Lana és Viktor

Vendég

Mielőtt lesétáltam volna a kávézóba, kieresztettem Sharant, a fülesbaglyomat a szobám ablakán egy levéllel. A madár a Roxfortba tartott Lanához egy levéllel, melyben ez állt.

"Ha szabad vagy éppen, akkor gyere le egy óra múlva a Roxmorts-i kávézóba. Ha nem, akkor üzenj a bagollyal."

Szerettem volna valami fellengzősebbet, vagy romantikusabbat írni, de úgy tűnik, tőlem ennyi tellett. Lana azonban szerintem már rájött, hogy nem vagyok egy William Shakespeare, így talán nem is vár ilyesmit. Mivel a bagoly nem tért vissza se levéllel, sem anélkül, egész előtt öt perccel elindultam a kávézóba, ahol az egyik sarokban foglaltam el a helyemet és addig is, amíg várakoztam, kértem egy kávét feketén és aláírtam a pincérlánynak egy szalvétát. Igyekeztem nem annyira sportember módjára felöltözni, így kivételesen a farmeromhoz inget húztam, s egy fekete talárt. Ezzel túl is teljesítettem az általam vélt hétköznapi eleganciát, habár azt mondják, jól nézek ki ingben.

Vendég

Amikor a bagoly beröppent a Nagyterembe és előttem szállt le, felborítva a kávémat, amiért nem voltam túl hálás, de a levél, amit hozott, rögtön jobb kedvre derített. Mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát és próbálta elolvasni az üzenetet. Nem volt túl gyakori, hogy levelet kapnék - kitől? -, így mindenki meg volt lepődve.
Viktor írt. Randi-ügyben. Ettől persze nem lettem olyan, mint egy idióta tinifilm főszereplőnője, nem vigyorogtam egész nap, az eszem a helyén volt, írtam két kiváló dolgozatot és volt egy kiváló felelésem is. Igen, ilyen az, amikor tanulok... a végén még osztályelső leszek. Ezen valószínűleg mindenki meglepődne, mivel az utóbbi években nem produkáltam ilyen jó osztályzatokat.
A tanítás végeztével átöltöztem. Semmi extra: farmer, tornacipő, fekete, kivágott felső. Aztán elindultam. Mivel nem kértem kilépőt, a titkos alagúton keresztül mentem le Roxmortsba, természetesen tilosban jártam - újfent. De Viktor Krum megéri ezt a kockázatot.
A kávézóba lépve körülnéztem és egy pillanatra azt hittem, átvert, mert nem vettem észre. Csak pár másodperc múlva, az egyik sarokban. Odaléptem az asztalhoz.
- Szia! - köszöntem, kihúzva a széket és leülve. Fura volt nekem ez a "randi-ügy", igazából sosem voltam jó ebben... inkább arra próbáltam gondolni, hogy ez nem egy randi, csak találkoztunk, mint múltkor, a pályán, vagy azelőtt, az Abszol Úton.
Egy kicsit még fürkésztem az arcát, próbálva olvasni róla, majd a legkézenfekvőbb kérdést tettem fel:
- Mi újság? Minden rendben? Jól érzed magad Londonban? - oké, ezt nem így terveztem, de rögtön három kérdés is kibukott belőlem, így egy kicsit "vallatósra" sikerült a lazának induló beszélgetésem, de ez vagyok én. Lehengerlő.

Vendég

Ahogy Lana belépett a kávézóba, mosoly kúszott az arcomra és kihúztam a velem szemben levő széket, hogy helyet foglaljon, majd mire én is leültem, s kissé meglepetten hátrahőköltem a kérdéssortól. Végül könnyedén nevetve válaszoltam neki.
-Keresztül-kasul bejártam a falut, minden a legnagyobb rendben és remekül érzem magam, főleg most, hogy megérkeztél. - Elgondolkoztam egy percig, hogy visszalövöm a kérdéssort ugyanúgy, de mielőtt ezt megtettem volna, odaintettem a pincért és a lányra függesztettem tekintetem.
-Mit kérsz? - Legalábbis feltételeztem, hogy a feledhetetlen társaságom mellett fogyasztani is jött. Csak miután távozott a rendelésünkkel a hölgy, fordultam vissza a kávémhoz és Lanához.
-Na és veled mi újság? - Bár általában egy iskolában nem túl izgalmas az élet, de azért engem érdekelt a dolog. Ki tudja, nem maradt e itt néhány sárkány, vagy valami. Vagy egy meccs. Erről eszembe is jutott még valami, így sietve a zsebembe túrtam és előhúztam egy díszpáholyba szóló jegyet egy kviddicsmeccsre.
-Egy hónap múlva esedékes. Jó lenne, ha te szurkolnál a leghangosabban, hátha úgy gyorsabban elkapom a cikeszt. - nyújtottam át a pergament vigyorogva.

