Mr. Black & Ms. Sinistra

Bordeaux-ival a kezemben értem a Grimmauld tér 12-re, pontban hatra. Kopogtam. Alig vártam, hogy Sirius Black kinyissa az ajtót, mert fáztam. Hideg, komor, november eleji nap volt. Pont, ahogy szeretem… már sötét volt, amikor megérkeztem és az eső is szemerkélt, de ahogy felpillantottam az égre, úgy tűnt, lassan kiderül. Az utcalámpák narancsos fénye a tócsákra esett és kecsesen táncolt a lágyan fodrozódó vízen.
Reggel küldtem a baglyot Black-nek, a levéllel, melyben egyetlen sor volt csupán:

"Mr. Black! Vacsorázzunk együtt! A.S."

Számításaim szerint a madár egyre már bőven ott volt. Miután leadtam az utolsó órámat is aznapra – a Griffendélnek, éppen a Napról beszéltünk és mivel felhős idő volt, azokat is szóba hoztam -, átöltöztem majd kiérve az iskola területéről, hoppanáltam Londonba és elmentem megvenni a drága bort. Ahogy emlékeztem, utolsó beszélgetésünkből, díjazni fogja. Nem vártam viszont a levelére, megyek és kész.
Sirius Black-et mindenki ismerte. Én is. Találkoztunk a pár nappal ezelőtti Főnix Rendje gyűlésen. Nem tudom, hogy ő emlékszik-e rám. Majd a ma este után fog, ezt garantálom!
Amikor kinyitotta az ajtót, elmosolyodott. Ha a monogrammomból nem is jött rá, ki vagyok, az arcomat megismerte. Átvette a bort, lesegítette a kabátomat, majd a konyhába terelt, ahol már meg volt terítve. Hellyel kínált, mit el is fogadtam, majd ő is leült mellém, a megbontott borosüveggel. Töltött is.
- Kellemes a háza, Mr. Black - mondtam, mosolyogva, még, ha nem is láttam belőle túl sokat. Még.
A konyhában félhomály uralkodott, gyertyák lobogtak, hidegkék lánggal az asztalon, ezüst gyertyatartókban.

Elmosolyodtam a levelem említésén. Nos, nem én invitáltam meg és nem vártam meg, hogy mit válaszol - így akár házon kívül is lehetett volna - a férfi, sőt, mi több: arcátlan módon meghívattam magam. Hogy lássa, kivel van dolga.
Ami azt illeti, nem voltam túl éhes - soha -, mégis így válaszoltam:
- Eléggé éhes vagyok - szóltam, egy halvány mosoly kíséretében, majd egyetértően mosolyogtam.
- Szerintem is, Sirius - bólintottam, rögtön keresztnevén szólítva a férfit, majd belekortyoltam a borba. Isteni volt, imádom a testes vörösborokat és ez kifejezetten kellemes volt, kissé száraz, keserédes. Tökéletes. Már az illatától tűzijátékok villognak az ember lelkiszemei előtt a bordó és a vörös lehengerlő, intenzív színeiben. Majd, ahogy belekortyoltam, a fátyolos színek életre keltek és fényesen, lehengerlően villództak a meleg színek minden árnyalatában.
A kortyot természetesen nem éltem meg ilyen intenzíven, sőt: kissé hűvös maradtam, de ez személyemmel együtt jár. Ilyen vagyok. Ez vagyok én. Azért halvány mosolyra húztam vörösre rúzsozott ajkaimat.
- Egyébként, hogy vagy mostanság? - kérdeztem. Bár számítottam egy ilyen jellegű kérdésre tőle is. Nyilván azért, mert ő is tudott a Halálfalók támadásáról, Dumbledore is mesélt neki róla. Rólam. Nem tudom, mennyit. Épp ezt próbáltam finoman puhatolózva kideríteni - többek között. És persze egy kellemes vacsorát készültem eltölteni Sirius-szal és a kedvenc borommal.

Éljen a vad, kalandos élet... - gondoltam, miközben elmosolyodtam. Sejtettem, hogy nem nézi ki belőlem, hogy nekem sem volt hiány kalandból az életemben. Pedig így van. Törékeny, angol virágszálnak tűnök, de valójában... messze vagyok attól.
Sirius kíváncsian fürkészte arcomat, melyről nem sokat olvashatott le. Végül elmosolyodtam:
- Rendben - bólintottam -, mehetünk. - Jómagam is járatos voltam arrafelé. Nem mondom, hogy olyan sokat túráztam volna, mert nem, de ismerem a járást.
Tekintetemet a szép tányérokra emeltem, majd hamarosan megcsapta orrom a leves ínycsiklandozó illata.
- Holnap újhold lesz - szaladt ki a számon, miközben a kanalamért nyúltam. Szakmai ártalom. Fejből tudom a holdnaptárat, meghatározni a helyzetemet a csillagokból és úgy használni az éjjeli eget, mint egy térképet - ezért is nem haltam meg Alaszkában.

