Hermione Granger - Draco Malfoy = Number 3

~Draco~

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe fogok majd kerülni. Az egy dolog, hogy a nem kívánt házasságból kihátrálni, de hogy a büntetés nem más, mint hogy megfosztanak a pálcádtól és a muglik között kell élned... ez valami olyasmi, mintha arra ítélnének, hogy költözzek haza. Ez persze az aranyvérűek számára igazi büntetés, de egy magamfajtának, akinek annyi fájdalmat kellett elszenvednie, igazából nem az. Azt viszont sajnálnám, ha nem fejezhetném be a Roxfortot, vagy ha nem találkozhatnék többet Ginnyékkel, elvégre meglehet, hogy az emlékeimet is elvennék, nem csak a pálcámat. Pálca és tudás nélkül pedig a varázslatom örökké rejtve maradna számomra.
Ilyen komor gondolatok vezéreltek hát a Tiltott Rengetegbe késő délután, miközben diáktársaim figyelő tekintete elől menekültem, hogy higgadtan végiggondolhassam az egészet, amelyet Cassandra Hatch a fejemhez vágott. Nem mintha ez azt jelentené, hogy végiggondolom a dolgot, hogy esetlegesen hozzámenjek Malfoyhoz, ellenben neki valószínűleg sejtése sincs, mi lehet a büntetés. Elvégre nálam jobban valószínűleg csak az utálná ha megfosztanák a nevétől, a pénzétől és a varázspálcájától. Ha csak halvány fogalma is lenne róla, hogy mi vár rá, valószínűleg már régen egy Imperius átokkal kényszerítette volna ki belőlem az igent, egy rögtönzött oltár előtt.
- Mi történik ebben a világban? - tettem fel halkan a kérdést, ahogy végigfeküdtem a tisztán puha füvén tekintetemmel a fölöttem lévő fák koronáját figyeltem, melyek között egy részen kilátszott a kék ég egy szelete, amely megnyugtatóan hatott rám. Az ég kék, a fű pedig zöld és selymes, talán annyira mégsem lehet minden szörnyű.

Hermione

Lassan már tényleg kezdem érezni, hogy be fogok golyózni, ha továbbra is azon kell gondolkoznom, hogy mi lesz a jövőmmel. A családom jövőjével! Hiszen ha nekem most tényleg el kell vennem Grangert, mert nincs más út, és a többi minisztériumi hülyeség, akkor mit fog lépni a családom? Netán az apám tényleg annyira elszánt lenne, hogy akár képes lenne az egyetlen fiát kitagadni, esetleg még talán meg is ölni? Na pont ez a bökkenő, hogy igen, szerintem képes lenne. Hát mit ne mondjak, igen, ő az apám. "A minta apák példaképe." Ez van. De beletörődök én ebbe? Biztos, hogy nem. Nem vagyok annyira hülye, mint itt a többi idióta majom a Roxfortban, hogy úgy ugráljak, ahogy a minisztérium fütyül! Nem én! Lehet, hogy Potternek meg azoknak a véráruló Weasleynek ez nem jelent semmit, de én az életemmel játszok. Undorító némely embereken végignézni, ahogy azokat a "kiválasztott" lányokat próbálják körbe udvarol. Nem tök mindegy nekik? Úgy is elfogják őket venni. Nem értem ezt a nagy felhajtást. Hogy is volt az a mugli mondat? Nagy húhó a semmiért, azt hiszem.
Nem bírok tovább az ágyamon feküdni és agyalni.
- Kell egy kis friss levegő. - suttogom magam elé. Bár nem értem miért, mert teljesen egyedül vagyok a szobámban. Sőt, szerintem az egész klubhelységünkben. Ilyenkor mindenki már vacsorázni szokott. De nekem egy falat se megy le a torkomon. Főleg ha még majd meglátom a griffendélesek között Pottert, vagy Weasleyt vagy ami a legrosszabb Grangert, még majd hányingerem is.
Ahogy kisétáltam a kastélyból, rögtön a Tiltott rengeteg felé vettem az irányt. Nem értem, hogy miért, csak úgy vitt a lábam. Jó érzés volt nem gondolkodni, csak menni előre Merlin tudja hova.
Amint beértem a rengetegbe és ott is csak sétálgattam tovább, megláttam a Tisztást. De nem voltam egyedül. Na ki más is lett volna, akivel így összehoz a "Sors". Természetesen Hermione Granger.
Először nem is értettem, hogy mit csinál. Fekszik a füvön? Na de mi a fenéért? Hideg és piszkos is, na meg a bogarak. komolyan mondom, nem értem ezt a lányt. Majdnem olyan dilis, mint az Lüke Loveood.
Közelebb megyek, de reménykedem, hogy nem vesz észre. Jobban szeretem én meglepni az áldozataimat, mint hogy ők lepjenek meg engem.
- Mi van Granger? A szobatársaid már nem engednek be a szobádokba, hogy itt kint kell feküdnöd? - kérdeztem gúnyosan, miközben lazán nekidőltem egy közeli kis fának.

