Lana és Viktor

Vendég

Kissé elszégyelltem magam, s azt már nem meséltem el Lanának, hogy arról végképp fogalmam sem volt, hogy merre lehet Roxmorts. Amikor utoljára jártam itt, nem igazán tettem kirándulásokat és erre nem is értem rá. További mentegetőzés helyett inkább a Foltozott Üstről kérdeztem, hogy miféle hely az, s a válasza megnyugtató volt.
-Akkor az jó lesz. - bólintottam sötét arckifejezéssel, mert nem akartam megismételni az előbbi jelenetet. Abból most egy elég volt egyelőre. Egy dolog azonban csak ekkor ütött szöget a fejemben, de a lány most sem okozott csalódást, így ritka dolgot idézett elő: elkezdtem nevetni.
-Az elcsúfítaná a csinos arcod. - feleltem végül, amikor sikerült abbahagynom a nevetést és kissé oldottabb hangulatban haladtam vele tovább, s hamarosan meg is érkeztünk a Foltozott Üst helyett egy falhoz. Kérdőn néztem Lanára, s kétkedőn figyeltem a mozdulatait, majd amikor a falon keresztül tényleg egy kis kocsmában kötöttünk ki, megkönnyebbülten felsóhajtottam, s időnként hátrapislogtam.
-Miért a fal mögött van? - Nem értettem, hogy miért a muglik felé van a hely bejárata, hiszen ez nem különösebben segítette az Abszol Út biztonságát, bár az is igaz, hogy nem sok eltévedt muglit láttam odabent.

Vendég

Megmosolyogtatott a nevetése. Nem igazán láttam őt mosolyogni - a meccsek előtt, vagy után -, úgy tűnt, mindig komoly. Én nem bántam, ha így is van, mivel általában én sem vigyorgok túl sokat. Azért örültem a bóknak; először rá emeltem tekintetemet, s elmosolyodtam, majd zavartan a talajt kémleltem. Nem vagyok egy túl szerény alkat, de attól mindig kicsit zavarba jövök, ha bókolnak nekem.
Idő közben a téglafalhoz értünk, pálcámat elővéve az adott téglákra koppintottam, mire a fal ketté nyílt. Belépve rajta a koszos, poros, kellemes légkörű kis kocsmába értünk.
- Valamilyen mágiát szórhattak a helyre... - töprengetm hangosan. Pontosan én sem tudtam, de volt egy olyan érzésem, hogy a muglik nem is látják a kis kocsmát. - A Foltozott Üstöt a kinti járókelők egy pillantásra sem méltatják. Lehet, hogy számukra nem látható - vontam vállat. Miközben magyaráztam, találtam egy üres, elhagyatott sarokban ácsorgó, magányos asztalt. Viktorra néztem, hogy ez jó lesz-e, mire bólintott, így leültünk.
Ott ültem én. És velem szemben egy híres kviddics bajnok. Viktor Krum. Mindenki ismeri, szerte a világon. És én ott ültem vele. De bármilyen hihetetlennek is hangzik, nem éreztem magam feszélyezve, nem akartam auto gramot kérni tőle és a sikítozás is elmaradt. Valahogy olyan természetes volt, hogy ott ülünk, és nem is számítottam egyébre, csak egy jó beszélgetésre. Egy ideig szótlanul fürkésztem az arcot, amit mindenki ismer. A vonások, a tekintet, az összkép ismerős volt, mégis ismeretlen. Viktor egy teljesen más arcát mutatta eddig nekem, mint amit láttam belőle, vagy hallottam róla.
- Gondolom sokszor előfordul veled ez. Mármint, a sikítozó lányok hada... -nevettem halkan, visszagondolva az üzlet ablakán bekukucskáló, nyálcsorgató libákra. - De te jól bírod. Nehéz lehet a hírnév ezen része... - töprengtem hangosan - Nekem nem mindig lenne türelmem a rajongókkal bájcsevegni - vallottam be, miközben jött a pincér. Egy csésze kávét kértem csak.

