Ms. Sinistra & Mr. Black - No. 2

Amikor beléptünk a szobába, szinte teljes volt a sötétség. Lélegzetvételek. Dörgés. Eső. És villámlás. Szenvedélyesen vont magához, úgy csókolt meg. Majd nyakára tértem, s ott csókoltam, miközben elkezdtem kigombolni fekete ingjét. Újra magához vont, mire a derekamon lévő, friss seb - ami a halálfalók műve volt - fájdalmasan égett, belémhasított a fájdalom. Felszisszentem és csípőjén pihenő kezemmel kissé megszorítottam. Reméltem, hogy nem vette észre.
Ahogy levette fekete blúzom, láthatta ő is a gyógyuló sebeket (mivel nem csak a derekamon volt). Fogalmam sem volt, mikor fognak eltűnni, ha egyáltalán begyógyulnak valaha is. Sosem lehet tudni egy mágia által okozott sebről, hogy vajon eltűnik-e... csak remélhettem.
Kibontottam elegáns kontyba csatolt hajamat, így a fekete fürtök lágyan omlottak fehér vállamra. Így más voltam: kevésbé 'szögletes', kevésbé szigorú. Lágy mosoly játszott ajkamon, ahogy a férfi szemébe néztem, majd végigjárattam testén tekintetemet. Jól tartotta magát. Nagyon jól.
Az ágyig jutottunk, először én magasodtam fölé, s lágy csókokkal és érintésekkel értem testéhez. Mellkasát csókoltam, majd végig a nyakát, álla vonalán elértem a szájáig.
Kéjes csókokat váltottunk. Bőr bőrnek simult. Apró érintések keltette libabőr és hideg futotta hátak. Körmeim nyoma az izmos, széles hátán; csókok után ottfelejtett, örökre szóló bélyegek az ajkakon. Hajba túró ujjak és gyönyör. Eksztázis. Megfeszülő izmok, egymásnak vetett testek.
Ezek voltunk mi. Sirius és én.

Láttam, hogy észrevette a hegeket. Nem zavart, ezek is az életem szerves részei. Ez is én vagyok. Lágyan végigsimított a testemen, érintése mentén kirázott a hideg, beleborzongtam. Hátravetett fejjel nyögtem halkan, miközben átkaroltam nyakát.
Az 'isteni testem' említésére elmosolyodtam. Eléggé vékony voltam, a csípőm és a bordáim is kilátszottak, a csuklóm is eléggé vékony volt. Kicsit talán sovány vagyok, de az utóbbi pár hét megviselt - és nem csak lelkileg. A testi sorvadást nem tudtam elrejteni, még, ha a szellemit képes is voltam palástolni. Utóbbit több, mint jól.
Összekulcsoltam ujjainkat, másik kezemmel hátát fogtam, úgy bújtam hozzá, lábaimmal körbefonva derekát.
Együtt mozdultunk, együtt vettük a levegőt. Valaminek a kezdete ez?
A férfi testén szemügyre vettem azokat a tetoválásokat, melyeket láthattam. Úgy gondoltam, mind az Azkabani évekből valók, de majd rákérdezek... később.
Nyögéseink összefonódtak a csönddel és az ég dörrenésével. A villámok egy-egy pillanatra ezüstös fénybe vonták a szobát, akkor láttam a férfi arcának minden egyes vonását. Mintha új élet költözött volna belé... ezt én váltottam ki belőle?

