Emeline és Luna - hollóhátasok a Trafalgar téren (1997. július)

Egy szökőkút szélén üldögélek egy ismeretlen parkban. Az emberek furán néznek rám, mikor elmennek mellettem. Nem értem, miért. A fülemben kis üvegcse-fülbevaló van, az üvegben egy kisméretű papír, titkosírással. Térdig érő, világoskék-fehér szalagos, masnis, fodros, csipkés ruha van rajtam. Hajam ki van bontva, de két tincset hátrafogtam elölről, és egy kék masnival tűztem meg. A cipőm fehér csizma. A szememen fantomfigyelő szemüveg, mert csak ezzel tudom elolvasni a térképet, amit fejjel lefelé kell tartani, hogy kiadja a helyes útirányt. Legalábbis apa ezt mondta, és ő mindenhez ért, szóval biztos úgy is van. Akkor meg miért bámulnak? Á, biztos, csak irigykednek, végülis nem nézhet ki mindenki úgy, mint Alíz, nekem pedig minden adottságom megvan hozzá. Igaz, hogy az egy muglimese, de a gyerekektől sokszor hallottam a faluban, mikor le kellett mennem.
Egy idő után kezdem megunni, hogy a térképem semmi érdekeset nem mutat, csak el akar küldeni a Buckingham-palotához, amikor nincs ott nekem semmi keresnivalóm. Sóhajtva összehajtogatom a térképet, belesüllyesztem a táskámba, és felállok. A szemüveget a fejem tetejére tolom, majd elindulok valamerre. Hatalmas ez a London, mire valami ismerős helyet látok, szerintem elfelejtem, miért jöttem. Még szerencse, hogy pont ezért nálam van egy üveg borzifű-kivonat, amiről köztudott, hogy emlékezetserkentő, sokkal hatásosabb, mint a nefeleddgömb. Mondtam is Neville-nek, de nem hitt nekem, mert Hermione rávágta, hogy nem létezik borzifű, és Neville, aki kiváló gyógynövénytanból, inkább neki hitt, mint saját magának, pedig rengeteg tudományos cikk bizonyítja a jótékony hatásait, apa le is közölte mindet a Hírverőben. Azt persze sokan nem tudják, hogy csak akkor hatásos, hogyha éjfél és hajnali egy között szedjük le egy teknősbéka páncéljáról. Emlékszem, ennél a résznél Hermione gúnyosan felnevetett, Ronnal együtt. Tudatlanok…. egy csomó teknős elhagyja a páncélját, ha már nem kell nekik, és az elhagyott páncélokon nő a borzifű, azt hittem, ez teljesen nyilvánvaló, de úgy tűnik, van még, akinek el kell magyarázni.
Néha körbenézek, nincs-e valami használható tereptárgy a közelben, de sajnos nincs. Életemben először járok úgy Londonban, hogy nem a Roxfort Expresszhez megyek, ezért nem tudom, hogy mi merre van. Apa készített nekem zsupszkulcsot, de nem ott tett le, ahol le kellett volna. Persze erről a varvarok tehetnek, stimulálták a zsupszkulcs pályájának rezgéseit, ezért rossz helyen kötöttem ki.
Valami téren járok épp, mikor nagyon megörülök, hiszen mintha ismerőst látnék. Közelebb megyek, és már tisztán látom, hogy az évfolyamtársam, Emeline az. –Szia, Emeline – köszönök rá hangosan, mert ez egy forgalmas hely, alig hallani valamit. – Olyan jó, hogy végre látok valakit, akit ismerek – lelkendezek, majd megigazítom a szemüvegemet, mert majdnem leesett. – Eltévedtem ebben a vacak városban, nem hittem volna, hogy ekkora – panaszkodok kicsit, de most semmi sem szegheti a kedvemet, hiszen végre nem vagyok egyedül.

Egy órája lehetett, hogy a bátyámmal bevittük anya egyik iratokkal teli mappáját a Reggeli Prófétába. Elég sokszor jártunk ott, és mindig is szerettem az ott lévő nyüzsgést, szívesen ott maradtam volna, de anya miután átvette a mappáját elhajtott minket, ugyanis valami lapzártát emlegetett meg később feltűnt, hogy talán picivel nagyobb volt a sürgés-forgás, mint általában szokott lenni.
