1997.november-Írország,Carrantouhil-Magic is might

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Magic is might

Elképzelni sem tudok ennél idétlenebb feladatot, és ha belegondolok, hogy még mi várhat rám, hiszen ez csak a kezdet, az út eleje, és van egy olyan rossz előérzetem, hogy a java még csak most fog következni; legszívesebben itt hagynám ezt az egész komédiát, legyen bármilyen hasznos is, ha elérem a célt, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Egyrészt a büszkeségem nem engedi, másrészt tartok annyira Kalestinától, hogy ne merjem faképnél hagyni. Bizonyára nem repesne örömében, ha kiderülne feleslegesen jöttünk Írországba, mert én ’meguntam’ a dolgot. Vajon rögtön végezne velem, vagy gondolna Hérára is? – mérlegeltem tökéletesen szenvtelenül, pedig még nem esélytelen, hogy ami most elméleti szinten játszódik le a fejemben, az pár sikertelenül vett feladat után gyakorlatban is megtörténne.  
A kristályok szavakat formáztak, amiket más esetben gondolkodás nélkül, pálcámat előreszegezve mondtam volna ki, de ebben a helyzetben már semmiben sem voltam biztos, így jobb megoldást nem találva kérdőn - de nem segítségkérőn – Kalestinara pillantottam. Amint megerősítette feltételezésemet, elfordultam, hogy végrehajtsam azt. Kérésére kelletlenül leeresztettem magam mellé a pálcát, majd a nőre néztem. Ahogy máskor sem néztem el mellette, most is egyenesen íriszeire irányítottam türelmetlen és kissé bosszús tekintetemet.
- Azt meghiszem, én sem állok távol attól, hogy felrobbanjak – húztam mosolyra ajkaimat, mely talán mondanom kell, gúnyos volt, de kivételesen a gúny magam ellen is irányult. – Megpróbálom észben tartani – biccentettem kimérten, majd újra felemeltem a pálcámat. Különösebb megfontolás nélkül az egyik falra irányítottam, ugyanis semmi sem jelezte, hogy lenne valamilyen pontosabb cél. Na igen, tudom, hogy nem célszerű vaktában varázsigéket szórni minden felé, de ez van.
- Hisco rectus portus – mondtam ki határozottan a kristályok által mutatott szavakat, és pillanatokon belül megmozdult az előttem álló méretes, embernagyságú kristály, mely a falat alkotó kristályok előtt állt. Ha pontosan akarunk fogalmazni nem is jó szó rá a megmozdult, inkább megolvadt. Az anyag a szivárvány minden egyes színében, kisebb köröket leírva áramlott, csak a kristály széle maradt szilárd, ami közrefogta a folyékony anyagot. Bár még nem láttam ilyet, egyértelmű, hogy mit kell tennem. Egy pillantást vetettem Kalestinara, csak a szokás kedvéért, majd gondolkozás nélkül beléptem az áramló, folyékony kristályba. Olyan érzés volt, mint vízben sétálni, azzal a különbséggel, hogy az anyag egész testemet körbeölelte, így elvileg nem kaphattam volna levegőt, mégis gond nélkül lélegeztem.

