Kalestina & Rhett - Now we meet again

Szavaira egy kifürkészhetetlen félmosollyal feleltem. Egész máshogy láttuk a világot, és ugyan tisztában voltam vele, hogy Kalestina megteheti azt is, amit a többség nem, - látható – következmények nélkül semmibe veheti a világunkat irányító egyik legnagyobb erőt, de ezt a szemléletmódot továbbra is hibásnak véltem. Kalestina afféle magányos farkas típus, akinek viszont elég nagy a tekintélye ahhoz, hogy a falka ne merje zaklatni. Ettől függetlenül természetesen szálka lehet a többség szemében.
- Én nem kifejezetten azokról beszéltem, akik a karjukon viselik a Jegyet. A Sötét Nagyúr általános támogatottságot élvezett az aranyvérű, és főként a befolyásosabb családok körében. Az uralkodó réteg csoportosult köré, akik bár a háborúban elszenvedett vereségben meggyengültek, nem tűntek el és nem is fognak. Évszázadokon át élősködtek a népen, óriási vagyonokat halmoztak fel, befolyásos kapcsolataik vannak, ilyen feltételekkel csupán időre van szükségük, hogy összeszedjék magukat. Velük nem tanácsos szembeszállni, bár ezzel személyes összeköttetéseidnek hála magad is tisztában lehetsz – vázoltam fel nagy vonalakban álláspontomat, melyet viszont meglepően unottan adtam elő. Nem meggyőzni szándékoztam Kalestinat, az ugyanis lehetetlen feladat, ha nem osztja nézetemet, csupán kíváncsi voltam, hogy viszonyul a mai politikához.  Különösebben nem voltam jártas e témában, az aktuális, figyelemreméltó vagy engem érintő ügyeken kívül más témák iránt nem sok érdeklődést tanúsítottam. Szüleimnek nagy vágya volt, hogy politikai pályára lépjek, de ahhoz nem szorult belém elég kitartás és a múltam sem volt éppen patyolat tiszta, emellett pedig a közelmúltig kerültem mindenfajta tisztességes munkát. Persze jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy a politika valóban e kategóriába sorolható-e.  Ennek ellenére olykor a háttérből, közvetítő közegeken át belefolytam a közéletbe, de csupán időlegesen, nem túl nagy mértékben és a feltűnést kerülve.
Nem lepett meg, hogy már a lakására invitált. A nők ritkán nem éltek az alkalommal, hogy társaságom fényében sütkérezzenek. Más lapra tartozik, hogy könnyelműségükért nem kis árat fizettek azok, akik nem mérték fel előre, mire számíthatnak. De Kalestina nem tartozott e naiv kislányok közé, örömteli változatosságnak számított, hogy mindketten tisztában voltunk kapcsolatunk jellegével és így nem kellett csábító hazugságok kiagyalásával fárasztanom magam.
- Ó, ígérem, ez esetben bármikor rendelkezésedre állok – jelentettem ki vigyorogva, drámai hangon, jobbomat a szívemre szorítva, mintha éppen valamilyen magasztos ügy szolgálatára tettem volna esküt.
A lakása nem volt messze, pár perc alatt megérkeztünk a kapuja elé.
- Bár minden nő olyan szabadszellemű volna, mint te! – sóhajtottam fel. Arcomra kiült a sajnálkozás, amit magam iránt éreztem; sosem értettem mi vezérli a nőket, amikor csak maguknak akarnak egy férfit. Félelmetes és beteges a birtoklási vágyuk.
- Mi a probléma ezzel? Bizonyára édes hármasban képzelte el a dolgokat – somolyogtam a bajszom alatt. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyek pimasz megjegyzéseket, hisz minél több szó eset Zorner semmirekellőségéről, annál kellemesebben éreztem magam.
- Áh, a bájos Melissa. Kedvelem; tudja, hogyan szerezhet jó jegyet tanulás nélkül is – mosolyodtam el. A mardekáros hölgyek amúgy is ritkán okoztak csalódást, ők valami okból mindig hamar ráéreztek a helyzet lényegére.
– Mi aranyvérűek mind önteltek vagyunk, vagy szebben mondva: öntudatosak és büszkék.