Csodálatos volt. Egyszerűen... más. Van az az érzés, amikor nem működik úgy, ahogy kellene. Senkivel. És egyszer csak jön valaki. És akkor megérted, hogy eddig mi volt a baj. Beléd hasít, mint egy villámcsapás. Hirtelen rádöbbensz, hogy mi hiányzott. Hogy mi volt más. Hogy mire, kire van szükséged.
Nyugodtan feküdtem ölelésében, fejem a mellkasán. Szinte éreztem tekintetét magamon, első sorban a nagyobb tetováláson a hátamon. Nem láttam az arcát, csak a hangját hallottam, ahogy kibontakozik a csöndből. Mint valami virág... először nem tudtam, mit válaszoljak. Meglepett. Soha, senkinek nem mondtam, hogy 'szeretlek'. Soha. Senkinek.
- Én is kedvellek - mondtam halkan, magam elé nézve, a sötétbe bámulva. Alig mondtam ki a mondatot, már megszólalt, nem tudtam, hogy ennek is épp annyira örül-e, mintha azt mondom, 'szeretlek', vagy inkább kidob.
Aztán tekintetem az ablak felé vándorolt. Az eső már nem esett, az ég kitisztult. A csillagok ezernyi, apró gyémántként szikráztak a sötétkék égbolton. Imádtam az eget nézni. Sajnos a Nagy Kutya nem látszott, innen legalábbis nem... ahogy számoltam, holnap remélhetőleg megpillanthatjuk majd és megmutathatom Siriusnak a legfényesebb csillagot. A gondolatra elmosolyodtam.

Nem akartam aludni, de az álom nehéz, lila ködje az ólom súlyával húzta szemhéjamat, majd egyszerűen mély, álomtalan álomba merültem.
Borult reggelre ébredtünk. Vagyis én. Sirius sehol. Még egy ideig összegömbölyödve feküdtem a takaró alatt és gondolkodtam. Gondolkodtam, hogy mi lesz, minek kellene lennie. Nem szabadott megrettennem egy olyan általános érzelemtől, mint a 'szerelem'. Mert ez még nem az. Vonzalom. Ami kölcsönös. Legalábbis, én így éreztem. Nem tudtam, mire számítsak, vagy mire ne... minden esetre ma túrázni megyünk és, ha rajtam múlik, holnap reggelig vissza sem térünk a 'civilizációba'.
Kikeltem az ágyból, megkerestem a földön szétszórt ruháimat és felöltöztem. A hullámcsattokat, amivel a kontyot rögzítettem, mintha csak a föld nyelte volna, eltűntek. Még vissza kell mennem a Roxfortba, magas sarkúba mégsem mehetek a hegyekbe! - gondoltam. De nem akartam csak úgy, se szó, se beszéd lelépni. Megkerestem hát Siriust.
A konyhában leltem rá. épp olvasott. Nem valószínű, hogy megleptem - annak ellenére, hogy nem nézett fel az újságból -, a fapadló és -lépcső eléggé nyikorog ahhoz, hogy akár a ház másik végében is meghallja, ha valaki erre mászkál.
Az ajtófélfának támaszkodtam és elnéztem egy ideig, majd megszólítottam:
- Jó reggelt - mosolyra húztam a számat és bár már éreztem, csak akkor tudatosult bennem, hogy étellel vár - megint.

Áthaladtam a konyhán és még mielőtt leültem volna, arcon pusziltam. Amikor étellel kínált, kicsit megingattam a fejem, mosolyogva. Gondoskodik rólam...
- Köszönöm szépen - kezdtem -, de nem szoktam reggelizni. Inkább csinálok magamnak egy kávét - mosolyodtam el és reméltem, hogy nem ő akar majd nekem kávét főzni, vagy ilyesmi. Azért megkóstoltam a rántottát, ő is hallhatta a villa fémes hangját, ahogy az edénynek ütközik, ezért is kérdezett.
- Kár, hogy nem szoktam reggelizni... - mondtam, mert tényleg finom volt, nagyon is.
Miközben a keserű, sötétbarna italt készítettem, folyamatosan kérdezgetve, hogy mit merre találok, megemlítettem, hogy vissza kell mennem a Roxfortba. Egy pillanatra hátrasandítottam vállam fölött, ravasz tekintettel méregettem az arcát, melyről valami olyasmi sütött, hogy 'de hát, a túra?!'.
- Csak átöltözöm. Ez nem lenne kényelmes - nevettem halkan, majd a kávéval telt bögrével leültem az asztalhoz és beleittam a kávéba. A Próféta felém lévő lapjait olvasgattam, szinte csak a szalagcímeken futottam át, mikor felpillantva a férfi tekintetével találtam szemben magam. Érdeklődve pislogtam, miközben a kávéba ittam.