Melissa & Kalestina

Halálfaló tanonc

Magic is might

Úgy léptem be a lustán gomolygó, sűrűn folyó masszába, mintha pontosan tudnám, mi vár a túloldalon. Mindenfajta bizonytalanságot elfojtottam magamban és józan eszem szavára sem hallgattam, hiába tartottam mindennél többre azt, ma mindössze rosszat súgott. Itt semmi sem követte azokat a szabályokat, amiket az évek és azok összes tapasztalata véstek belém, vagyis a tanultaknak nem fogok hasznát venni. Új taktikára volt szükségem, amit a spontaneitásban leltem meg, legalábbis reméltem, hogy megtaláltam, hiszen a folyadékba lépve semmi sem történt, márpedig az eszem azt súgta, és a logika törvényei is azt parancsolják, hogy itt meg kellene fulladnom, tüdőmbe mégis éltető oxigén áramlott. Ha alaposabban átgondolom Kalestina szavait, amit a druidákról, vagyis az alagút-labirintus készítőiről mondott, talán tévedtem, amikor úgy fogtam fel a feladatot, mint valamiféle élet-halál próbát. Hiszen imádott természetük törvényei ellenkeznek az élet kioltásával, és csak szükség esetén folyamodnak hozzá, akkor is az élet fenntartásának céljából. Persze a természetnek is van egy borús, sötét oldala, de akik rajonganak érte hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni. Ahogy a fehérmágusok, a legelszántabb jók sem hajlandóak tudomásul venni az elemi gonosz létezését, mely minden emberben ott munkálkodik. Ennek értelmében a feladatot leginkább egy tanösvényhez lehetne hasonlítani, melynek végén ott rejlik a tudás, amit lényegében az ember az út során gyűjt össze, és az egésznek a célja inkább a tanulás, semmint a küzdelem, ami csak felborítja a természetimádók által oly sokra tartott harmóniát. Az eddigi feladatok is bizonyíthatják ezt; egyik sem igényelt különösebb előképzettséget, és mindegyik tanított valamire, talán az egyszerű, letisztult gondolkodásmódra. Alig tűnt fel, hogy nem azonnal jutottunk át a kristály túloldalára; annyira el voltam foglalva gondolataimmal, hogy a környezetemre vajmi kevés figyelmet fordítottam. Jobb is volt így; vízben sem kellemes sétálni, de ez az anyag még sűrűbb. Csak akkor tudatosult bennem, hogy lábizmaim kellemetlenül feszülnek, amikor kiléptünk a kristály túloldalán. Körbepillantottam és közömbösen vettem tudomásul, ismét valami magas szellemi próba következik. Amerre csak a szem ellátott tükrök vettek körbe minket, ami még kedvemre is volt; szeretem látni csodálatos személyemet.
Eligazítására bólintottam és igyekeztem kevésbé elszántnak tűnni, ne higgye, hogy mindent – büszkeségemet és önbecsülésemet - erre a feladatra tettem fel, bár kétlem, hogy ne lenne tisztában helyzetemmel. Ajkaimat összepréseltem, ezzel elkerülve, hogy arcomra is kiüljenek érzelmeim, amikor megéreztem vállamon kezének érintését. Tulajdonképpen nem volt kellemetlen, hiszen ezzel a mozdulattal számomra azt sugallta, hogy mellettem áll, de ezt magamnak sem ismertem volna be. Aki egész életében magányos farkasként haladt az élet ösvényein, az nem tud bízni ilyen apró gesztusokban és értékelni sem tudja őket.
- Rendben – bólintottam, csak hogy mondjak valamit. Abban a pillanatban kezének súlya eltűnt vállamról és hátrafordulva egyedül találtam magam a helyiségben; minden irányból tükörképeim hada nézett rám vissza. Kalestina figyelmeztetése megerősített abban, hogy mit tegyek. Lehúztam ujjamról a gyűrűt, szemügyre vettem a mintáját, majd elindultam azon az úton, melyen hasonló mintát véltem felfedezni. Eddig mindössze annyi nehézségem akadt, hogy több ponton keresztezték egymást a különböző címerű utak és a tükrök a tér minden irányába visszatükrözték a négy ház jelképeit, rávetítve őket egymás útjaira, szépen összezavarva a dolgokat. Reméltem, hogy ennek ellenére jó úton haladtam, és hamarosan el is értem egy ajtóhoz. Itt már nem voltak címerek, de ha elrontottam, mi történik? Semmi. Újra próbálkozom, bár az szégyen lenne. Az ajtó közepén egy kisebb mélyedés volt, akkora hogy a kezemben tartott gyűrű pont belefért. Egy gyors mozdulattal beleillesztettem, majd vártam, hogy kinyílik-e.  