De mivel a testvérem nem akart még haza menni, ezért kitalálta, hogy megejtünk egy kis kirándulást Londonban. Igen ám, de fél óra után sikerült elkeverednünk egymástól, és egy ideig céltalanul járkáltam körbe-körbe a Trafalgar téren a testvéremet szólongatva. Egy idő után azonban meguntam, és leültem az egyik szökőkút szélére. Hatalmas volt a tömeg, alig tudtam olyan helyet találni, ahol megpihenhetnék.
Percekig a kút peremén ücsörögve, a combomra könyökölve merengtem. A szüleim mindig azt mondták, hogyha elvesznék, akkor maradjak ott, ahol vagyok, nehogy még inkább elkeveredjek. Csakhogy valamennyire ismertem már Londont – legalábbis a nagyobb nevezetességeket, mint ezt a teret –, csak azt nem tudtam innen hogyan juthatnék vissza a Foltozott Üsthöz, vagy a Minisztériumhoz. De esetleg kereshetnék egy telefonfülkét is, hogy felhívhassam apát, vagy a bátyámat, bár ő amilyen lökött biztosan elfelejtette feltölteni a mobilját.
A tekintetem a tér közepén álló emlékműre esett. Nelson admirális 52 méter magas szobra. Trafalgar-i ütközet. Napóleon. Elsőre ezek jutottak eszembe még egy régi városnéző körútról. Feltápászkodtam, leporoltam a ruhámat, és az emlékoszlophoz furakodtam magam. Ha olyan magasan állnék, mint Nelson admirális talán a bátyámat is észrevehettem volna, ha környéken mászkált. Azonban nem voltam olyan buta, hogy felmásszak rá, csupán közelebbről is szerettem volna megszemlélni.
Egy újabb turistacsoport érkezett a térre, és pont mellettem álltak meg, így félig az idegenvezetőt hallgatva szemléltem meg a lent lévő kőoroszlánokat. Lényegében azokat mondta el, amiket én is tudtam. Ráadásul nagyon unalmasan adta elő a mondókáját, nem csodáltam, hogy páran hátul ásítoztak. Kicsit szegény Binns professzor óráira emlékeztetett. Erre a gondolatra mosolyognom kellett.
Már épp arra az elhatározásra jutottam, hogy követem a csoportot, amikor valaki megszólított. Összerezzentem ijedtemben, mert senkire nem számítottam, és ezért igencsak meglepett, hogy valaki a nevemen szólított. Aztán a hang irányába fordítottam a fejemet, és akkor ismertem rá Lunára. Először elkerekedett szemekkel néztem rá – nem a ruhája miatt, már megszoktam, hogy ilyen furcsán öltözködik, még a fantomfigyelő szemüveggel se tudott lesokkolni –, csupán nem értettem mit keresett Londonban. – Ó, szia Luna – köszöntem vissza, bár én vele ellentétben nem kiabáltam. Mindig is halk szavú ember voltam. De azért közelebb mentem hozzá, hogy még véletlenül se tudjak legalább mellőle elkeveredni. A lelkendezésére halványan elmosolyodtam. – Én is örülök, hogy látlak.
Amikor panaszkodni kezdett, halkan felnevettem: – Nos, nekem a testvéremet sikerült elhagynom, de legalább az a jó, hogy így legalább találkoztunk. Mellesleg merre akartál menni? Annyira nem ismerem Londont, de talán picivel többet tudok róla, mint te. – Mondtam, és az is megfordult a fejemben, hogy az idegenvezetőtől akár útba igazítást is kérhetnénk, azonban a csoport már elindult valamerre. Csakhogy az egyik hátul kullogó lány táskájából kiesett a térképe, így Lunát finoman karon ragadva odasiettem, felkaptam a papírt a földről, majd a lány nyomába eredtem. – Várj csak! – érintettem meg finoman az illető vállát. Kissé elvörösödve nyújtottam felé a térképet. – Ezt te ejtetted el, igaz? – kérdeztem a lánytól, közben pedig oldalra fordultam remélve, hogy nem veszítettem el Lunát.