A levesből nem ettem sokat - nem azért, mert nem volt finom, hanem mert nem voltam éhes. Viszont a beszélgetést semmi pénzért nem dobtam volna el. Tudtam, hogy tudja.
- Igazából semmi - vontam vállat. - Az 'új' holdat nem látjuk, mert szorosan a Nap közelében van és a napfényes ég lehetetlenné teszi az észlelését. - magyaráztam. Mintha csak egy tanórán lettem volna. - Egyébként - összekulcsoltam a kezeimet az asztalon és a férfire néztem - holnap nem csak újhold lesz, hanem látszani fog a Nagy Kutya is. Ez egy eléggé ritka jelenség, mivel a csillagjegy általában Észak-Európában csak részben látható. Skandinávia északi részén például egyáltalán nem észlelhető - magyaráztam. Nem annyira lelkesen, de több kedvvel, mint egy tanórán. Inkább, mint akinek tényleg ez (is) az élete része. A hallgatóság sokat változtathat a dolgokon... - Tudja-e, kedves Sirius, hogy melyik a legfényesebb csillaga? - kérdeztem, felvonva egyik szemöldökömet, gondolkodásra sarkallva a férfit, miközben én is végigmértem tekintetemmel. És tetszett, amit láttam.

A Sarkcsillag említésére elmosolyodotam. Egyébként, nem úgy tűnt, mint akit annyira érdekelnek a csillagok, szóval úgy döntöttem, lassan témát váltok.
- Nem, nem a Sarkcsillag az - azon gondolkodtam, hogy hagyjam-e függőben a témát, avagy előbb mondjam el. Nem... nem, csak, ha esetleg megkérdezi. Már, ha nem direkt játssza az eszét.
- De, nagyon finom - bólintottam elmosolyodva és folytattam az evést, annak ellenére, hogy már nem voltam olyan éhes. Azonban, minél több kanállal ettem meg belőle, annál jobban esett. Tényleg zseniális szakács főzte.
- És pontosabban merre szeretnél menni a hegyekben? Vagy csak úgy, amerre az út visz? Vagy éppen, ahova nem visz út? - kérdeztem, sokat sejtető mosollyal. Jómagam inkább a járatlan utakat szeretem és választom. Mire feltettem a kérdést, a leveses tányér már üres volt. Tényleg finom volt...
A gyertya kékes lángjain táncoltam ujjammal, úgy néztem a férfire, akinek arcát gyéren megvilágította a tűz. Vonásai nem voltak kemények, arca azonban öregebbnek tűnt - még most is -, mint amennyi volt, Azkaban miatt. De a szemében csillogó élet másról árulkodott; nem az öregségről.
Halványan elmosolyodtam, de nem szóltam semmit.

Figyeltem, ahogy kiszedi az ételt, majd mielőtt hozzáláttam, szavaira figyeltem. Teljesen egyetértettem vele, nekem is nagy szükségem volt olykor a kikapcsolódásra. Távol mindentől és mindenkitől. Szívesen vagyok egyedül, nem rettenek el a magány gondolatától sem.
Egyetértően bólintottam, majd így szóltam:
- Azkaban rettenetes lehetett - kortyoltam bele a borba. El tudtam képzelni, hogy milyen nyomasztó lehetett a légkör, találkoztam már dementorokkal, testközelből. És odabent csak rosszabb lehet. Közben a halálfalókra gondoltam és a támadásukra. A sebekre. Az átkok érzésére a bőrömön. Egy pillanatra az egyik kékes lángba bámultam és kezem megállt a levegőben, a kis tűzben. Hirtelen kaptam észbe, visszatértem a jelenbe, de a kezemet csak lassan emeltem el.

Érdeklődő tekintettel figyeltem és hallgattam, olykor - például Ron, Pettigrew és a tette említésekor - bólintottam, majd kicsit le kellett lomboznom, miután így ledarálta Azkabanból való bravúros szökését:
- Ismerem a történetedet - mosolyodtam el kedvesen. - Tudod, a muglivilágban ügyvéd vagyok... voltam. És ott is foglalkoztam az ügyeddel. Bevallom őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy te egy elvetemült gyilkos lennél... - mondtam, mélyen a szemébe nézve. Nem hazudtam, tényleg nem gondoltam ilyesmire. Mire én ügyvéd lettem, ő már egy ideje bent volt, nem is tudtam sokat tenni az érdekében - csak próbálkoztam. Aztán a kezembe akadt egy Próféta, aminek címlapján a férfi szökéséről írtak. Örültem neki és - bár akkor éppen Törökországban voltam - reméltem, hogy nem kapják el újra.
- Bocsáss meg, nem akartam felhozni - mondtam végül, mikor egy ideje már csönd telepedett ránk.