Vendég

Én is mosolyra húztam a számat, tetszett ez a 'lovagias-stílus', a szék kihúzásával. Ezt nagyon kedveltem Viktorban. Nem tucat-ember. Ahogy egy mondatban ledarálta, mi történt vele, mosolyogva bólogattam, aztán, amikor a pincér odajött, rendeltem én is:
- Kávét kérek. Erősen. - a pincér felírta, hogy mit kértünk, majd újra Viktorra néztem, s vonásait fürkésztem, majd kérdésére reagáltam:
- Tanulok, edzésre járok... készülök a RAVASZra. Az összes tantárgyból javítottam, szinte csak kiválókat kapok - meséltem halványan mosolyogva, a szalvéta csücskeit hajtogatva. - A tanárok meglepetten tapasztalják, hogy a végén még teljesen kiváló RAVASZom is lehet - felvont szemöldökkel pillantottam fel Viktorra. - Élem a diákok unalmas életét - vontam vállat.
Aztán, amikor valamit keresgélni kezdett, reméltem, hogy nem valami drága ajándék lesz, vagy ilyesmi. És nem. Egy jegy. Kviddics meccsre. Díszpáholyba.
- Merlin szakállára! - mosolyodtam el szélesen, miközben suttogva, elkerekedett szemekkel meredtem az ajándékra. - Ez az enyém? - kérdeztem halkan, Viktorra emelve tekintetemet.

Vendég

Kifejezetten felderült képpel ücsörögtem, miután a lány megérkezett, majd miután taglaltam gyakorlatilag a semmit, mert hogy körülbelül ennyi történt velem, őiránta érdeklődtem inkább, s bólintottam.
-Az jó, ha aurornak készülsz. - Tetszett ez a vagányság benne. Aurornak többnyire nem mennek el a törékeny, otthonülős lányok. Oda csak az igazán talpraesettek kerülnek be. Meg persze aki jól csinálja, amit kell. Aztán előhúztam a jegyét a meccsre. Persze, ha már elhívtam a meccsünkre, nem akármilyen helyre akartam ültetni, hanem egyenesen a díszpáholyba.
-Nem látok itt mást. Én biztos nem érnék rá a páholyban ücsörögni. - vigyorodtam el. Nem volt olyan nehéz hozzájutnom a jegyhez és tulajdonképpen örültem, hogy végre, ha meg akarok ajándékozni egy lányt, akkor nem kell értetlenül ácsorognom egy ékszeres pult előtt. Tulajdonképpen elég jó ízlésem lett volna az ékszerekhez, ha nem lett volna mindenkinek egyedi ízlése.
-Lehet, hogy érdekes emberekkel is találkozol majd ott. - Nem voltam kerítő, csak tudtam, hogy akad néhány olyan ember a páholyban, akikkel ha találkozik és cseveg egy kicsit, akkor esetleg elősegíthetik a terveit. De ez rajta múlt, hogy él e vele. Én csak elhalásztam az utolsó jegyet a páholyba.

Vendég

- Igen, az - bólintottam, jövőbeli terveimet illetően. Aztán a jegy láttán egyszerűen... madarat lehetett volna velem fogatni. Viktor nyakába ugrottam volna legszívesebben, ennek ellenére próbáltam higgadt maradni. Így csak egy széles mosoly ült az arcomra. De az nem akart eltűnni onnan. A díszpáholy csak a csokireszelék volt annak a bizonyos 'tortának a habján'.
- Igen, remélem, az jó lenne... - bólintottam. Tudtam, hogy a fejesekre gondol, a Minisztérium emberei - a krém - általában páholyban foglalnak helyet. Így, a meccs nézése és a szurkolás mellett arra is volt esélyem, hogy egyengessem az utamat.
Sokat köszönhettem Viktornak, de tényleg. Nagyon sokat! Ezt megpróbáltam szavakba is önteni:
- Nagyon hálás vagyok neked a jegyekért - mondtam mosolyogva, le sem véve tekintetem a fiúról, folyamatosan mosolyogva. - Azt hiszem, még sosem kaptam ilyen király ajándékot - nevettem, bár ez eléggé bénán és antiszocnak hallatszott. De már kimondtam. És ez volt az igazság.
- Egyébként, hol lesz a meccs? Angliában, vagy külföldön? - kérdeztem, abban bízva, hogy esetleg - neki - hazai pályán lesz, vagy esetleg máshol, Európában. Így utazhatok is, ami megint csak király lenne.