Vendég

Elégedetten könyveltem el, hogy a bókom célba talált, majd hamarosan már az Foltozott Üstbe sétáltunk be az én meglepett kérdéseim kíséretében és végre rajongók nélkül. Kissé elgondolkozva elkezdtem bólogatni csak úgy magamnak, hogy végülis ez logikus. Csak szerintem egyszerűbb lenne, ha ez is az Abszol útról nyílna. De ezt nem az én tisztem volt eldönteni, én inkább csak kiélveztem, hogy végre van egy kis csend körülöttem.
-Nem húzom fel magam egy könnyen. De azért hagyhatnának élni. - Ahogy a pincér megérkezett, én egy mézsört kértem, majd kényelmesen hátradőltem. A rajongólányokkal nehéz volt bírni, de a baj az volt velük, hogy semmi hasznuk nem volt. Nem voltam popsztár, hogy ők éltessenek, de mégsem küldhettem el őket csak úgy.
-Bezzeg a meccseinken sosincsenek ott. - A hangomból érezhető némi megvetés, ugyanis nem kedveltem azokat, akik még csak nem is szerették amit csinálok. Egy ilyen nőt mégis hogy becsülnék sokra? A cipőméretemet persze mindegyik tudta és ez azért kicsit ijesztő volt.
-De egyébként nem sokat beszélek velük. - Valószínű, hogy ez volt a legfőbb oka ennek a nagy népszerűségnek.

Vendég

Amikor a meccseket említette, kissé megvillant a szemem. Rengeteg kviddics meccsen voltam már. Többek között Viktorén is. A Bulgár csapat mellett a Ballycastle Bats volt a kedvencem. Nem akartam mondani, hogy végigszurkoltam a meccsei egy nagyobb részét, mert... nem is tudom. Úgy hangozna, mintha én is egy rajongó liba lennék. Pedig igazából nem is konkrétan egy-egy emberért szerettem az adott csapatokat, hanem magát a csapatot. Imádtam a meccsek izgalmát, a különböző cseleket és trükköket - a legtöbbet én is kipróbáltam élesben az iskolai meccseken.
- Hmmm... megértem - bólintottam - Én nagyon nehezen találom meg a közös hangot az emberekkel - vallottam be, majd belekortyoltam a kávémba. - Nem hiszem, hogy helyt tudnék állni egy olyan helyzetben, mint amiben te, vagy más kviddics játékosok, vagy más híres boszorkányok és varázslók, nap, mint nap helyt álltok. Nem szeretek magamról beszélni és nem tudnám hosszú távon elviselni, ha mások csak rólam tudnának.
Hosszú monológom végén újra a kávéba kortyoltam és inkább befogtam. Túl sokat beszélek...
- Nem zavar, ha rágyújtok? - sosem kérdezem meg, vagy csak formalitásból, de a választ általában nem várom meg. Ezúttal is már elővettem egy szálat, bár nem gyújtottam meg.

Vendég

Nem vittem túlzásba a panaszkodást, mert minek. Attól nem lett volna jobb, így nem is kezdtem el melodramatikusan sajnáltatni magamat. Viszont érdekes volt a megközelítése és meg kellett állapítanom, hogy én egy nagyon türelmes ember vagyok. Ez még eddig sosem tűnt fel, mert valahogy nem gondolkozik ilyesmin az ember.
-Nem beszélnek. Igazából csak sikítanak mindig. - Az ilyenek miatt egyébként egy-egy sajtótájékoztató után ugrattuk egymást a srácokkal, hogy most egy hétre elmegy a hallásunk. A kihozott mézsörömnek a felét le is húztam, majd Lana kérdésére kissé összevontam a szemöldököm. Nem zavart a dohányfüst, de akkor is egészségtelen. Végül hagytam a személyes véleményemet és megráztam a fejemet. Én azért igyekeztem a pályán kívül is ügyelni rá, hogy a meccseken jól teljesíthessek, de hát az én voltam. Kissé tanácstalanul ültem a székemen. Nem voltam egy lepcses szájú, ezen nem volt mit szépíteni. Úgyhogy végül azt csináltam, amit ilyenkor szoktam. Figyeltem, ahogy kávézik.

