nem reklámozom, érdekel, hogy mi van vele. Ennek ellenére fenntartom a látszatot. A beképzelt, aranyvérű ifjú látszatát, akire büszkék a szülei, miközben a valóságban apámmal egyre csak romlik a kapcsolatom. Már nem tudok hozzá úgy viszonyulni, mint régen. Azzal a csodálattal felnézni rá, ahogy gyerekként tettem. Igen... más lettem. Még a mardekáros "barátok" közül se ért egyik sem, még ha ezt nem is mondják ki. nem szeretek az érzéseimről, a gondolataimról beszélni. Ahogy azt se szeretem, ha kicsúszik a kezemből az irányítás... ha mások próbálják irányítani az életem, és nem lehetek a magam ura. Márpedig jelenleg éppen ezt érzem, és ezt nagyon utálom. Szóval? Ennyi elég már? Ó, igen... a külsőmről annyit: 175 centi magas vagyok, platina szőke hajjal rendelkezek, ami bár furán hangozhat, jó egyensúlyban van a fehér bőrömmel. Ehhez még acélkék szemek párosulnak. Külsős női vélemények szerint, ez határozottan nem egy rossz párosítás.

"Félre az utamból!" Ezzel a dühödt morranással löktem a lépcsőkorláthoz egy másodéves kölyköt, csak mert nem volt kedvem kikerülni őt. Ahhoz túlságosan feldúlt vagyok. Nem mintha ez olyan új volna. Már elég rég megkaptam a baglyot a nevet tartalmazó levéllel, de még mindig nem akarom elhinni. Még mindig nem akarom elfogadni ezt a döntést. Persze, tisztában voltam vele, hogy ez a világ már másképpen működik a háború óta. Mégse bírom elviselni, hogy bele akarnak szólni az életembe, és abba, hogyan éljem azt. Pláne, hogy kivel. Ahogy a klubhelyiségbe érek, érzem, ki kell adjam valahogy a dühömet, így belerúgok a fotelbe, majd pálcámat elővéve megsuhintom, mire a közelbe lévő szék a falnak repül, a kandallóban lobogó tűz lángja pedig heves sercenéssel csap fel jobban, mintha csak a puszta suhintás keltette volna fel benne addig szunnyadó haragját. Még mindig dühtől fújtatva ülök le a kanapéra a kandalló elé és a tűzbe meredek. Próbálok lenyugodni, mély lélegzeteket venni, elteszem pálcámat, és a tenyerembe temetem az arcom. Felsejlik bennem a pár nappal ezelőtt jött levél, nem sokkal azután, hogy megtudtam volna, kit osztottak mellém. Persze... értesítettem is a szüleimet, a hatás pedig nem maradt el. Apám tajtékozott, anyám magán kívül volt. De nem is ez érdekelt. Felmerülhet hát a kérdés, mi húzott fel ennyire? Az, hogy apámat messze nem az érdekli, velem mi van, vagy mi lesz. Hanem az, hogyan fogja ez érinteni az ő aranyvérű tisztaságát. Az, hogyan mocskolja majd ez be a becsületét. A helyzet az, most kezdem el csak átlátni ennek a családnak a hibáit. Persze, anyámat nem tudom hibáztatni, hiszen ő mindent megtett annak érdekében, hogy semmiben se szenvedhessek hiányt, és a legjobb nevelést kapjam. De apám... ő más kategória. Mindig is gyermeki csodálattal néztem fel rá... nem kérdőjeleztem meg egyetlen lépését, vagy tettét sem. Úgy voltam vele, ha valaki, ő tudja, mit és miért tesz, az pedig csak jó lehet. A világ az ő árnyékában csak fekete volt és fehér... sosem szürke. Akkor se velem foglalkozott, mikor a biztonságommal kellett volna törődnie. Az ideológiája... az, hogy a Nagyurat kövesse mindig is fontosabb volt neki, mint az, hogy velem mi fog történni ezen az úton. Most pedig megint.
Muszáj volt felállnom, s fel-alá kezdtem járkálni. Nem is tudom, mikor került a pálcám ismét a kezembe. Hallottam lépteket magam mögött, de nem törődtem velük. Most nem. Csak akkor néztem a hálókörletekből lenyúló lépcsők irányába, mikor tompa zajként érzékeltem, hogy valaki hozzám szól. Monstro... már megint. Most különösen nem volt türelmem hozzá, még csak az se jutott el a tudatomig, mi a fészkes Merlinről hadovál, csak leintettem, hogy fogja be, aztán, mivel így is megzavartnak éreztem csendes elmélkedésemet, jobb ötlet nem lévén, elhagytam a klubhelyiséget. Céltalanul bolyongtam a kastélyban. Nem is éreztem többnek magam a néha elhaladó kísérteteknél. Csak arra eszmélek fel, hogy az átváltoztatástan udvaron kötök ki. Érzem, hogy több szem rám szegeződik. Pontosabban ránk, mivel kis késéssel felfogom, miért lett ilyen feszült a figyelmük. Granger ott állt tőlem nem messze, a kint lévő mardekárosok mindegyike pedig arra várt, hogy beszóljak neki. Esetleg pálcát használjak ellene, hogy megmutassam, nem értek egyet azzal, hogy a sárvérűeknek lenne keresnivalójuk aranyvérűek mellett. Legalábbis, a tekintetükről mindőjüknek ezt lehetett leolvasni, ahogy lassan, hűvös nyugalommal körbepillantottam. Aztán tekintetem visszatért Grangerre, íriszeink találkoztak. Mintha mondani akart volna valamit, de nekem most ez se hiányzott. Fogalmam sincs, mi van velem... továbbmentem. Hallottam az összesúgást a hátam mögött, ahogy elhaladtam Granger és a kis vörös hajú barátnője, a Weasley lány mellett, de nem foglalkoztam velük. Apám mondása volt mindig: Egy Malfoy afelett áll, hogy konfliktusba keveredjen alantasok véleményével. Kezem ökölbe szorult apám gondolatára. Életemben először pedig úgy érzem... nem érdekel a Malfoy lét. Aranyvérű vagyok... és mindig annak is neveltek. De jelenleg, akár sárvérű is lehetnék.
"El innen, törpe!" - ezúttal egy elsőévest löktem félre a bejárattól. Mert... a látszatot tartani kell. Még akkor is, ha belső háborúm közepette érzem csak önnön elveszettségemet igazán...

KÓD: -
KIRENDELT PÁR: Hermione Jane Granger