Vendég

Én nem bántam volna, ha a nyakamba ugrik, de nem tette, úgyhogy be kellett érnem a széles és letörölhetetlen mosollyal. Gondoltam, annak biztos nem örülne, ha én ugranék az ő nyakába, főleg, hogy még lehet, össze is esne ettől. Szóval inkább én sem kísérleteztem a dologgal. Az én vigyorom is még inkább kiszélesedett az örömködése láttán.
-Hú, akkor most kapok piros pontot? - Nem, ezt nem gúnynak szántam, bár nem örültem volna, ha kiderülne, hogy tényleg vezet egy füzetet és piros, meg fekete pontokat írogat a srácokról. De ez valaki máshoz illett volna, akit ismertem, nem Lanához.
-Külföldön. Az utazás is megoldható. - Nem tudtam, tud e hoppanálni, így természetes, hogy előkerítettem volna neki a legközelebbi zsupszkulcsról az infókat. Nem akartam, hogy ilyen miatt ne legyen ott, habár kissé talán túlbuzgónak tűnhettem. Ez van.
-Nem tudod, hová ment a baglyom tőled? Nem jött vissza. - Kizárásos alapon vadászni mehetett a madár, de nem akartam csendben ülni.

Vendég

- Hát, ha pirospontot nem is... - mondtam, sokat sejtető, játékos mosolyra húzva az ajkamat. Tényleg, nagyon-nagyon boldog voltam, az sem érdekelne, ha gyalog kellene eljutnom a meccsre, elmennék. Na jó, ez kicsit túlzó kijelentés lenne, de minden esetre minden követ megmozgatnék, hogy eljussak.
- Ha más nem, seprűvel megyek vagy stoppolok - nevettem halkan. - Egyébként hol lesz? - kicsit reménykedtem benne, hogy Bulgáriában, így behajthatnám rajta az ígéretét, miszerint meglátogathatom egyszer. Mármint, nála. Érdekelt, hogy vajon milyen Viktor Kurum háza.
Miközben a hirtelen beálló csöndben arcát fürkésztem, kerestem tekintetét, azon gondolkodtam, hogy vajon milyen következményekkel járna, ha megcsókolnám a híres kviddicsjátékost...? Itt és most. Gondolom, valaki rohanna a Prófétához, hogy leadja, mint 'breaking news'. Nem akartam, hogy kellemetlenségek történjenek vele miattam.
Amikor a bagoly felől érdeklődött, őszintén fogalmam sem volt a választ illetően.
- Öhm... majd megnézem a Roxforti bagolyházban - mosolyogtam rá kedvesen. - Lehet, ott lesz.

Vendég

Kíváncsian felhúztam a szemöldökömet, várva a folytatást, de miután az nem jött, magamnak kellett megszereznem az áhított információt, hogy mit is kapok.
-Hát? - Csak úgy röviden és velősen, ahogy szoktam. Azt nem feltétlenül tartottam jó ötletnek, hogy seprűvel menjen, mert ugyan bíztam a képességeiben, nem kis távolságról beszéltünk.
-Szlovákiában. - Én ennek mondjuk külön örültem, mert hozzám közelebb volt, de Lana ezzel több mint valószínű, hogy nem így volt. Persze, mint mondtam, ha zsupszkulcsot használ, akkor nem olyan vészes az ügy. Néhány pillanatnyi egymásrabámulás után én törtem meg a csendet.
-Vakargasd meg a hátát, azt szereti. - így még arra is van esély, hogy a madár szóbaáll vele, csak ezt az infót elfelejtettem közölni. Fura volt nekem ez a helyzet. Rég elszoktam a randizástól és a mondás nem bizonyult igaznak, hogy olyan, mint a seprűlovaglás, nem lehet elfelejteni. Nekem ugyanis sikerült és kissé bénán ültem, hogy mitévő legyek. Már az is furcsa volt, hogy ezúttal én hívtam el a lányt, nem pedig ő sikított a fülembe.