Vendég

Nem éreztem rossznak, zavarónak vagy fojtogatónak a csöndet, ami ránk telepedett. Sosem voltam igazán beszédes, egy-egy hosszabb monológ után általában visszavonulok. Nem akarok untatni senkit sem. Láttam arcán, hogy nem örül neki tőlságosan. A cigizésnek.
Önmagammal viaskodtam. Hiányzott a mozdulat, ahogy a számhoz emelem a cigit, beleszívok, majd hanyagul kifújom a füstöt. Rá akartam gyújtani. Nem nagyon vagyok tekintettel másokra, ez esetben sem úgy terveztem, ahogy végül történt.
A cigit elraktam. És nem került elő többet. Viktorra néztem, de nem szóltam semmit. Szerintem értette, kiolvasta a tekintetemből, amit felé küldtem: 'csak most, csak neked'. Nem tudtam, mikor találkozunk legközelebb, így ezt a véletlent - ezt a jól sikerült véletlent - nem akartam elszúrni azzal, hogy esetleg rossz emlékei maradjanak rólam. A 'régi-Lana' megtette volna; szemrebbenés nélkül rágyújt. De most eltettem későbbre, megvár az a szál cigi, nem szalad el...
Hátradőltem a széken, a bögre a kezemben volt úgy vizsgáltam a fiú arcát.

Vendég

Habár nem utasító volt a szándékom, azért értékeltem, hogy elrakta a bűzrudait. Mondjuk a bűze nem különösebben zavart, nem lehet mindenhol rózsaillat, de nem szeretek az önkárosításhoz asszisztálni. Egy aprót biccentettem, hogy értem én a célzást. Nem tudtam, mennyire nagy dohányos, így azt sem, hogy ezt mennyire vegyem megtiszteltetésnek, de mindenképpen értékeltem. Egy darabig néztük egymást és ez most számomra elég szokatlan volt. Úgy az egész helyzet. Aztán néhány perc nagy csönd után végül egy halvány mosoly jelent meg a szám szegletében. Jól éreztem magam.
-Érdekes egy lány vagy te. - Azt még egyelőre magam sem tudtam, hogy ezt bóknak szántam e, de nagyjából igen. Persze a nagy hölgytengerben elég nehéz megtalálni, hogy kit hívjon el egyáltalán az ember, de én azért próbálkoztam a dologgal. Nem szoktam olyan könnyen feladni egyébként sem, s ennek köszönhető a sikerem is.
-Te ilyenkor nem félsz, hogy bajod lesz tőle? - Böktem a tekintetemmel a doboz felé, minden sértő hangnem nélkül. Sosem értettem az ilyesmit.

Vendég

Egy ideig még fürkésztem az arcát, fel nem tett kérdésekre adott fantom-válaszok után kutatva. Mondatát bóknak vettem, még ha esetleg nem is az volt. El is mosolyodtam rajta, de nem mondtam semmit. Nem sokan mondták rám azt, hogy érdekes. Okos? Igen. Furcsa? Naná! De érdekes...? Csak azt nem tudom - és szerintem más sem igazán tudja eldönteni -, hogy ez pozitív, avagy negatív jellegű.
Amikor a cigire tért, nem lepődtem meg rajta. A dobozra néztem. Hány éve is bagózok...? Három? Igen, azóta.
- Nem - vontam vállat -, nem igazán.
És ez így is volt. Mindig azt mondom, hogy csak egyszer élünk, de akkor nagyon. Ezt mondtam az első szál előtt is, amikor még nem szoktam rá. Aztán rászoktam. A nyári road trip előtt is ezt mondtam és milyen jó nyár kerekedett belőle... leszámítva a végét, amikor apám kidobott. Az szar volt.
- Olyan sok őrültséget csinálok mostanában, ez is csak egy közülük - halványan, keserédesen mosolyogva vetettem egy pillantást a dobozra, majd a kávéba kortyoltam.