Képtelenné váltam rá, hogy levegyem tekintetemet a tiszta kék égről melynek egy szelet megmutatta magát a fák koronájának gyűrűjében. Úgy éreztem, hogy amíg ez a rész mindennap látható lesz a számomra, elég arra, hogy képes legyek megpróbálni a lehetetlent; érvényesíteni az akaratomat, kompromisszumra jutni valakivel akivel eddig azt hittem nem szükséges. Nem akarom elhagyni a barátaimat, vagy lemondani arról hogy gyógyító lehessek, hogy használhassam a tudást, amelyet a tanáraim eddig átadtak nekem. Nem akarom mindezt elveszíteni hiszen akkor nem csak az én sok éves erőfeszítéseim, de a tanáraimé is a semmiért voltak. Keserű könnyek kezdték marni a szemeimet, ahogy arra gondoltam, mit szólnának hozzá a szüleim, hogy feladtam mindent csak azért mert egy kellemetlen szituáció közbe szólt... anya nem haragudna rám, ő megértené. Apa... ő azt hiszem sajnálna engem, amiért így alakult és amiért tehetetlen vagyok. Ron és Harry... ők mérhetetlen dühösek lesznek, amikor kiderül, hogy nincs több választásom, mint elmenni végleg, vagy Malfoy feleségként leélni az életemet.
Összerezzentem, ahogy meghallottam néhány vékony faág reccsenését valakinek a súlya alatt. Nem tudtam, hogy ember vagy állat, csak abban bízhattam, hogy nem egy tanár különben még egy problémával szembe kell néznem. Azonnal felültem és kinyitottam a szemeimet, amelyet egy ezüst szürke tekintettel találkoztak. Igen határozottan egy ember és egy állat keverékével, Draco Malfoyéval. Minden gondom és problémám megtestesítőjével.
- Ha nem házasodunk össze, mindkettőnket száműznek a muglik közé. - ejtettem ki óvatlanul a számon az információt, amely nemrég a birtokomba jutott. Az száját elhagyó mondatot bár hallottam teljesen figyelmen kívül hagytam. Azt akartam, hogy kétségbeessen, hogy legalább annyira lekösse a gondolatait ez a nevetséges minisztériumi rendelet, mint az enyémet. Alig ettem és alig aludtam, az utóbbi napokban, amit már a barátaim is észrevettek.