Vendég

Kérdésére kacér mosoly kúszott az arcomra.
- Mást. Majd meglátod... - kedveltem az izgalmas kis 'játékunkat', ettől a csiki-csukizástól csak jobb lett és csak gyűlt bennem a vágy. Úgy döntöttem, hamarosan ideje lépni. Sajnos, eléggé türelmetlen természet vagyok, egyben képtelen vagyok a türelem legapróbb jelét is mutatni. Döntöttem: ha az este végéig Viktor nem lép, megteszem én. Rámenős vagyok és megállíthatatlan.
Egyébként örültem, hogy nyilvános helyen vagyunk. Könnyen lehet, ha nem így lett volna, letépem róla a ruhákat...
- Jól hangzik, várom már! - mosolyodtam el szélesen. Tényleg, ha más nem, stoppolok. De boztos lesz valahol zsupszkulcs. Szóval emiatt nem izgultam. Viszont, a gondolat, hogy ezűttal díszpáholyból élvezhetem a meccset, nagyon is feldobott. Soha nem volt még ilyesmiben részem. Jó, ha a legolcsóbb jegyeket meg tudtam venni. De ez most teljesen más lesz. Részben azért is, mert ezúttal egy közeli ismerősöm is a pályán lesz.
- Rendben, megjegyzem - és tényleg így gondoltam.
A hallgatás jó volt. Szeretem azokat az embereket, akik nem beszélik rongyosra a szájukat. Jó volt csak úgy ülni, nem szólni, kávézni, figyelni. Szerintem, ha valaki igazán kedves a számunkra, nem kellenek fölösleges szavak ahhoz, hogy kitöltsék a csöndet, ami kettőnk között feszül.
Az asztalon pihenő kezére néztem és szerettem volna megérinteni, de nem tettem meg végül. Láttam rajta, hogy egy kicsit feszélyezve érzi magát, nem volt nehéz kiolvasni a szeméből... halványan elmosolyodtam.

Vendég

Összeráncoltam a homlokomat. Emiatta tevékenység miatt egyébként már előre sajnálom azt a csajt, akit elveszek, mert harminc évesen már nem ránc, hanem az egész Mariana-árok szeli át a homlokom közepét majd. Mindenesetre annyiban hagytam, hogy mit kapok, bár fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Így inkább a kviddiccsel foglalkoztunk tovább, s nekem még volt egy gondolatom, amin filóztam, megosszam e Lanával. Az az igazság, hogy Szlovákia nincs annyira messze tőlem és felmerült bennem, hogy esetleg nyaralhatna, pontosabban őszelhetne velem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy még ma megemlítem, de nem most rohanom le a dologgal. Ki tudja, lehet, megijed.
A baglyom tulajdonképpen hasonlított rám. Csak a megfelelő bánásmód esetén volt kezesbárány, egyébként inkább ijesztő és mufurc alkat, bár ő ijesztőbb, mert háromszor akkorára nőtt, mint kéne. Jól tartom.
-Mi olyan vicces? - kérdeztem, miközben az én tekintetem is levándorolt a kezeinkre, én azonban határozottan átnyújtottam a mancsom az asztal fölött és megfogtam az övét.

Vendég

Merengésemből egy érintés rángatott vissza a valóságba. Viktoré, a kezemen. Kellemes érzés volt. Hideg, szinte fagyos, nem túl nagy, de annyival csontosabb kezemen éreztem a fiú erős kezét, mellyel egyébként általában a seprű nyelét fogja, majd a cikeszt szorongatja meg. A mosoly nem hervadt az arcomon, úgy néztem fel a fiúra. Olyan hivatalosnak éreztem ezt a 'randi-dolgot', jobban kedveltem a spontán dolgokat és, ahogy elnéztem, ő is. Megingattam a fejem.
- Semmi. Csak jól érzem magam - vontam vállat. Azt már nem tettem hozzá, hogy eléggé rég éreztem magam így. Az szánalmas lett volna. Még tőlem is.
Kezemet továbbra sem húztam ki az övéből. És akkor bizonyosodtam meg arról, Madam Puddifoot giccses, rózsaszín kávézójában, hogy nem érdekel. A rendelet teljes mértékben hidegen hagy, magasan teszek rá. Nem érdekel, hogy ki, mi okból és milyen elhatározásból jelölt ki nekem valakit. Eddig úgy voltam vele, hogy, ha megismerem az illetőt, nem zárkózom el, még elsülhet jól... de nem biztos. És akkor, ott, Viktor kezében a kezemmel teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy nem lesz ugyanolyan. Olyan, mint valakivel, aki más. Akár különleges. És ezzel nem egy olcsó képeslapról idézek valami hülye klisét.