Halványan mosolyogva bólintottam - imádtam, ahogy a nevemet mondja -, majd enni kezdtem a második fogást, ami szintén finom volt. Mielőtt válaszoltam volna, követtem tekintetét a falra, ahol az egyik képet szemléltük. Egy boszorkány szerepelt rajta. A képen lévő nő az ötvenes évei végén járhatott. A kép nagyon régen készülhetett, mivel a szélei kissé cafatosak voltak és egyébként is: festették. Tipikus Black volt, fekete hajjal és sötét szemekkel, azonban mosolyában bújkált valami. Valami más. Különleges. Kicsit hasonlított a férfi mosolyára. Titokzatos volt. Aztán végre válaszoltam, a férfire nézve, aki idő közben - amíg a képet fürkésztem -, már engem nézett, kíváncsi tekintettel. Látta, ahogy én is azt a bizonyos képet nézegetem. Kíváncsi voltam, mi jár a fejében... és, ahogy elnéztem, ő is éppen erre gondolt.
- Persze - mondtam gyorsan -, találkozzunk itt - kortyoltam bele a borba. Be kell vallanom, vártam. Kíváncsi voltam, hogy pontosan merre visz majd, hogy tud-e újat mutatni a hegyekben.
Közben befejeztem az evést - otthagytam egy keveset, mert már tényleg nem bírtam többet enni -, megittam a bort és újratöltöttem a kristálypoharat. Kezem az asztalon pihent, szememet Sirius-on járattam.

Hangja kellemesen hangzott, ahogy áttörte a csöndet. Először meglepődve néztem rá, majd elmosolyodtam. Hozzászoktam a férfiak bókjaihoz, könnyen tekertem valakit az ujjam köré. Ma estére is ezek voltak a terveium, de... ez a kijelentés valahogy... egyszerűen meglepett. Meglepetést okozott és jól esett.
- Köszönöm - néztem a férfi szemébe. Itt volt ez a pillanat. Ritkán adatik meg az életben. Nem, nem a 'szerelem első látásra' című maszlag. Amikor két ember egymásra néz. És annak, akit én nézek, kitágul a pupillája. Letagadhatatlanul, palástolhatatlanul, titkolhatatlanul tetszem neki. Ezért mondják azt, hogy a szem a lélek tükre: ha valaki képes olvasni a jelekből, még csak legilimenciára sincs szüksége - nem, mintha nem használtam volna, ha nagyon meg akarok tudni valamit -, ezt a 'mágiát' még a muglivilágból hoztam magammal. És nézzenek oda, milyen hasznos...!
Kicsit előre dőltem ültömben, így közelebb került arcom a férfiéhez, s kissé oldalra biccentettem a fejem. Felvonva egyik szemölökömet, a férfi szemébe nézve szóltam. Hangom nyugodt volt, halk, majd' suttogás, de határozott. Nagyon is határozott.
- Te is az esetem vagy.

Csak Sirius és én, a sejtelmes gyertyafény, az esőcseppek egyenletlen kopogása, ahogy ostromolják a házat. Csönd. Tekintetéből bizonytalanságot olvastam ki, tág pupillái azonban másról árulkodtak. Álltam a tekintetét, vörösre rúzsozott ajkaimat lágy, hívogató mosolyra húztam. Asztalon pihenő keze felé nyúltam. Lassan. Egyszer félúton megálltam, pár pillanatig, majd kissé érdes kézfejére fektettem a kezemet.
- Talán csak nem megszeppentél? - kérdeztem, kedves mosolyra - nálam ez a fajta ritka - húzva a számat. - Nem harapok - vontam vállat, arra gondolván, hogy ez mekkora hazugság, miközben nem, hogy hátrébb húzódtam volna: orrunk majdnem összeért. Hangom továbbra is halk és magabiztos volt, valamilyen kedves tónussal fűszerezve. Magam is meglepődtem... miket ki nem vált belőlem ez a férfi...?!
Azonban még vártam. Azt akartam, hogy ő lépjen. Tudtam, hogy fog. Akartam. De várnom kellett. És vártam is.

Nem kellett sokáig várnom, válaszára széles mosolyra húztam a számat és abban a pillanatban, ahogy előre dőlt ültében, vele együtt mozdultam. Szememet lehunytam és megcsókoltam. Vagy visszacsókoltam. Lényegtelen. Kezemet hátán simítottam végig, majd tarkójára siklott. Egy ideig ott pihent, majd beletúrtam sötét hajába, miközben kéjesen csókoltam. Éreztem heves lélegzetvételeit. Be kell valljam, az én szívem is hevesen kalapált.
Túlfűtött szenvedéllyel csókolóztunk a félhomályba burkolózott konyhában. Körmeimet kissé tarkójába méllyesztettem, mikor kicsit eltávolodtam tőle - épp csak, hogy orrunk még összeérjen:
- Nem láttam még a szobádat... - suttogtam, majd nyakára és állkapcsára leheltem lágy, édes csókokat.