Miss Tudálékos

Nem hiszem el, olyan mint aki meg se lepődött azon, hogy ilyenkor itt vagyok, és pont azon, hogy ÉN itt vagyok. Pont én, akivel ki nem állhatjuk egymást. Nem tudom miért, de nagyobb meglepődöttségre számítottam volna tőle vagy valami kemény megjegyzésre vagy a sok idióta kérdésére, amiket felszokott tenni, például hogy "Te itt?" vagy hogy "Megint az agyamra akarsz menni?" vagy nem tudom, bármit, minthogy egy egyszerű megjegyzést ránk. A jövőnkre. Várjunk egy percet már is többesszámban gondolkodok? Merlinre ez a lány tényleg nagyon rossz hatással van rám!!!
- Várj, jól hallottam? Muglik között kell élnem ha nem veszlek el feleségül? - kérdeztem ledöbbenve.
Na ezt nem várhatja el tőlem senki. Senki, még a minisztérium emberei sem. Én? Hogy majd pont én fogok a muglik között élni? De hát én egy Malfoy vagyok! Egy évszázadokon át aranyvérű család sarja... Biztos, hogy nem fogok olyan semmirekellők között élni életem végéig, csak mert nem veszem el Miss Tudálékost, aki mindenkinél okosabbnak hiszi magát és persze egy sárvérű. Hogy ne varázsolhassak? Lehet, hogy Grangernek ez nem akkora ügy, neki muglik a szülei, ő ott nőtt fel azok között, mindent tud róluk és  ismeri és szereti őket. Gondolom ő is mekkora mugli védő lett az évek során Dumbledore és Potter mellett, de én ezt nem tudnám elviselni. Mekkora szégyen lenne a családunkra nézve...
- Apám biztosan tesz majd ez ügyben valamit, hogy mégsem így történjen. Hiszen én egy Malfoy vagyok. Tőlem senki se várná el, hogy muglik között éljek. - mondtam neki nyugotságot erőltetve magamra. - De te mehetsz a kis imádott muglijaid közé, nyugodtan. Hidd el, nem foglak visszatartani.
Kellett egyáltalán neme idejönni? A legközelebbi sétámat Granger mentesen akarom eltölteni. Nagyon ért hozzá, hogy rontsa el még jobban az amúgy is rossz helyzeteket. Nekem azt hiszem végem.

Mr. Értetlen

- Szépen összefoglaltad a lényeget. - bólintottam amikor feltette a kérdést, hogy a muglik között kell-e élnie, ha nem vesz el. Úgy látom remekül megragadta a mondandóm lényegét, ha vissza is kellett kérdeznie, csak hogy megbizonyosodjon róla egészen jól és tisztán hallotta-e amit az imént mondtam. Ez igazán éles elmére vallott, amelyet ki sem néztem, volna egy Malfoyjból. Nem minta nagy boldogsággal töltene el a közös jövő gondolata, de jelenleg úgy tűnik, hogy ez is egy opció, amelyet figyelembe kell vennünk, ha meg akarom tartani a barátaimat, ő pedig meg akarja tartani a mindennél nagyobbra becsült pálcáját és a nevét. Ezen gondolatra képtelen voltam letörölni az arcomra költöző fintort. A híres Malfoy név, amelyet annyira meghurcoltak Voldemort után, még mindig ennyit jelent neki, holott semmi oka rá, hogy büszke legyen a családjára. Legalább is ez az én véleményem.
Szavaira megforgattam a szemeimet, majd az utolsó mondatánál döbbenten néztem rá. Ez tényleg nem fogta fel amit mondtam? Hogy lehet valakinek ennyire szelektív a hallása?! Vagy egyszerűen az agya kiszűri a legfontosabb információkat a mondatokból?!
- Malfoy azt hiszem te nem érted... ha én úgy döntök nem megyek hozzád, akkor nem csak én hagyom el a varázsvilágot, hanem te is. Nincs második opció, nincs másik feleség jelölt, Cassandra Hatch egyértelműen megmondta. - álltam fel és mondtam a szemébe azokat a tényeket, amelyekkel én is csak nem olyan régen szembesültem, méghozzá első kézből. Nem volt más választás, és pont ez volt a lényege a rendeletnek, hogy ha az egyik nemet mond, akkor magával rántja a másikat is. Pontosan ezért ment bele szinte mindenki abba, hogy idővel hozzámegy a számára kirendelt párhoz, vagy legalább megjátsszák, hogy összeházasodnak és aztán szépen elélnek majd egymás mellett, úgy, hogy semmi közük sem lesz egymáshoz.