Vendég

Kezdett oldódni a feszengésem Lana válaszát hallva. Fura volt így randizni valakivel és mégis ügyes lánynak bizonyult, mert sikerült nagyrészt ezt a kellemetlen érzést megszüntetnie. Örültem, hogy így sem viselkedik máshogy, mint eddig, mert az olyan lányokat sose szerettem, akik nem adták magukat ilyen helyzetben is. Én a valódi személyre voltam kíváncsi mindig. Illúzióromboló tud lenni, ha három személyt ismersz egy emberben. Ez számomra csak skizofrénia fennállása esetén volt elfogadható.
-Van kedved még átruccanni Bulgáriába a meccs után? - ezt már fontolgattam egy ideje, de most végre eljutottam oda, hogy rá is kérdezzek. Végül is, látni akarta, én meg szeretném vele tölteni az időt. Bíztam benne, hogy ez utóbbival ő is így van.
-Egy hónapig nincs meccsünk utána, az edzésekre meg bejöhetnál velem, ha van kedved. - Nem én lettem volna az első, aki vendéget hoz az edzésre, ez megszokottá vált nálunk valahogy. Legfeljebb nem tartottunk aznap taktikai megbeszélést.

//Off: félreértés elkerülése végett: tényleg gondoltam rá korábban, csak te is elkezdtél ezen filózni xD szval nem a hátsód alá toltam xD//

Vendég

Lassan oldódni kezdett. Kezdünk. Nem tudom. Én végülis nem feszengtem, de tény, zavart az a szilárd kijelentés, hogy 'mi akkor most randizunk'. Nem szeretem ezt használni. Két ember - még, ha szeretik is egymást, mondjuk - nem találkozhat csak úgy?
Mielőtt mélyen szántó gondolatokba merültem volna a 'randi-támával' kapcsolatban, Viktor olyasmit kérdezett, amire nem számítottam. Nem most. Inkább reméltem, hogy egyszer, majd valamikor felteszi eme egyszerű kérdést. Egyszerű, de nagy öröm okozója. Mikor hozzátette az edzéseikre való bejárást, kikaptam kezéből a kezemet.
A nyakába ugrottam. Megöleltem. Rendesen, ahogy az átlag emberek megölelnek valakit. Az átlag, de nem én. Ritka pillanatok egyike volt az. Utoljára Helenát öleltem meg, nem is olyan régen, de azért ez... más volt.
Kicsit eltávoldotam tőle.
- Tudod ezt még fokozni, Viktor? - kérdeztem, lágy mosolyra görbítve ajkamat.

//Off: oké, így tökély:DD És az ölelés...: nem tudom, te hogy képzelted ezt a 'jelenetet', de én úgy, hogy egymás mellett ülünk:DD Szóval nem, nem másztam át az asztalon:DD//

Vendég

Rengeteg ötletem volt arra, hogy mit lehetne csinálni, ha maradna még a meccs után nálunk és még csak egyet mondtam közülük, amikor Lana a nyakmba ugrott, én pedig kissé meglepettwen, de szélesen vigyorogva öleltem vissza.
-Ömm... tudok origamizni? - ötleteim már voltak ugyan, de nem akartam agyontervezni az egészet, majd adja magát minden, így maradt az origamitudásom, ami egyébként mindössze a daruból és a csákóból állt. De az ember legyen büszke az eredményeire. Fel is kaptam egy szalvétát a szabad kezemmel, majd a lány válla fölött hajtogattam egy miniatűr csákót, majd a fejére raktam. Kissé távolabb húzódva szemügyre vettem az origami- és stylist-tudásomat.
-Na, most már igazán csinos vagy. - Igazából elgondolkodtató, hogy ez a csákó jól áll e egyáltalán bárkinek a világon, de gyanítom, nem divatcélokra találták fel. És nem eső ellen.