Vendég

Az ő tüdeje volt, én meg nem voltam az a kioktató típus, így aztán csak a számomra kézenfekvő kérdést tettem fel. Én igyekeztem a legjobban karbantartani magamat és ez sikerült is. Idő közben elfogyott a mézsöröm, de ez nem igazán érdekelt, mert attól még tovább ücsörögtem ott és nem szándékoztam távozni.
-Mesélhetnél róluk. - húztam fel a szemöldökömet érdeklődve. Kíváncsi voltam, hogy ő mit tekint őrültségnek. Én olyan feltűnően meg se engedhettem ezt magamnak, mert még az is megjelent volna az újságban, ha nyilvánosan szellentek egyet. Ennek is köszönhető, hogy például Potterrel jól kijöttem hajdanán, mert ugyanebben a cipőben járt ő is.
-Itt lehet szállást is kérni? - Még csak most ütött szöget a fejemben, hogy egyelőre nem igazán van hol aludnom. Ez egyelőre még annyira nem zavart, de estig azért szerettem volna kitalálni.
-Nincs kedved valamikor kviddicsezni velem? - Kérdeztem hirtelen, mert eszembe jutott, hogy a Roxfortban is van pálya és mind a ketten szeretünk kviddicsezni. Plusz így ismét láthatnám.

Vendég

Felvont szemöldökére elvigyorodtam. Valóban kíváncsinak tűnt. De nem voltam benne biztos, hogy be akarom avatni. Csináltam őrültségeket. Vad dolgokat. Merészeket. Hülyeségeket. Egy kis részüket megbántam, a többit nem. Hibáztam is, ó, de még mennyiszer! Egy szóval éltem. Megéltem-, átéltem dolgokat.
Kipróbáltam ezt-azt. Vad bulik és másnaposan induló, szürke reggelek. Na, ezekre nem voltam olyan büszke!
Nem válaszoltam rögtön. Előbb az arcát fürkésztem, majd megittam az utolsó pár korty kávét is. Aztán oldalra sandítva kipillantottam az ablakon, majd vissza Viktorra.
- Nos... egyelőrre meg kell elégedned azzal a válasszal, hogy 'vadultam' - kacéran mosolyogtam rá - Talán majd máskor mesélhetek róluk - nem azért mondtam ezt, mert nem beszélgettem volna vele szívesen, hanem mert ki kell érdemelni a bizalmamat. Még Viktor Krumnak is. Nem ismertük egymást olyan régóta, hogy az életemről meséljek - az anyám haláláról, az apámról és a clubjáról, a csúfos kudarcaimról, a bukásaimról. Majd válaszoltam a kérdésére is:
- Igen, lehet. Egész jó szobáik vannak, neked biztos a legjobbat fogják adni - húztam egy kicsit az agyát, miközben rákacsintottam.
Az ajánlatára pedig szélesen elmosolyodtam:
- Kviddicsezni? Bármikor! - imádtam a sportot és egy alkalmat sem szalasztottam volna el, hogy űzzem is azt. Pláne, ha van valaki, aki tud tanácsokat is adni, illetve elemezni a technikámat, a cseleket és a többit. Az mindig hasznos és csak jobb lehetek tőle, ami nekem fontos volt - örök maximalista lévén

Vendég

Talán valóban kissé indiszkrét volt a kérdés, de érdekelt. Talán részt kellett volna vennem valami illemtan órán a beszélgetés művészetéből. Mindenesetre nem feszegettem a témát, ha akar mesélni, akkor majd biztos fog. Értettem a poént, így én is elmosolyodtam és felvontam a szemöldököm.
-Talán baj? - Egyébként nem vágytam különösen fényűző szobára, csak olyanra, ahol kinézhetek az ablakon reggel feltűnés nélkül. Este még szándékoztam persze egy kis időt szánni a rajongókra, ha már megmutattam magam nekik.
-Helyes. - szélesedett ki a mosolyom és csak ültünk vigyorogva néhány percig. Az agyam hátuljában motoszkált egy kérdés, s nem tudtam, hogy feltegyem e. Meglehetősen tolakodó kérdés volt ez is, de hát hogy máshogy tájékozódna az ember? Végül azért rászántam magam.
-Te kaptál már határozatot? - Nekem meglepő mód még nem küldtek, s bár nem értettem egyet vele, nekem is fejet kellett hajtanom előtte. Tagadhatatlanul tetszett nekem Lana, de a Minisztériumnak köszönhetően még csak ilyesmiken sem törhettem a fejemet.