Hermione Granger

Ezt nem akarom elhinni, sőt hallani sem akarok róla! Édes Merlin most segíts meg! Nincs olyan opció, hogy Granger és én. Ez lehetetlenség. Miért pont őt? Miért pont engem? Miért pont minket? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de tudom, hogy igazi választ nem fogok kapni, maximum megint elolvashatom a levelemet amit a minisztériumból küldtek a rendeletükkel.
Oda mentem a lány mellé lenéztem rá és még idiótán álldogáltam ott egy ideig mellette mire rávettem magam, hogy leüljek mellé a fűre. De végül elszántam magam és leültem Granger mellé.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nekünk... össze kell kötnünk a jövőnket... igaz? - kérdeztem, de inkább költői kérdésnek szántam, mert a erre az egy kérdésre még én is tudtam a választ. Nem néztem Hermionére. Nem, jelen pillanatban nem voltam olyan állapotban, hogy bárki szemébe is nézhessek. Még annak a szemébe se aki szintén ugyanazon rágódik már hónapok óta, mint én. Így csak ültem és néztem a semmibe. Végre volt egy nyugodt pillanatom, még ha Granger is ült mellettem.
- Csak túl éljük valahogy, nem? Vagy nem is tudom... - mondtam összehúzott szemöldökkel még mindig úgy, mint aki a semmibe beszél és nem vár választ kérdéseire.
Ez aztán az igazi macskaszorító. Most már tudom. És ez nem más, mint a teljes kétségbeesés.

Draco

Egy pillanatig azt hittem, hogy most teljesen elvettem a képességét arra, hogy megszólaljon. Csak állt ott velem szemben és nem szólt egyetlen szót sem, bennem pedig számtalan gondolat kergette egymást a helyzettel kapcsolatban. Mit tehetnénk az ellen, hogy ne kelljen összeházasodnunk, de ne veszítsem el a barátaimat, Malfoy pedig megtarthassa azt amit mindennél többre tart; a nevét és a pozícióját? De nem számít, mennyit gondolkodtam ezen, sehogy sem találtam meg azt a megoldást, amely mindkettőnk igényeit kielégítené bármiféle kellemetlenség nélkül. Ahogy anya régen mindig mondta, minden jóban van valami rossz, de ebben a rosszban nagyon nehéz megtalálni a jó részt. És ha a rossz nagyobb, mint a jó még akkor is megéri vállalni?
Sóhajtva ültem le amíg Malfoy feldolgozta önmagában a szavaim jelentését, értelmét. Mikor végül megszólalt, csak felnéztem de képtelen voltam bólintani, mert feleslegesnek éreztem. Ráadásul az olyan lett volna, mintha egyszerűen beleegyeztem volna ebbe a házasságba. Ez viszont hazugság lett volna, mert bár most Malfoy aránylag normálisan viselkedett... bár nála mi számít normálisnak? Ezt csak a sokk számlájára lehet írni, ami előbb utóbb el fog múlni.
- Malfoy... én nem akarok hozzád menni. Nem szeretlek... még csak nem is kedvellek és ez a te részedről is így van. - mondtam ki csendesen a teljes igazságot, a mellettem ülő fiúnak, de nem néztem rá. Valamiért szégyelltem magam amiatt amit most tenni készültem. Nem mintha Lucius Malfoy nem érdemelte volna meg, hogy a fiával érjen véget a Malfoy család, de én nem vagyok olyan kegyetlen mint ők. Vagy legalább is nem úgy teszem, hogy nem érzek utána bűntudatot.