Vendég

Válaszára elmosolyodtam. Valahogy nehezemre esett elképzelni, ahogy a kviddicsjátékos miniatűr papírfecnikből hajtogat, még miniatűrebb dolgokat. Mondjuk én sosem origamiztam, de volt egy olyan érzésem, hogy Viktor sem gyakran űzi eme hobbiját. Viszont csákót hibátlanul hajtogatott, tény. Amikor a fejemre rakta a szalvétából készült fejfedőt, válla fölött az ablaküvegen néztem meg magam. Eléggé vicces látványt nyújtottam.
- Igen, valóban 'csodásan' nézek ki... - mondtam, szarkazmussal a hangomban, de mosolyogva, miközben eltávolodtam tőle, eredeti helyzetembe. A csákó még mindig a fejemen volt, de hamarosan levettem és magam elé raktam az asztalra.
Bár nem akartam, de úgy éreztem magam, még, ha csak (kő)szívem leges-legmélyén, mint a Micsoda nőben Julia Roberts. Szánalmas? Egy kicsit... a pofára eséstől nem féltem; mindig is olyan embernek tartottam magam, aki bármiből kimászik és bármilyen csúnya 'esés' után feláll, leporolja magát és egyszerűen továbbáll. A rendelettől viszont annál inkább tartottam. Biztos vagyok benne, hogy már megvan, ki a párom, csak még nem küldték az értesítőt. Bosszantott a dolog.
Viktor, majd az én csészémre néztem, melyek üresek voltak, így felvetettem a következő ötletemet:
- Nem megyünk el sétálni? - még nem volt sötét és kellemes, koraőszi idő volt. Nem szeretek túl sokáig egy helyben ücsörögni, túlpörgött egy nőszemély vagyok...

Vendég

Szóval nagyon nem tudtam origamizni, de azért azt a csakély tudásomat, ami volt, úgy döntöttem, bemutatom Lanának, bármennyire is lenyűgözőtlen. De legalább jól állt neki, bármennyire is idétlen az a fejfedő.
-Látod, még stylistnak is jó lennék. - nevettem el magam, hátradőlve a széken. Egészen kivételes képességeim derülnek ki mostanság. Ez király. A lány felhívására kipillantottam az ablakon, majd bólintottam egyet. Jó idő volt odakint, és egyébként is kissé nyomasztó volt számomra ez a helyszín. Így kikértem a számlát, majd fizetés után kivezettem a mardekárost a kávézóból. A friss levegő egyből könnyített a hangulatomon, s derűs mosollyal nézegettem a környéket, ami nem mutatott semmi újat.
-Na és mire vagy kíváncsi Bulgáriában? - fordultam Lana felé kíváncsian. Sok mindent tudnék neki mutatni, ezt nem tagadom, de ki tudja, hogy az érdekli e. Én a legtöbb helyet az emlékek miatt szeretem.
-Viktor Krum-módra szeretnéd látni, vagy turista-módra? - fogalmaztam meg végül kicsit érthetőbben a dolgot. Így már legalább tudott miből válogatni.

Vendég

Kilépve a hűvös utcára, máris jobban éreztem magam. Nem szeretek sokáig egy helyben ücsörögni, hamar unalmassá válik számomra az ilyesmi. Kérdésére legszvesebben elvigyorodtam volna, azt mondtam volna, 'mindenre!', de ehelyett csak mosoly játszott szám szegletében és kérdő pillantásokat küldtem felé.
- Oh, már értem - bólintottam -, de azt hittem, ez egyértelmű - vigyorodtam el mostmár tényleg, s nem csak terveztem. - Krum-módra - zsebembe süllyesztettem kezemet, s úgy löktem meg egy kicsit. Ez persze hátulról úgy nézett ki (már, ha valaki ment épp mögöttünk), hogy a fiúnak dörgölőztem, még, ha nem is így akartam. Törékeny virágszál vagyok, nem tehetek róla...
- Egyszer elmehetünk Londonba is - vetettem fel. - Azt én ismerem úgy, mint a tenyeremet - gondoltam vissza az utcák, az épületek ismerős látványára. Ott nőttem fel és elég sokat mászkáltam mindig, ismerem a legjobb bárokat és könyvesboltokat, kávézókat és minden egyéb látványosságot, amiért a turisták mérföldeket utaznak.