Magic is might

Ennek a feladatnak sikerülnie kell. – Ebben biztos voltam, mégis kiszáradt a torkom, feszült figyelemmel vártam, kinyílik-e az ajtó. A másodperc törtrészéig, amit én sokkal hosszabb időnek észleltem, nem történt semmi, de a következő pillanatban, mintha fogaskerekek zörgése hallatszott volna, majd az ajtó nehézkesen feltárult. Ezzel egy időben mintha az izmaim is elernyedtek volna, pedig fel sem tűnt, hogy megfeszítve tartottam őket. Megkönnyebbülés futott végig minden porcikámon, bár akaratlanul, de túl nagy súlyt fektettem erre a feladatra, tulajdonképpen ettől vártam a visszaigazolást, hogy okkal vagyok itt. Határozott embernek tartom magam, aki biztos kézzel végzi feladatait, és kevésbé függ környezete visszajelzéseitől, mégis nagy szükségem volt a mostani sikerre. Igaz, viszonylag nagy fordulatot vett hozzáállásom, mióta a barlang bejárata előtt elhatároztam, hogy végigcsinálom a dolgot, de ez valószínűleg pontosan addig fog tartani, míg a feladatok végére nem érek. Eddig még nem találkoztam olyan személlyel és nem találtam olyan dolgot, ami gyökeresen megváltoztatta volna szemléletmódomat, a benyomások mindig csupán időleges, közel sem maradandó hatással voltak rám; lényegében nem tudnak megváltoztatni. Nem is akarok változni.
Egy halvány mosolyt megeresztve bólintottam Kalestina dicséretére, de megfogadva szavait, nem követtem az illem diktálta gyakorlatot, nem köszöntem meg az amúgy büszkeségemnek hízelgő dicséretet. Úgy vettem észre, egyáltalán nem rajong a formaságokért, mi több maga is kerüli őket. Az előbbi megállapítás rám is igaz – felesleges szócséplésnek tartom őket -, de utóbbi már kevésbé, hiszen neveltetésemből adódóan, ha szeretném megtartani ’pozíciómat’ nem hagyhatom el őket. Az emberek többségére, különösen az aranyvérűekre nagy hatással van a modor, és annál jobb megítélést nyer az ember a szemükben, minél inkább igazodik a formaságokhoz, és követi az amúgy már rég elavult szokásokat. A külcsínt mindenek fölé helyezik – helyezzük – beleértve a kifogástalan megjelenést, a simulékony modort, a hűvös, de minden esetben megjátszottan tisztelettudó viselkedést; a belbecs pedig szinte nem is létezik. Melyik aranyvérűtől várta el bárki is, hogy rendelkezzen valódi értékekkel? Egyáltalán az őszinteség, a becsületesség, az egyenesség ebben a világban nem játszik, aki mégis gerinces szeretne maradni, és ragaszkodik eme szép tulajdonságokhoz, az elkönyvelheti, hogy rövid úton repül a házból, az örökségből, családja emlékezetéből, hiszen egy mocskos, hazugságokra, színjátszásra épülő világban senki sem maradhat meg tisztának, jónak. Éppen ezért már a kezdetektől fogva fúrja oldalamat a kíváncsiság, hogy Kalestina aranyvérű boszorkány lévén hogy vonta ki magát a hagyományok által elvárt kötelességekből, ugyanis viselkedése egy cseppet sem támasztja alá tisztavérű származását. A szüleimtől már hallottam pár elejtett szót Tellanoráról, de mivel nem érintett a dolog, így minimális figyelmet sem tanúsítottam a téma iránt, csak a név ragadt meg emlékezetemben. Gondolataimba merülve követtem Kalestinat, néha rá- rápillantva a pergamenre, amin már egy egész szép térkép körvonalazódott. Immár kétségek nélkül megállapíthattam, hogy a labirintus alaprajza egy fa alakját követi. Törzzsel, ágakkal; a termeket pedig talán madárfészeknek nézném. Egy fal előtt álltunk meg, mely elzárta előttünk a további utat, Kalestina pedig előhúzva pálcáját felém intett vele. Felvontam szemöldököm, majd mozgást érzékelve oldalamnál, pillantásom egy másodperc alatt kereste fel a vállamon átvetett táskát, melyből megdöbbenésemre egy baba feje lógott ki, és ami még ennél is furcsább volt, a játékszer pislogott és fejét forgatta, majd miután tekintete megállapodott Kalestinán, kimászott a táskából és szárnyait széttárva pár csapással a nő kitárt tenyerében termett. A baba tekintetével körbepásztázta a helyiséget; rám irányzott pillantását hűvösen, továbbra is felvont szemöldökkel viszonoztam.