Granger

Ennek teljesen elment az esze? Persze, hogy nem szeretem. Soha nem  szerettem, most se szeretem és a jövőben sem fogom. Na ezt megígérhetem. Hát nem veszi észre, hogy csak a jövőmet, akarom mondani jövőnket tartom szem előtt? Egyáltalán nem érdekelne, hogy mi lesz vele, de mivel egymáshoz vagyunk kötve, így nincs más választásom, mint kettőnk helyett gondolkodni, mert úgy veszem észre, hogy ő csak egy fajta kiutat keres, ami nincs. Tudom, hogy nincs. Amióta csak megkaptam a levelemet, csak ezen rágódok, és most, hogy még muglik közé akarnak száműzni, így még kilátástalanabb a helyzetünk. Nem értem, hogy ezt miért nem akarja felfogni. olyan egyszerű, csak, hogy ha mi összeházasodunk, bukjuk az eddig életünket, amit egyikünk se akar. és persze én a legkevésbé se vágyom rá, hogy Potterékhez járjak teadélutánokra csevegni vagy esetleg a másik pokol, hogy Granger még képes lenne meghívni őket hozzánk. Merlinre! Én már a jövőben gondolkodom... Ez nem jó, nagyon nem jó.
- Akkor kérlek mond már meg nekem, hogy mi a fenét kellene tennünk? Megvárni amíg elveszik a pálcánkat és muglik közé űznek? Kösz, de nekem ez sehogy se jön be. - mondtam neki szinte kiabálva. -A te szüleid muglik, te ismered őket... De én mit kezdjek a muglikkal? Úgy már szétátkozni se fogom tudni őket.
Hát ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el. Térjen már észhez! Csak nem akarja feladni az eddigi varázsló éveit, hogy visszamenjen abba az unalmas, lassú és varázstalan világba, hogy ott éljen...
Eddig bárki aki megkapta a levelét, ésszerűen gondolkodott, hogy oké, akkor elveszem azt akit kell, nincs apelláta, ez lesz és kész, mert ezt várják el tőlük. De tőlem biztosan nem ezt várják el. Anyám még túlélné, ő nem annyira vérmániás, és persze egy szem fiáért bármit megtenne, hiszen ő egy anya. Na de ez az apámról nem mondható el. Amint elvenném Grangert... hát... itt sincs valami sok opció. Vagy kitagadna, vagy megölne... De gondolom ezzel Granger nincs tisztában. Már, hogy lenne? Ő nem olyan emberek között nőtt fel, mint én. Ő csak annyit tud rólam, amit a suliba látott, azaz eddig semmit sem. Egy ilyennel álljak le? Ezt se gondolta át rendesen a minisztérium...

~Malfoy~

De bűntudatot éreznék, elvégre akármennyire is gonoszak és aranyvér mániásak Lucius Malfoy és a felesége, Draco Malfoy akkor is az egyetlen gyerekük. Ki vagyok én, hogy megtehetem azt, hogy szétszakítok egy családot, akármennyit is ártottak nekem? Ha pedig úgy döntök, hogy végleg hazamegyek a szüleimhez és ott folytatom az életemet, ahol abbahagytam, mielőtt még megérkezett volna a Roxfortból a felvételi levél, nem válok-e legalább olyan gonosszá és önzővé, mint amilyen Malfoy maga? De mi van ha a másik lehetőséget választom? Mi van ha egyszerűen csak igent mondok és hozzámegyek? Képes lennék leélni az életemet úgy, hogy a nap minden pillanatában átkozom a férjem nevét, a házat, amiben élnem kell és a családot, amelynek a szabályai mostantól rám is vonatkoznak?! Na persze... nem mintha Lucius Malfoy számára ez az opció elfogadható lenne. Valószínűleg előbb ölné meg Dracót, majd intézkedne, hogy születhessen egy másik gyermeke, valaki aki már kikerül a rendelet alól és később majd egy aranyvérű nőt vehet el, ezzel szépen biztosítva, hogy nem esik csorba a Malfoy vérvonalon.
- Miért Malfoy, szerinted az apád hagyná ezt?! Mit gondolsz, hogy majd odaáll és megfogja a csokromat, amíg megesküszünk!? Az fenébe, hát előbb megölne mint hogy kimondhatnánk, hogy igen akarom! - pillantottam Malfoyra szinte remegve az idegességtől, de a hangom csak alig egy oktávval emelkedett meg, amiért nagyon büszke voltam magamra. Sosem voltam egy hisztis típus, de most igen közel álltam a hisztéria határához.
- Arról nem is beszélve, hogy utána a szüleim következnének. És ezt te is pontosan tudod! - hajoltam hozzá egészen közel szikrázó szemekkel. Nem voltam hajlandó arra, hogy beházasodjak a Malfoy családba. Mert Lucius Malfoy már annyi mindent elvesztette, hogy nem valószínű, hogy megérintené egy életfogytiglani börtönbüntetés, amennyiben megöl engem és a fiát, vagy csak engem.
- Más varázsló is megtanult a muglik között élni. - tettem hozzá végül elővéve a diplomatikusabb énemet. Nem mertem kimondani azt, amit egészen konkrétan gondoltam. Úgy véltem így is érti hogy mire is akarok célozni... nem kell összeházasodnunk. Csak visszaadjuk a pálcánkat elköszönünk és én megtanítom a muglik között élni és amikor a saját lábára áll, elválnak az útjaink.