Összevont szemöldökkel bólintottam. Hogyne lehetne? Az eső újra szemerkélni kezdett, majd vihar-virág bontakozott ki az ólomszín, nehéz felhőkből: egyik villám, a másik után csapott le, az ég szinte megállás nélkül dörgött. Tekintetem a férfire függesztettem, vártam a kérdést, ami rövid időn belül el is hangzott. Lemerevedtem, arcom elkomorodott, de tekintetemet nem kaptam el - nem, azt soha, a halálfalóknak is végig a szemébe néztem.
Először hazudni akartam, kitalálni valami ostoba mesét.
Végül, hanom halkan, de magabiztosan, erősen sengett, összefonódva a vihar hangjaival. Számat keserédes mosolyra húztam. Nem tudtam és nem is akartam valami 'kegyes köntösbe' bújtatni a dolgokat:
- A halálfalók eléggé erőszakosak tudnak lenni, ha valakit a saját oldalukon akarnak tudni - nevettem halkan. Nem igazi nevetés volt. - Állításuk szerint, felfigyeltek rám, a tehetségemre, hogy a muglivilágban is otthonosan mozgok. Tudod, hogy pár évig elhagytam a mágusvilágot... azt mondták, pont ilyen ember kell nekik és az ilyenből kevés van - magyaráztam. Néha lesütöttem a szemem, vagy a falat néztem, esetleg az odakint tomboló vihart. Ritkán néztem a férfi szemébe. - Természetesen nemet mondtam és ez nekik nagyon nem tetszett. Az ostobák - itt elmosolyodtam - azt gondolták, hogy majd kínzással elérnek bármit is... - szünetet tartottam és a bögrében gőzölgő kávéra néztem, mintha olyan érdekes lenne, majd folytattam: - Nem hagyták annyiban, mindig megkerestek, míg végül elegem lett belőle és elmenekültem Londonból. Végül a Roxfortba mentem, miután leráztam őket. Így kerültem be a Rendbe is, Dumbledore tanácsolta, úgy vélte, ezzel nem csak engem védene meg, hanem nektek is hasznos lesz - a 'nektek' alatt 'magunkat' értettem, a Rendet.
- Nem tudom, mikor fognak eltűnni, ha egyáltalán elmúlnak - tettem hozzá, megvonva a vállamat, úgy pillantottam fel a férfire. Gondoltam, kicsit zavarja a szép testet elcsúfító hegek...
Idő közben az eső elcsitult, egyenletesen esve mosta London kihalt utcáit. El fog állni, mire indulunk - gondoltam - Az is lehet, hogy a Roxforti hegyek tájékán nem is esik. Remélem. Igen, ezekkel a gondolatokkal védtem magam a keserű emlékektől és erre, ezekre a gondolatokra koncentráltam.

Hát igen... nem tűnt túl boldognak, ami a hegeket illette. Ha tudnék, csinálnék valamit, de mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Semmi haszna nem volt, egyiknek sem. Belül harapdáltam a számat.
Majd kérdésére bólintottam:
- Igen. Hopponálok. És lehet, hogy ott jobb idő van - mondtam. - Ha ugyanilyen idő van ott is, ígérem, visszajövök - mosolyodtam el, kézfejére fektetve kezemet. Tényleg visszajöttem volna. Ha más nem - ha hétköznap lenne, de szombat volt -, akkor a napközbeni óráim után. Illetve, ha óráim lettek volna, este, azokra mindenképp visszamentem volna. Mindenesetre, reméltem, hogy a hegyekben kellemesebb az idő, ami az eső hiányát jelenti. Mert, bár nekem ez is felettébb kedvemre való volt, túrázáshoz mégsem lenne a legalkalmasabb.