Rubeus Hagrid és Lana Winters

Nem volt túl jó kedvem. Az iskola első hete már rossz volt. De mire is számítottam? Az utóbbi két évben nem tanultam semmit, annyit tudtam, amennyi rám ragadt - mondjuk így sem volt Hitványnál rosszabb jegyem. De én túl maximalista vagyok ahhoz, hogy ezt megengedhessem magamnak. Szóval éjt nappallá téve tanultam. Az első szombatomat végigtanultam. Csak ebédelni mentem le a nagyterembe, de azzal is tíz perc alatt megvoltam.
Vasárnap délután kettőig ugyan ezt tettem. De aztán nem bírtam tovább a négy fal között, odakint hétágra sütött a Nap, a legtöbb diák a parkban beszélgetett vagy sétálgatott. Én meg bent tanultama Mardekárklubhelyiségében. Egy hirtelen ötlettől vezérelve becsaptam a tankönyvet, ami előttem hevert, a honom alá vettem és úgy indultam útnak.
A lépcsőkön lefelé menet eszembe jutott a jó öreg Hagrid. Nem is beszéltem még vele, iskolán kívül ebben az évben. Kicsit elszégyelltem magamat emiatt, így a kunyhója felé vettem az utat.
Megérkezve kopogtattam és vártam, hogy nyíljon az ajtó.

Szélesen elmosolyodtam, ahogy az óriás bozontos feje megjelent az ajtóban.
- Szia, Hagrid! - köszöntöttem, majd beljebb invitálását fogadva leültem az asztal melletti székre. A sütemény láttán elkerekedett a szemem, maj a kínálásra csak a fejemet ráztam. Szerettem Hagridot - mindig kedves volt velem -, de a süteményét kevésbé... a teát azonban elfogadtam.
- Semmi különös. Egész héten tanultam - vettem egy nagy levegőt -, már kellett egy kis levegő változás - magyaráztam, belekortyoltam a teába, majd órája említésére lágyan elmosolyodtam. - Hát persze, hogy várom! - és nem hazudtam. Szerettem az óriás óráit, bár be kell valljam: jobban szeretném őket, ha nagy és veszélyes állatokat hozna Hagrid, mint... nem is tudom... egy sárkány. Az igazán jó lenne!
- És veled mi újság? Hogy vagy?

- Mindenképpen utánanézek - biztosítottam effelől. Amikor a rendelet került szóba, újra fellángolt bennem a harag. No, nem a vadőr irányába, hanem a rendeletébe... rosszul voltam az ötlettől, a 'parancstól', hogy olyan valakihez menjek hozzá, akit nem szeretek. Már, ha meg akarok házasodni... mert őszintén szólva, nem igazán akartam elkötelezni magam, még egy jóideig.
- Utálom ezt a rendeletet - mondtam sötéten, majd belekortyoltam a teámba. - Szerinted ki ugrál majd örömében és tapsikol azért, hogy egy olyan emberhez kötheti az életét, akit talán nem is szeret? Hát én nem! - nem mellesleg a gyerekekért sem voltam oda, nem hogy rögtön kettőt szülni... megfogadtam magamnak, hogy bárki is kényszerítsen egy érdekházasságra, küzdök ellene, amíg csak tehetem. Ha kell, csukjanak az Azkabanba, az sem változtatna a dolgokon.
- Remélem Kingsley javít ezen a... - cifra káromkodás hagyta el finom ajkaimat - rendeleten.
Úgy döntöttem, inkább témát váltok, így is eléggé zabos voltam, akárhányszor említették ezt a francos rendeletet.
- Mondd csak, Hagrid, nagy és veszélyes lényekkel nem fogunk foglalkozni az idén? Mondjuk a sárkányokkal... vagy ilyesmi.

Lesütöttem a szemem, amikor leteremtett és, amikor újra felpillantottam, Hagrid szemét kibuggyani készülő könnyek áztatták. Reméltem, hogy nem azért, mert egy ilyen szó kiszaladt a számon... már épp kérdezni akartam róla, amikor újra megszólalt. Figyelmesen hallgattam.
- Négy x-es bestiákra gondoltam - vigyorodtam el. Szeretem a veszélyt, nem tehetek róla! Persze, a legtöbb lány sikitófrászt kap, ha meglát egy kisebb méretű pókot.
- Bírom a sárkányokat... - mondtam eltűnődve, miután belekortyoltam a bögrébe. - Mondjuk még csak a trimágus tusán láttam élő egyedet. De az tetszett.