Miss Tudálékos Granger

Csak hozza az okokat, hogy miért nem akar és hogy miért nem fog hozzám jönni. Úgy csinál, mintha én akarnám ezt az egészet rákényszeríteni, holott én lennék a legboldogabb ember az egész világon, ha nem kellene elvennem az éppen mellettem levő lányt. A világ minden kincsét felkeresném és oda adnám azokat annak az embernek aki módosítani tudná ezt a rendeletet. De mivel ez nem lehetséges, tovább lépsz vagy annyi. Kész.
- Szerinted én nem gondolkoztam ezen? Persze hát én miért is foglalkoznék ilyen apróságokkal, minthogy meghalok-e egy esetleges esküvőn ami az enyém vagy sem. - mondtam neki megjátszott lazasággal. Ilyenkor tényleg nem tudom, hogy mik járhatnak a fejében, hogy ilyen hülyeségeket beszél. Szerinte nekem nem fontos a saját életem? Szerinte megakarom öletni magam a saját apámmal? Azt hittem, hogy ennél egy kicsit okosabban és reálisabban gondolkozik.
- Igen, tudok a szüleidről. Muglik. Őket el is lehet rejteni, ha nem tudnád. Még boszorkány vagy, gondolkozz is így. - oda vetettem neki félválról. Nem tetszik, hogy ennyire hülyének néz. Én már tényleg végig gondoltam minden lehetőséget. És ez alól még Hermione szülei sem kivételek. Attól, hogy én nem vagyok a muglik rajongó klubjának a tagja, attól nem fogom őket csak úgy öldösni, mert nekem jelen pillanatban úgy tetszik. Ennyire azért még elég normális vagyok.
- Én nem leszek száműzött egy olyan lány miatt, aki nem képes ésszerűen gondolkodni. - kiabáltam rá teljes méregből és felálltam. Azt se tudom már, hogy eddig hogy bírtam egyáltalán a földön ülve gondolkodni. Nagyon sehogy.
- Nem kérek sokat, csak hogy gondolj bele egy kicsit az én helyzetembe is. Á, de te ezt úgy sem értenéd, nem is tudom miért álltam le veled ezen vitatkozni. - mondtam, majd hátat fordítottam, hogy legalább pár percig ne kelljen ránéznem és nyugodtan gondolkozhassak azon, hogy hogy értessek meg vele valamit, ami nem jut el a tudatáig Miss Tudálékosnak.