- Fantasztikus – morogtam a lelkesedés szikrája nélkül. Szívesen elhessegettem volna az orrom előtt lebegő babát, akinek óriási, fekete szemei és pillantása kimondhatatlanul zavartak, de nem tettem. Az igazság az, hogy rühellem a játék babákat; egyszerűen frászt kapok tőlük, nem tehetek róla. Olyan dolgokra emlékeztetnek, amiket jobb szeretnék elfelejteni.
A feladat elhangzásakor a kőfal megrepedezett, a repedések úgy futottak végig, kanyarogtak a felületen, hogy végül egy fa alakját formázták ki. Majd a levegő izzani kezdett és a semmiből képek, alattuk szikrázó nevekkel jelentek meg. Első ránézésre közönséges papírlapoknak tűntek, de ahogy hozzájuk érintettem kezem, megállapíthattam, hogy valamiféle légnemű anyagból állnak, mégis képes voltam megfogni és mozgatni őket. Szemügyre vettem a képeket, az ismeretlen arcok mereven néztek vissza rám, de a nevek ismerősen hangzottak. Egyrészt sokan viselték a Blackburn nevet, másrészt a keresztnevek végtelennek tetsző, unalmas órák sokaságát idézték fel, amikor fáradtan görnyedtem vaskos kötetek felett, vagy álmos pillantással követtem tanítóm mutatópálcájának mozdulatait, ahogy a családfánkat ábrázoló hatalmas faliszőnyeg apró pontjaira mutogatott. Nem felejtettem el, alighogy képesnek találtak a folyékony beszédre, az első, amit fejecskémbe kellett volna vésnem nemes, tisztavérű felmenőim hosszú, véget nem érő sora volt. Eleinte, amíg csak magasztaló ódákat kellett hallgatnom rég élt, tiszteletreméltó őseimről, még érdekelt a dolog és teljes, gyermeki odaadással csüngtem tanítóm szavain, ám amikor kiderült, hogy a bonyolult, olykor öt vagy több tagból álló neveket, a rokoni kapcsolatok átláthatatlan szövedékét fejből kellene tudnom, abban a pillanatban elszállt minden tanulási kedvem és szívesen beértem volna az édes tudatlansággal is, csakhogy sajnálatos módon szüleim nem osztották véleményemet. Addigra viszont már volt annyi sütnivalóm, húgommal ellentétben, hogy ne tartsam szüleim minden szavát szentírásnak, így kevéske ügyeskedéssel amennyire lehetett, elkerültem a felesleges magolást. Az általam szükségesnek vélt információkat könnyen magamba szívtam, a többiről pedig nagylelkűen lemondtam. A családfa esetében ez azt jelenti, hogy ismereteim az elvárthoz képest viszonylag szűk keretek közt mozognak, és emellett elég felszínesek is. Órákig tudnék családom egykori tagjairól és azok érdemeiről fecsegni, de félő, hogy a kapott feladat, mely pontos ismereteket igényel, kifog rajtam.
Közelebb léptem a levegőben lebegő képekhez és alaposan szemügyre vettem őket. Először is feltűnt, hogy ez a fa nem nyúlhat vissza olyan régre, és csak a közelebbi családtagok szerepelnek, nem úgy, mint a családfán, amelyet otthon a megbűvölt faliszőnyegbe szőttek bele. Ha minden ág fel lenne itt tüntetve és minden drága ősömet a helyére kellene pakolnom, még holnap is itt lennénk.  