Türelmesen vártam, hogy keressen egy bestiát, majd hallgattam, ahogy felolvassa. Közben a teámat is megittam.
- Tény, macerás a beszerzése - húztam el a számat. - De... talán éremes lenne utánajárni. A Zsebpiszok közben foglalkoznak ilyesmivel az egyik üzletben - vontam vállat. - Egyszer rám akartak sózni egy kákalagot - meséltem az élményemet a szűk utcácskában tett egyik látogatásomról.
Mindig meglepett, hogy milyen otthonosan mozgom a varázsvilágban, annak ellenére, hogy csak pár éve csöppentem bele. Kisgyerekként is eléggé önálló voltam már, megtanultam ezt-azt. Sosem voltam az az elveszett lányka, aki függ bárkitől vagy bármitől.
Magam elé meredtem, a teritő egyik gyűrődését néztem rezzenéstelen arccal. Teljesen elmerültem a gondolataimban.

- Egy próbát megér - vontam vállat -, és igen, az... sötét hely. - bár én sosem éreztem magam ott rosszul. Nekem nem volt nyomasztó. Egy csomó, érdekes dolgot találtam ott. Persze, nem minden boszorkány, vagy varázsló tűnt túl barátságosnak, de egy magabiztos 'nemmel' mindent el tudtam intézni.
Ahogy elnéztem Hagridot, amint elmereng, meg akartam szólalni, de végülis magamba fojtottam a szót. Nem akartam megzavarni elmélkedésében. Aztán végül ő szólalt meg. Nem sok ember irányába érzek részvétet, vagy empátiát és vigasztalni sem igen tudok. Hagrid és a krokodilkönnyei látványa azonban kicsit megérintett.
- Semmi baj, Hagrid. Mi jutott eszedbe? - kérdeztem, kezemben tartva a teával frissen töltött bögrét.

Figyelmesen hallgattam Hagridot. Hallottam egy ilyesmi pletykáról, de nem igazán akartam elhinni. Persze, amikor megismertem Hagridot - személyesen - és beszélgettünk, többször is szóbakerült a sárkánya. Tudtam, hogy nagyon hiányzik neki, de sajnos itt nem tarthatja és ő sem tud oda menni, ahol Norbert(a) van, hiszen neki itt van az otthona és a munkahelye.
- Világos - mondtam - És nagyszerű lenne, ha egyszer megnézhetném a sárkányodat, Hagrid! - húztam széles mosolyra a számat. Sokan félnek a sárkányoktól, vagy legalábbis tartanak tőlük - teljesen jogosan -, de én valamiféle megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek a bestiák irányába. Olyan lehet ez, mint Hagrid szeretete a veszélyes lényekkel szemben. Én is imádom őket, minél veszélyesebb, annál jobban örülök. Ez valószínűleg azzal is közrejátszik, hogy veszély-mániás vagyok...

Apám említésére félrenyeltem az imént kért teát. Amikor sikeresen nem fulladtam meg, válaszoltam:
- Nem érdekli apámat semmi sem, ami velem kapcsolatos - vontam vállat, a lehető legérzelemmentesebben. Hangom hidegen csengett, arcom elkomorodott. Tényleg nem érdekelte, hogy mi van velem. Küldtem neki pár baglyot, még év elején, de semmi reakció. Így elfogadtam, hogy tényleg nem az apám többé és az a ház nem az otthonom.
- Inkább Pitontól és az Igazgatótól kérj engedélyt, azzal többre mész - mondtam, elhúzva a számat. És ez így is volt. Annak ellenére, hogy nem biztos, hogy rábólintanak - a korábbi ügyeim miatt -, így volt tisztességes. Nem akartam Hagridot bajba keverni. Az azért feltűnt volna, ha egy napra csak úgy eltűnök...
Így viszont lehet, nem mehetek. Ez esetben nem szöktem volna el. Rossz fényt vetett volna a vadőrre.

Örültem, hogy Hagrid velem kivételt tett. Ismertem az Abszol Utat, a Zsebpiszok közt is. Jártam ott párszor. Nem vásároltam, de megtehettem volna. Ott jól jön, ha az ember tud határozottan nemet mondani. Eléggé rámenősek az eladók és az utcai árusok. Ráadásul sokszor fekete árukkal kereskednek, hamisítványokkal vagy rossz minőségű, jónak beállított holmival. Jó szem kell az ottani vásárláshoz...
- Rendben, köszönöm - bólintottam rá - Délután mindig tudok időt szánni a barátaimra - mosolyogtam az óriásra.
Örültem Hagrid boldogságának. Még megittam a teám, aztán lassan elbúcsuztam Hagridtól és megbeszéltük, hogy rákérdez Dumbledore-nál és Pitonnál a kirándulásunkra. Nagyon reméltem, hogy rábólintanak majd, de őszintén: erre sajnos nem sok esélyt láttam.