Mr. Vadállat Malfoy

Ez egy reális lehetőség, olyan, ahol egyikünk sem sérül meg sem testileg, sem lelkileg, legfeljebb a büszkeségünk. A büszkeség nagyon is fontos, de nem akkor, amikor az egész hátralévő életed a tét. Lehet hogy őt az érzelmek fontossága nélkül nevelték fel a szülei, de engem nem. Nekem azt tanították, hogy a család szeretete és a barátok megbecsülése, megvédése mindennél fontosabb az életben. És hogy az igaz szerelem csak egyszer jön el és azt nem szabad elszalasztani, mert akkor örökre boldogtalan leszel. Arról nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, ha hozzá kell mennem valakihez aki még csak nem is kedvelek, nem hogy szeretek.
- Tudod... tudod te egyáltalán mit jelent a házasság? Hogy lennénk képes leélni egymás mellett éveket, vagy akár 50 évet, ha tíz percig nem vagyunk képesek kulturáltan viselkedni egymással? - tettem fel a kérdést, ezúttal elképedve, hogy egyáltalán hajlik erre az őrültségre, hogy feleségül vegyen. Vagy ami a még meglepőbb, hogy úgy tűnik igen messzemenően végiggondolta azt, hogyan vehetne el engem anélkül, hogy meghalnánk, vagy akár a szüleim meghalnának.
- És milyen élet várna rájuk? Örökké bujkálás és menekülés a családod bosszúja elől? Hogy azért éljenek így mert neked fontosabb a büszkeséged, mint az hogy elengedd végre a neved és a saját lábadra állj? - kérdeztem rá nyíltan arra, amit gondoltam. Arról nem is beszélve, hogy fogalma sincs róla mennyit gondolkodtam azon, hogy mit is tehetnék. De még mindig azt láttam a jobb megoldásnak, hogy hazamegyek és mindent újrakezdek. Az újrakezdés neki is megadható. Az lehet aki csak akar, anélkül, hogy bárki ferdén nézne rá a neve miatt, vagy azért amit a családja tett.
- Még hogy nem gondolok bele?! Malfoy szerinted nekem jó érzés, hogy tudom azzal ha nem megyek hozzád elveszek az egyetlen gyereküket?! Szerinted nekem ez örömet okoz?! Engem nem úgy neveltek hogy bűntudat nélkül szakítsak szét egy családot, akármennyit is ártottak nekem! - rántottam meg a karját és fordítottam szembe magammal, amikor hátat fordított nekem. Azt akartam, hogy lássa a szememben a dühös könnyeket és a vívódást, hogy nem látom a kiutat a helyzetből és ő csak a saját érdekeit nézi. Hogy most sem tesz mást, mint önzőn magát védi, a helyét és státuszát, ebben a világban. A szüleimet pedig bujkálásra és menekülésre, titkolózásra kényszerítené ezért. Engem pedig a kúriába...

Granger

Még mindig ugyanaz a szöveg és ugyanazok a kifogások. Jól van. Rendben. Akkor nem fogom elvenni. Én felajánlottam egy lehetőséget, hogy mind ketten megtarthassuk a varázserőnket, a pálcánkat, a barátainkat és az egész életünket. De neki ez nem kell. Inkább mind ezek nélkül él. Hát legyen. Tegye, amit csak akar. De utána ne jöjjön hozzám sírva, meggondolta magát.
- Képzeld tudom milyen egy házasság. Ha nem vetted volna észre, az én szüleim is házasok nem csak a tieid. - forgattam meg a szemeimet. - Nem lehet egy olyan bonyolult dolog. Csak majd meg kell próbálnunk nem találkozni és kész.
Még én is éreztem, hogy ez a kifogás egy nulla volt. Még hogy próbálunk majd nem is találkozni? Na ezeknél a kifogásoknál teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért nem gondolkodok előbb és csak azután beszélek. Ezen mondjuk már régebben is el kellett volna gondolkoznom, lehet.
- Ki mondta, hogy bujkáljanak vagy hogy bujkálniuk kell? Csak egy kis emlékmosás és kész. Tudod Exmemoriam... Nem egy bonyolult dolog, ha kell megtaníthatom, vagy tudod mit? Inkább nézd meg a könyvtárban. - néztem rá lenézően. Amúgy is a könyvtár az egyik legkedveltebb helye, ha már állandóan ott lóg és ott is éjszakázik a könyvek fölött és között... egyszerűen mániákus lett ez a lány. Tudom.
Jelen pillanatban meg egy őrült. Annyi időt sem hagy nekem, hogy gondolkozzak, inkább rángat és szembe állít magával, hogy nézzem, ahogy sír. Hát nekem sírhat. Nem fog meghatni. Sem a sírásával, sem ha nagy beszédeket akar nekem tartani. Egyszerűen nem érdekelnek... És ő sem...
- Szóval szerinted engem pedig úgy neveltek, hogy bűntudat nélkül simán szétszakítok egy családot? Ez esetben a te családodat. Értem. - mondtam neki szinte suttogva. nem tudom, hogy mit gondol rólam, de ezek után nem is akarom tudni. Néztem a szemét, ahogy patakokban folyt le a könnye az arcáról, és nem érdekelt. Minden érzést elzártam magamba mélyen, hogy még véletlenül se látszódjon az arcomon vagy a szememben. A teljes közöny. Ha ilyennek tart, és azt hiszi ismer és ő pedig így hiszi, akkor hát vele szemben ilyen is leszek.
- Van még valami amit eddig nem beszéltünk meg? - kérdeztem tőle még mindig a szemébe nézve. Most már aztán mondhat mindent, úgy sem fog érdekelni.