A csók után feltételeztem, hogy nagyobb türelemmel lesz, de úgy látszik, tévedtem. Közeledése természetesen nem volt ellenemre, ami viszont nem jelenti azt, hogy bármit is elsiettem volna. Mikor közelebb húzódott hozzám, magamhoz vontam és karcsú derekát átfogva, egy röpke csókot leheltem telt ajkaira, majd elengedve őt, lustán hátradőltem a kanapén. Elégedetten vizslattam arcát, majd egy pillantással szemügyre vettem alakját.
- Kíváncsi voltam. Bevallom azt reméltem, sikerült kiharcolnod a megérdemelt azkabani celládat – vigyorodtam el fogaimat kivillantva. Bár őszinte voltam, inkább csak cukkolni akartam Kalestinat. Ettől függetlenül vártam a torkomnak szegeződő pálcát.

- Javíthatatlan vagy, Drágám – nevettem fejemet csóválva. – És tagadhatatlanul őrült is. Talán te vagy az egyetlen, aki nem tudja elképzelni vagy nem érdekli, mekkora erőt képviselnek a halálfalók és a családok, melyekből a Nagyúr szolgái kerültek ki. Még ma is, amikor pedig gyengébbek, mint valaha. Veszélyes játékot játszol – tettem még hozzá rövid szünet után, csupán mellékesen megjegyezve a dolgot. „ A sok birka” megnevezéssel sem értettem egyet, de egy gunyoros félmosolyon kívül nem fűztem hozzá semmit. Szavai, nem először, azt az érzést keltették bennem, hogy a nő számára mindez, a gyilkolás, az eszmék, melyek megrengették az angol mágustársadalmat, a történelem legrettegettebb sötét varázslójának és az ő bűnszervezetének tettei nem jelentenek mást csak játékot, szórakozást. Pedig Kalestina okos nő, képtelenségnek tartom, hogy ne legyen tisztában a valósággal; ez a kettősség pedig újabb megfejthetetlen talány elé állít. Olykor már bánom, hogy kíváncsiságomnak engedve Kalestina közelébe férkőztem, hiszen amíg nem ismertem, csupán titokzatosnak tűnt fel előttem, azonban mára egyenesen érthetetlenné vált. Ahelyett, hogy választ kaptam volna a kérdésekre, újabbak merültek fel. Ez a kudarc kissé ugyan lelombozott, de inkább dühített.
- Túl okos és jóképű vagyok a halálhoz. Úgyhogy bár megtisztel ajánlatod, nem élhetek vele – feleltem tréfának felfogva a dolgot. Igazság szerint, nem vettem volna mérget rá, hogy rövid vagy hosszútávú tervei közt nem szerepel személyem likvidálása, amit azért nem lenne rossz elkerülni.
Csókja, mely pontosan olyan tűzforró volt, mint évekkel ezelőtt, nem ért meglepetésként. Mikor elváltak ajkaink, újra az a gondolat merült fel bennem, amivel már annyiszor eljátszottam. Ha Kalestina kevésbé lett volna romlott és kegyetlen, ha csupán egy halvány esélyt láttam volna rá, hogy képes emberi érzelmekre, menthetetlenül beleszerettem volna. Ebben mindig biztos voltam, ahogy abban is, hogy túl sok ha szerepel egy mondatban ahhoz, hogy testi vágyon kívül mást is érezhessek a nő iránt.
- Ahogy te is bennem. Ezért kereslek fel újra és újra. – Kertelés nélkül, mosolyogva mondtam ki kapcsolatunk lényegét.
A lakása tetszett, de elképzelni sem tudtam, hogy az „otthon melegét” egy férfival osztja meg. Főleg, hogy míg ő – a híresztelések szerint – egy ideje már együtt él Zornerrel, addig én nem jutottam tovább az alkalmi kapcsolatoknál, bár egyre inkább valami egészen másra vágyom.  
- Csak nem megkísértett a zöld szemű szörny? – Még a könnyem is kicsordult olyan jól szórakoztam szavain. Most jutott csak eszembe, hogy az a bizonyos rendelet Kalestinat is érinti; ez pedig már önmagában is jókedvre hangolt. A legszebb öröm a káröröm, ugyebár.