Vendég

Nem sértődtem meg a kérdésen és reméltem, hogy Viktor sem a válaszon. Egyszerűen nekem nem ment az életemről való mesélés, mivel nem volt éppen 'móka és kacagás'. Nem mondom, hogy szenvedtem, de voltak dolgok, amik nyomot hagytak bennem. Ha még is meséltem volna bárkinek - ami igen ritka volt -, akkor azt csak nagy vonalakban tettem meg.
Mosolyogva megingattam a fejem. Dehogy baj, sőt! Jó neki - gondoltam, miközben rámosolyogtam. És már akkor felettébb vártam a kis mecssünket.
- Még nem - ingattam meg a fejem -, de biztos nem maradok ki én sem a 'jóból' - húztam el a számat, szarkasztikus hanglejtéssel ejtve ki az utolsó szót. Rohadtul nem akartam ezt az egészet. Nem akartam olyan férfi felesége lenni, akivel lehet, hogy nem is passzolunk. Lehet, hogy nem is akarok férjhez menni. Gyereket meg pláne nem akarok! Na azt aztán nem! - Te? - dobtam vissza a kérdést.

Vendég

Ugyan sosem voltam egy kvaffmester, de szerettem játszani, mily meglepő. Lanával meglepően sokat beszéltem és kíváncsiskodtam, de úgy tűnt, nem bánja. Így aztán én sem zavartattam magam és ugyanezt csináltam továbbra is.
-Nem. Lehet, addig örülök. - forgattam meg a szememet. Nem szerettem az ilyesmit. Meg aztán, ha megnősülnék, akkor sem irigyelném az asszonyt, ha én választanám, hiszen alig vagyok otthon. De ha még nem is ismerem, akkor erre be se tudok készülni, hogy miként is viseli.
-Küldtem egy kérvényt, hogy felmentsenek alóla, mert nem érek rá. Nem jött be. - az utolsó szavaimnál kisandítottam az ablakon, mert utólag belegondolva nem is tudtam, honnét szedtem, hogy ez majd meghatja a minisztériumot. Vagy csak megneszelték, hogy igazából tök ráérek. Ahogy ezt végiggondoltam magamban, kissé felderült az arcom, s lányra sandítottam.
-Most is elfoglalt vagyok. Itt ülök veled. - Nem vagyok egy tréfamester, de azért reméltem, érti a soványka kis humort.

Vendég

Egyenesen rettegtem attól a naptól, amikor megérkezik majd egy ismeretlen bagoly, egy nemvárt levéllel a csőrében a Minisztériumtól. Egyenesen rosszul voltam tőle, ha rágondoltam. Ahogy elnéztem Viktor arcvonásait, ő sem volt ezzel másképpen. Pláne, hogy a kérését is elutasították. Hát... úgy tűnik, ő sem érhet el mindent. De legalább megpróbálta. Én sem tervezek másképp cselekedni: szépen megvárom, amíg a kezembe kerül a levél, majd megyek szépen a Minisztériumba. Lázadni, vagy mi...
Értékeltem a kis poént, el is mosolyodtam, jobb kedvre derültem tőle. Nem szerettem sokat gondolkozni ezen az ostoba törvényen, mert mindig csak ideges leszek tőle és félek, a végén hatalmas, világmegváltó monológokba kezdek... na, az nem hiányozhat most Viktornak! Így megpróbáltam más mederbe terelni a beszélgetést:
- Bulgária biztos nagyon szép hely. Még sosem voltam ott. Mesélsz róla? Lehet, egyszer elmegyek arra egy road trip-re - kérdeztem-, majd tettem hozzá mosolyogva.