Jó, lehet, hogy túlzásba estem kicsit a hangos köszönéssel, de attól még figyelembe vehetné Em is a körülményeket, mert az övéből semmit nem hallottam, csak sejtem, hogy visszaköszönt. Ekkor azonban közelebb jön hozzám szerencsére, így legalább hallani is fogom, amit mond. – Ó, akkor majdnem hasonló helyzetben vagyunk, te egy embert nem találsz, én meg egy helyet – állapítom meg a nyilvánvalót. Majd a turistacsoportot kezdem el bámulni, akiket, úgy tűnik, ez zavar, mert elfordítják a fejüket. Engem ez nem rettent vissza, tovább bámulom őket. Milyen érdekesek ezek a külföldiek. Az egyik lány például nagyon feltűnő, sárga lakkszerű miniruhában van, rózsaszín harisnyában, és vagy 30 centis sarkú, átlátszó platformos cipőben, aminek a talprészében műanyag halak úszkálnak világoskék folyadékban. A haja egész normális, mert barna színű, és csak egy sárga fejpánt van benne, de egyik fülében vállig érő, rózsaszín nyalókás fülbevaló, a másikban pedig több kicsi kőékszer található. Ilyen ruhát még azért én sem vennék fel. Megbököm Emet, hogy ő is nézze. Egyébként a lányt mindenki más megbámulja, de az arckifejezéséből ítélve őt ez a legkevésbé sem zavarja, ellenkezőleg, elégedett vele. De az a cipő… fel se tudnám venni, nem hogy járni benne. – Mit gondolsz? – kérdezem Emeline-től. – Szerintem nagyon furcsa . –
Ezt követően eszembe jut, hogy a lány felajánlotta a segítségét, amit örömmel el is fogadok. – Ó, köszi, hogy segítesz – mosolygok rá, majd a táskámból előráncigálom a térképet, minek köszönhetően egy csomó gurgyökér gurul szanaszét a földön. – Jajj, nemár, mindig ez történik – Em kezébe nyomom a térképet és a táskát, majd lehajolok, és összeszedem a leginkább hagymára hasonlító gurgyökereket. Mivel több napra jöttem, jó, ha van nálam egy pár darab, amiből teát főzhetek. Sokkal hatásosabb, mint a muglik által annyira istenített zöld tea. Szegények nem ismerik a jó dolgokat, de majd ha végzek a Roxfortban, szerintem nyitok egy egészségmegőrző irodát mugliknak és varázslóknak egyaránt, és akkor mindenki hasznos ismeretekkel lesz gazdagabb. – Na szóval, ide akarok eljutni – bökök egy pontra a térképen, mikor visszavettem a táskámat. – De látod? nincsenek megnevezve a környező utcák, és innen elég messze van, mert ha jól látom, mi most itt vagyunk – mutatok egy másik pontra. A mugli közlekedésben sem vagyok otthon, pénz meg nincs nálam, csak galleonok. Ekkor Emeline karon ragadott, és arrébb vonszolt. Látom, hogy azért, mert a fura öltözetű lány, akit az előbb bámultunk, elejtette a térképét. Emtől nagyon kedves, hogy visszaadja neki. Ő azonban meglehetősen barátságtalanul fordul felé. – Te meg mit taperolsz? – kérdezi kicsit idegesen. Nem tudom eldönteni, hogy tetteti, vagy tényleg mérges. Most engem néz, szerintem tetszik neki a ruhám, de valamiért fintorog. – Amúgy köszi, de meglettem volna nélküle – veszi el a térképet. – Ez igazán nem szép tőled - jelentem ki, mert úgy érzem, meg kell védenem Emet. – Ő visszaadta a térképedet, lehetnél kedvesebb is. – A lány úgy néz rám, mint egy ütődöttre. Nagyon nem szimpatikus. Megmondtam Emeline-nek, hogy hagyjuk itt, de mikor elindulunk, megállít minket. – Várjatok már. Nem kell úgy kiakadni – legyint egy felsőbbrendű pillantás kíséretében. – Úgy látom, sokkal inkább ti vagytok bajban, pedig nem én vagyok itt a külföldi – húzza gúnyos vigyorra a száját.

» 1996. július, Egy estélyen [Ravelt&Melissa]
» Theo & Laurie 1997. augusztusán, London majd Edinburgh
» Theo & Emeline
» Dylan & Emeline
» 1997.november-Írország,Carrantouhil-Magic is might