- Nem, köszönöm. De mesélj, mivel foglalkozol mostanság?

Kalestina Tellanorát a háború alatt ismertem meg, ő is egyike volt a Sötét Nagyúr azon követőinek, akiket a halálfalók elitjének tartottak akkoriban. Ő nem elragadtatott, őrült hűségével nyerte el a megtisztelő címét, sokkal inkább ösztönös kegyetlenségével vívta ki az átlagember félelmét, a halálfalók tiszteletét és a Nagyúr megbecsülését. Legalábbis én így láttam, bár az én szememben semmit sem jelentett mindez, hacsak azt nem, hogy érdekessé vált számomra a nő. Soha sem értettem meg a környezetem által vallott ideológiát, de azt még kevésbé voltam képes felfogni, hogy mi vonzót találhat valaki egy élet kioltásában. És hogy egy ilyen fiatal, csinos nőt mi visz rá egy ilyen tett elkövetésére. Kíváncsiságom késztetett rá, hogy közeledjek Kalestinához, de ahelyett, hogy választ kaptam volna kérdéseimre, párszor lefeküdtünk egymással, aztán elváltak útjaink.
Nem hittem, hogy egyszer még újra találkozunk, arra számítottam, hogy visszatérésemkor már nem találom életben vagy többi egykori halálfaló társamhoz hasonlóan a dementorok karmai közé került. Egyrészt sajnálom, hogy nem így történt, ez esetben a világ fellélegezhetett volna, Kalestina pedig azt kapta volna, amit megérdemelt, másrészt viszont már a gondolat is felpezsdített, hogy újra láthatom azt a smaragdzölden felvillanó, vad, állatias tekintetet, ami olyannyira felfoghatatlan számomra. Kalestina valamiféle egzotikus élvezetet jelentett, aminek elmulasztását véteknek ítéltem volna meg. Szavaim nem feltétlenül a szeretkezést takarták - ugyan azt sem vetettem meg -, de ha csupán azt találtam volna vonzónak a nőben, most nem lennék itt. A jó szex nem olyan dolog, amiért ennyit fáradnék, ugyanis a Roxfortban is találok éppen elég csinos lányt, akik kielégítik ilyen típusú vágyaimat. Kalestina más eset, és más élvezetet is kínál a társasága. Erről a szórakozásról pedig nem szándékozom lemondani, annak ellenére sem, hogy tudom, Kalestinanak – az ő esetében már – komolynak mondható kapcsolata van. Zorner bizonyára nem lenne felhőtlenül boldog, ha tudomására jutna ez a tény, de tartania sem kellene túlságosan a dologtól, nem szándékozom feleségül venni Kalestinát.
- Sokan szívesen látnának halottnak, de sajnos nem tehetek eleget e hízelgő óhajnak. – Mosolyom nem halványult el, és miközben beszéltem, visszafogottan, mégis szemtelenül, tetőtől talpig végigmustráltam a nőt.
- Túl jó? Üdítő a változatosság, ilyet még soha nem mondtak nekem – biccentettem lassan, majd ezzel élesen ellentétben álló, gyors és fürge mozdulattal megragadtam a kezét, mely az előbb még az arcomon simított végig és közelebb húztam magamhoz. Egy pillanatig az ajkain időzött tekintetem, majd pillantásom újra visszatért a zölden villogó szempárhoz. A kezén kívül nem érintettem meg, és most azt is elengedtem. Lassan, komótosan elvigyorodtam.
- Ha csupán beszélgetésre hívsz, az nagyon is ellenemre van. Tudhatnád, hogy nem fecsérlem az időmet hasztalan dolgokra.

Színházba járni kifejezetten elegáns szórakozásnak számít a muglik világában, főleg ha az ember hagyja, hogy közben egy vagyont legomboljanak róla. Mindenki tisztában van vele, hogy a műsor nem mutat átlag feletti színvonalat, de a nagyzolás megkívánja, hogy álszent módon azt állítsuk, azért járunk méregdrága helyekre, mert ízlésünk csupán az első osztályú dolgokat képes befogadni. Pedig ez nincs így, mindannyiunk számára csak a magamutogatás lehetősége a vonzó, az esély, hogy kérkedni tudjunk anyagi javainkkal, a többi már mellékes.