Vendég

Az biztos, hogy ettől a rendelettől senki nem volt elájulva. Főleg, ha azt vesszük, hogy most vagyunk fiatalok. Most kéne élnünk. Abba most inkább nem mennék bele, hogy ennek következtében hány gyerek születik, de az is növelné, maradjunk ennyiben. Egy mosollyal bólintottam a témaváltásra.
-Szeretem. Akár meg is látogathatsz. - Ez azért kényelmesebb lenne, mint a road trip, bár annak is megvan a maga hangulata. Azért én szeretem tudni, hol vagyok. Hát Lana sem volt egy könnyű eset. Az igazat megvallva én sem.
-Hát... elég hideg van. De minden sarkon találni valami helyet, ahol megmelegedhet az ember. És... szép a táj. - Szerintem nem megyek tájleíró-művésznek, se írónak. Nehéz volt így beszélni az otthonomról, mert az emlékeim tették teljessé a szeretetemet iránta. Egy turista szemével még sosem néztem a dolgot, bár általában ők is szerették.
-És természetesen jó a kviddics-csapatunk. - Ez volt az egyetlen, amiről biztos tudtam, hogy érdekli, így ez volt az egyetlen értékesebb információm, egy kis önfényezéssel vegyítve.

Vendég

Meglepődtem az ajánlatán, bár szinte biztos voltam benne, hogy csak ugrat, viccelődik. Azért elmosolyodtam rajta. Persze, könyvekből és képekről ismertem Bulgáriát, de élőben még sosem volt szerencsém látni. Pedig szívesen elmentem volna, tényleg. Szeretem a hideg helyeket és ki nem állhatom a forróságot.
- Bulgária király hely lehet... - szóltam tűnődve - Egyszer elnézek arra - és ezt akár veheti ígéretnek is. Mert komolyan gondoltam. Na, majd a jövő nyáron!
Amikor a kviddicsre terelte a szót, lágy nevetés hagyta el ajkaimat. Nem is Viktor Kurm lenne - gondoltam. Miközben őt néztem, mosolyogtam tovább. Hihetetlen volt. Nem volt unalmas vele a beszélgetés és könnyen megtaláltam vele a közös hangot, ami egyébként nehezemre esett. Gyorsan megkedveltem a fiút, közelebb éreztem magamhoz, mint néhány olyan osztálytársamat, akivel hét éve ismerjük egymást. És ez... jó.
- Igen, eléggé jó csapat - bólintottam egyetértően, lágy mosolyra húzva számat.

Vendég

Örültem, hogy felvillanyozta, s valóban szívesen láttam volna vendégül. Mondjuk biztos nem lenne oda a gondolattól, hogy csak kint gyújthat rá, de majd adok neki kabátot.
-Nem fogod bánni. - Mosolyodtam el. Azt ugyan nem tudta, hogy nem sok embert engedek házamba. A házam egyet jelentett a magánéletemmel, amibe nem engedtem betolakodni oda nem illő embereket.
-Igen, egész jó fogójuk van. Ismerem, jó srác. - Vigyorogtam immáron teli szájjal, majd kértem a számlát a fogyasztásunkról. Menni ugyan még nem készültem, de nem úgy néztem, hogy még valamit kérnénk. Azért biztos, ami biztos, kérdőn Lanára pillantottam, hogy ez valóban így van e.

Vendég

- Abban biztos vagyok - mosolyodtam el. Szeretek utazgatni, nem voltam még Bulgáriában, találkozhatnék Viktorral a saját közegében... kell ennél több?! Nem hiszem.
- Mintha láttam volna már valahol... tényleg jó srác - tűnődtem vigyorogva, majd az érkező pincérre néztem, aztán Viktorra és megingatva a fejemet, elővettem a kellő pénzt. Többek között ezért is szerettem a Föltözött Üstöt: egyszerűsége mellett volt hangulata és nem utolsó sorban olcsó is volt.
Miközben a számlát rendeztük, egy félmondat visszhangzott a fejemben újra, meg újra: 'akár meg is látogathatsz'... ezt most vegyem komolyan? Nem akartam hiú ábrándokba ringatni magam. Rákérdezni sem. Az olyan lett volna, mintha meghivatnám magam, ami bunkóság lenne. Megfogadtam, hogy majd, ha egyszer szóbakerül a későbbiekben - ha lesz később -, akkor talán felhozom a témát. Addig nem.
Miközben fizettünk, próbáltam megakadályozni, hogy a gondolat befészkelje magát a fejembe...