Úgy két tucat nevet gondolkodás nélkül húztam a fa megfelelő részére; azok pedig képeikkel együtt beleolvadtak a sziklába, olyan hatást keltve, mintha a szavakat és az arcokat művészi pontossággal a sziklába faragták volna. Ők voltak a közvetlen őseim vagy rokonaim. Ezek után a törzsön szereplő két névre esett a pillantásom, először nem értettem, miért éppen ők állnak a kezdőpontban, de aztán villámcsapásként ért a felismerés; hiszen őket, pontosabban a férfit tartják a család egyik legkiválóbb tagjának. Rufus Blackburn ereiben – édesanyja révén – fejedelmi vér folyt, mágiaügyi miniszter volt, az egyik legnagyobb történelmünkben – legalábbis a család szerint -, emellett pedig tudósként is működött; fontos bájitalok feltalálójaként tartják számon és több, ma is ismert varázsigét adott a társadalomnak. Arról viszont nem szól a dicshimnusz, hogy kegyetlen zsarnok volt, és valószínűleg több köze volt felesége korai halálához, mint amit akkor a közvélemény megtudott, pedig véleményem szerint ezek sem utolsó cselekedetek. Igaz, a felesége meggyilkolása nem valami dicső tett, de túl rossznak sem mondható. Rufus neve fölött három ág indult különböző irányba, ide két fia és lánya került, akiknek ismertem neveit. Még pár személyt rövidebb gondolkodás után a helyére igazítottam, a továbbiakban viszont leginkább csak az eszemre számíthattam. A különböző vezetéknevek segítettek, azt ugyanis tudom, hogy egyedül apám ágán maradt fenn a Blackburn név, ahol mindig volt fiú örökös. Az arcvonások és egyéb jellegzetességek is segítségemre voltak, de az időben mind visszább haladva már ezekre sem igazán támaszkodhattam. Homályos ismereteimet és emlékeimet, amiket próbáltam kihalászni a rájuk telepedő ködből használtam, az arcképek segítségével pedig próbáltam valamiféle időrendet felállítani. A hajviselet, a ruha apró szelete, a portrék jellegzetességei nagyjából elhelyezték időben a személyt, de még így is túl sok ága volt a családnak. Ahhoz képest, hogy a tudásom nem mondható éppen teljesnek, egész jól haladtam, mígnem már csak három kép lebegett előttem, amik előtt viszont tanácstalanul álltam. Ötletem sem volt, melyik hova passzol, ezért egy mély sóhajjal megfogtam az egyiket és találomra az egyik ágra illesztettem. Nem történt semmi, így a következő után nyúltam és fokozódó izgalommal, a szerencsére bízva magam a bal oldalon üresen maradt részre toltam. Rögtön meg is bántam döntésemet, ugyanis a fa vörösen felizzott, és a megmaradt egy kép egy pukkanással eltűnt előlem. Egy pillanatra, még mindig a fal felé fordulva lehunytam szemeimet és aprót sóhajtottam, majd megpördültem tengelyem körül.
- Hallhatom a kérdést?

Magic is might

Vártam a feladványt, ám mihelyst a baba szólásra nyitotta száját, Kalestina egy mozdulattal elnémította. Kifejezetten groteszk hatást keltett a félig elnyílt szájú, furcsa, kicsavarodottnak tűnő testhelyzetben, a levegőben mozdulatlanná dermedő baba, de egy pillantásnál többet nem szenteltem neki. Kalestina kezet nyújtott, amit a meglepődés okozta rövid tétovázás után el is fogadtam.
- Ez kedves, de ne hamarkodd el, lesz még alkalmam csalódást okozni…- Huncut mosoly villant ajkaim szegletében, ami azt hiszem, hívebben tükrözte hálámat, vagy pontosabban gondolataimat, mint egy hűvös ’köszönöm’, ami ugyebár udvariaskodás, amit Kalestina utál. -  Legalábbis remélem – tettem még hozzá, hiszen nem tudhattam, hajlandó-e tovább tanítani, vagy inkább szélnek ereszt. Bár reményeim szerint, annyira béna azért nem vagyok.