Mindez igaz volt általában, de a mai este egyedi alkalomnak számított. Ugyanis ma a különleges műsorszámra voltam kíváncsi, amit egy még különlegesebb és titokzatosabb hölgy ad elő. A madarak csiripelték, hogy nem bánom meg, ha későbbre halasztom többi rettentő fontos teendőm, és pár órára visszatérek a muglik világába, ahol az utóbbi időben nem jártam. Mióta hazatértem, tartózkodtam a varázstalan embertársainkkal való érintkezéstől - ha nem teszem, gyanítom, elpattan apám türelmének utolsó, vékony húrja is – és roxforti felelősségteljes kötelességeim mellett időt sem tudtam volna szakítani ilyen semmiségekre. Utóbbi érvem gyenge lábakon áll, de igaz, ami igaz, eddig nem lett volna tanácsos megreszkíroznom a dolgot, annak terhe mellett, hogy kitagadhatnak a családból. Mondjuk, nem törne össze tőle a lelkivilágom, de az örökséget elbuknám. Pedig mindig is fájt a fogam rá a szüleim gringottsi széfjének aranyhegyeit látva. Csúnya dolog ilyen anyagiasnak lenni, de nem tehetek róla, szeretem a szép és elegáns dolgokat, amiket sajnálatos módon mindig busás áron kínálnak.
Természetesen a páholyban foglaltam magamnak helyet, ahol még az előadás előtt összeismerkedtem egy előkelő mugli párral, akik valamilyen vezető tisztséget láttak el saját világukban. Hogy mit, arra már nem emlékeztem; mindig rettenetesen untatott, amikor mások magukról beszéltek.
Az előadás első része pocsék volt, elaludni sem szégyelltem volna, csakhogy olyan hangosan és fülsértő hangon rikácsolt az egyik énekesnő, hogy sikerült még a szunyókálás gondolatának lehetőségét is kizárnia.
Mikor az utolsó produkció következett, kiegyenesedtem a karosszékben. A nő produkciója inkább cirkuszba való mutatvány lett volna, ha nem olyan profi, amilyen volt. A mugli pár – szó szerint – szájtátva figyelte az eseményeket, a feleség pedig az izgalmasabb részeknél halkan felsikkantott és férje karjába kapaszkodott. Az ámulat hullámai söpörtek végig a közönségen, a muglik számára bizonyára rendkívül exkluzív szórakozásnak számíthat az ilyesmi – gyanítom, e műsorszám eredménye a busás jegyár - pedig ha tudnák, mit is látnak valójában, nem mosolyognának és éljeneznének ilyen önfeledten. Ha tudnák, hogy az a farkas hány hozzájuk hasonló embert tépett apró darabokra – de nem tudják, és így van ez rendjén.
Kalestina Tellamora – mosolyodtam el magamban – még mindig lehengerlő vagy. Az előadás végén illedelmesen csatlakoztam a közönség vastapsához, de arcom - az ajkam szegletében meghúzódó cinikus mosolyon kívül – kifürkészhetetlen maradt.
Miután lehullott a függöny, még kellemesen eltársalogtam a mugli párral, majd elköszönve tőlük, mindenfajta sietség nélkül kerültem meg a színház épületét, ahol egy sikátor sötétjében még éppen láttam eltűnni az ismerős nőalakot. Zsebre tett kézzel, határozott léptekkel haladtam a nő mögött. A köztünk lévő távolságot tartottam, a mugli belváros zaja pedig lépteim hangját is elnyelte.
- Ejnye, hát így kell üdvözölni egy régi barátot? – A távolság rohamosan csökkent köztünk. Láttam, hogy éles tekintettel pásztázza a sötétséget, amiből hamarosan ki is bontakozott alakom.
- Hölgyem, örvendek a szerencsének, hogy újra láthatom – kalapot emelve mutattam be egy cirádás meghajlást. Ahogy kiegyenesedtem, tekintetem találkozott az övével. Szélesen elmosolyodtam, fehér fogaim kivillantak, ami valamiféle ragadozóhoz tette hasonlatossá mosolyom.