Vendég

Ilyen ritka pillanatok is eljöttek, hogy bemutattam a kissé egoista humoromat, de Lana értékelte és ennek örültem. Amint megérkezett a pincérünk, láttam, ahogy a lány már pénzt halász elő, én viszont intettem felé, hogy ne tegye.
-Lány velem nem fizet. - Sosem hagytam egy nőt se fizetni, még akkor sem, ha az a 90 éves nénikém. Ő mondjuk már csak tejbepapit rendelt, de szívesen megvendégelném rá. Ha esetleg nem díjazza és ezt kinéztem belőle, akkor így járt, ugyanis én már egy marék pénzt szórtam a pincér kezébe, aki távozott is.
-Min gondolkozol ennyire? - ráncoltam össze a homlokom, mert láttam, hogy valamin nagyon vívódik. Megvolt az esélye, hogy ismét nem kapok választ.
-Egy pillanat. - Ugrottam fel az asztaltól és odasétáltam a pulthoz, hogy elintézzem magamnak a szobámat, majd némi eszmecsere után visszafordultam az asztalunkhoz kissé megkönnyebbülten.
-Reggel a muglikra ébredhetek. - Kissé furán hangozhat ez a vidám kijelentés, de én örültem, hogy van egy biztos helyem.

Vendég

Nem örültem neki túlzottan, hogy fizet helyettem, de nem álltam le hisztizni miatta. Amikor a pincér elment, azért megjegyeztem:
- Legközelebb én fizetek - ezzel felajánlva egy következő találkozót, ha majd mindketten Roxfortban leszünk és lesz egy kis szabadideje egy lányra a tömegből - avagy rám.
Fel sem tűnt, hogy ennyire elvarázsolt fejet vágok, miközben cikáztak a fejemben a gondolatok. Hangjára azonban elmosolyodtam és visszatértem a földre.
- Csak elbambultam - vontam vállat, majd figyeltem útját a pulthoz meg vissza. Összevontam a szemöldökömet egy pillanatra, de mosolyogtam. Nos... én utáltam muglikra ébredni. És számtalanszor megesett már - akár hajnali kettőkor is -, hogy felvertek, de Viktor örömteli ábrázata engem is mosolyra késztetett.
- Hát az... biztos jó lesz - vigyorogtam.

Vendég

Ráhagytam a dolgot. Felesleges lenne ilyesmin vitatkozni. Lényeg a lényeg, így neveltek. Kissé aggódva néztem rá, amikor elbambult, de hát ha csak bambult... Végre az ideiglenes lakhelyemet is megszereztem, s elégedetten tértem vissza, hogy nem fognak háborgatni.
-Ők nem háborgatnak. - mosolyodtam el. Ugyan abban még nem voltam biztos, hogy mennyire lehet megbízható a tulaj. Nem is a rajongók zavartak leginkább, hanem hogy ha pihenni mentem valahová, akkor pihenni is szerettem volna. Ezt időnként szerették keresztülhúzni némi pénzért, vagy reklámért. Szenzációhajhász banda. De lassan ideje volt távoznom. A holmimat a seprűboltban hagytam és még szerettem volna egy kicsit elrendezkedni.
-Most már el kell mennem a holmimért. Mikor érsz rá pályára lépni? - Bíztam benne, hogy a boltban megsajnálták a termetes fülesbaglyomat, aki már valószínűleg igencsak megéhezett. Vagy megijedtek tőle. Pedig nem bánt, csak óriási.

Vendég

Elmosolyodtam, van benne valami. Ők nem ismerik Viktort, az ő világukban ő csak egy fiú volt a tömegben. De a varázsvilágban... nos, ő olyan volt a varázslóknak és a boszorkányoknak, mint a mugliknak David Beckham.
- Rendben - bólintottam, nekem is volt még elintézni valóm és nem akartam feltartani sem. - Nos, a Roxfortban megtalálsz majd, mindig vevő vagyok egy kis kviddicsre - vigyorogtam szélesen. Ez egyébként így is volt. Kilépve a Foltozott Üstből elbúcsuztunk egymástól, majd utamat a Czikornyai és Patza felé vettem. Nem feledkeztem meg az érdekesnek tűnő könyvekről, melyek korábban megragadták a tekintetemet a kirakatban.

» Viktor & Lana
» Lana és Viktor
» Lana és Viktor
» Helena, Katie, Viktor & Lana
» Helena és Viktor