Amikor mély lélegzetet véve felszegtem fejem és megfordultam, elszántan tekintve a szárnyas babára, bonyolult fejtörőt vártam, egy utolsó elágazást, mely az első úthoz hasonlóan a célhoz vezet, de hosszabb, kacskaringósabb, komplikáltabb módon. Erre készültem fel, amikor egy pillanatra lehunytam szemeimet, hogy magamban tudatosítsam, van még egy utolsó lehetőség, amit nem fogok elszalasztani. Ezt tudtam. Viszont semmiképpen sem vártam egy olyan kérdést, aminek egyetlen bonyolult szelete az igazság megtalálásában rejlett. Mert nagyon is tisztában voltam azzal, hogy az ember hazudhat úgy is magának, hogy végül a valótlan állítás válik a megcáfolhatatlan igazsággá. A kérdés, ha nincs tétje, nevetségesen egyszerűen hangzik és semmiképpen sem méltó ilyen helyzetekhez, meg amúgy is, nevetségesnek tűnik, hogy az ember ne legyen tisztában az önmaga által felállított fontossági sorrenddel. Mégis, képtelen voltam rávágni egyik vagy másik választ. Ekkor mintha csak Kalestina szólalt volna meg, de hangja fejemben szólt és az előttem álló nő szája nem formált szavakat, csak apró mosolyra húzódott. Közel ugyanabban a pillanatban a baba rikácsoló hangja is felhangzott, és rosszalló pillantásokat lövellt gazdája felé. Kalestina kaján mosollyal tálalt megjegyzésére dühösen fújtatott, én pedig halkan kuncogtam és Kalestina kacsintását egy mosollyal viszonoztam. A kisebb közjáték után visszatértem gondolataimhoz, melyek még nem öltöttek elég pontos alakot ahhoz, hogy előrukkoljak velük. A baba kényes pontra tapintott, olyan sebre, mely begyógyult ugyan, de túl jól emlékszem azokra az időkre, amikor szereztem azt. A család alatt két dolgot tudok érteni, érzelmi szempontból, akiket szeretek, társadalmi szempontból mondhatni rang, pozíció, a hatalom megszerzésének eszköze. Utóbbi tény és való, fontos, hiszen ki ne szeretne hatalmat, vagyont, ha egyszer lehetősége adódik ezek megszerzésére, majd megtartására? Viszont a kérdés szempontjából a család fogalmának effajta értelmezése inkább kötődik a másik, az ’önmagam’ válaszhoz. Hiszen csupán a magam javát nézem, a család az eszköz, amivel önmagamat felemelhetem, megszerezhetem, amit akarok. A család, a rokonaim, akiknek ugyanaz a vér csörgedezik ereiben, mint nekem, akiket szeretek, akikhez ragaszkodom – a kérdés valószínűleg így értelmezi a fogalmat. Tulajdonképpen nem fűlik hozzá a fogam, hogy így is átgondoljam a témát, hiszen már az első pillanatban is egy kép, Cassy emléke villant fel lelki szemeim előtt. A húgom, ő volt az egyetlen személy, akit valaha képes voltam a családomnak vallani, a többiek, az anyám, az apám, nagybácsik, nagynénik egyetlen húrt sem rezdítettek meg szívemben, pontosan olyanok a szememben, mint az idegenek, akik szembe jönnek velem az utcán. Mindegyik egy arc a sok közül, semmi több. Sokáig, a húgom halála előtt reménytelenül vágyakoztam szüleim szeretetére, gondoskodására, amit soha sem kaptam meg, Cassy halálával pedig elment az egyetlen ember, aki valaha is szeretett, és én egyedül maradtam a világban. Tényleg, rajta kívül soha senki sem szeretett, és én sem szerettem senkit. Ravelt iránt talán még érzek valamit, a gyűlöletbe talán más érzés is vegyül, de ez semmiképpen sem szerelem. Azt mondják, az ember mindig arra vágyik, hogy felértékeli azt, amit nem kaphat meg. Az én esetemben ez azt jelentené, hogy családra vágyom, hogy fontos ez az oly szentnek mondott intézmény, amit nem is ismerek? Nem érzem, hogy az lenne. Nem is tudom, milyen az, akkor hogy jelenthetne bármit is? Azt nem tagadhatom, hogy Cassyt szerettem, hogy ő fontos volt, de mivel ő nincs többé, így minden, ami hozzá kötött már a múlté. Felesleges abba a hitbe ringatnom magam, hogy maradt valami a régi Melissából, hiszen tudom, hogy lényem egy része végleg elveszett akkor, hogy visszavonhatatlanul megváltoztam és talán már nem csak, hogy nem akarok, de nem is tudok szeretni. Kellemetlen, hogy most is azzal áltatom magam, jelent valamit számomra a család, pedig tudom, hogy mindez hazugság. A húgommal próbálom takargatni az igazságot, hogy a világomban, a szívemben csak egyetlen embernek van hely, és az én magam vagyok. Egy kicsit talán szégyellem, hogy így elárultam Cassyt, hogy ilyenné váltam.
- Természetesen én vagyok a legfontosabb – jelentettem ki végül könnyedén, magabiztos mosollyal, ami illett válaszomhoz. Azt hiszem, valójában egy pillanatig nem volt kérdéses, mit fogok mondani, mégis önmagamat is meg kellett győznöm észérvekkel, hogy ösztöneim nem csaltak.