Malfoy

Egy pillanatig azt hittem, hogy csak rosszul hallok. Csak néztem rá és egy pillanatra még a könnyeim is elálltak a teljes megdöbbenéstől. Nagyjából úgy érezhettem magam, ahogy Malfoy amikor közöltem a  hideg tényeket, miszerint vagy mindketten itt maradhatunk, mint házastársak, vagy egyikünk sem. Éreztem, hogy a világ megbillen körülöttem és szinte kétségbeesetten szorítottam meg a vállait. De nem azért hogy fájdalmat okozzak neki, hanem, hogy képes legyek talpon tartani magamat.
- Te... te el akarod venni az emlékeiket? Azt akarod, hogy ne emlékezzenek rám? - kérdeztem elsápadva, visszanyelve a kikívánkozó könnyeket erre a gondolatra. Úgy éreztem a világ szép lassan elúszik körülöttem én pedig ott maradok belefulladva a könnyekbe és a fájdalomba, ami a gondolatra marcangolni kezdte a szívemet, lelkemet. Csak néhány perccel később voltam képes túllépni azon amit mondott, mert ez egy olyan lehetőség volt, amire nem voltam sem képes, sem pedig hajlandó. Előbb végzek saját kezűleg Lucius Malfoyjal, nem törődve a következményekkel.
- Nem találkozni, és azt hogy tervezted? Majd a patrónusaink mondanak igent az oltárnál is? Arról nem is beszélve hogy... - már éppen fel akartam hozni azt, hogy elvárnának tőlünk egy gyereket. De már ennek a gondolatára is mélységes vörös szint öltött az arcom, nem hogy még ezt hangosan is közöljem vele. Ennek az alaknak tényleg fogalma sincs arról hogy mit is jelent egy igazi házasság.
- Én nem ezt mondtam, de lássuk be, nem adtál rá okot hogy egy kicsit is bízzak benned. - sziszegtem mérgesen, majd jobb híján eltávolodtam tőle és neki dőltem a mögöttem lévő fának. Kezdtem igazán fáradtnak és kimerültnek érezni magamat. Lassan csúsztam le a fa tövébe, hogy összeszedjem a még megmaradt erőmet. Az okozna csak nagy felbolydulást odabent ha Malfoy vinne vissza eszméletlenül. Bár nem mintha segítene, szóval inkább csak itt hagyna, hátha valami szét tép és ő megússza az egész esküvő dolgot.
- Semmire sem jutottunk Draco, nem tudom miért nem látod ezt be. - feleltem csendesen és csak mikor már elhangzott akkor jöttem rá, hogy a keresztnevén szólítottam. Átkozva magamat hunytam le a szememet. Hát természetesen csak én lehet olyan ostoba, hogy szimpátiát kezdek érezni iránta csak azért, mert mindketten ugyanabban a kelepcében ülünk, nyakig.

Hermione

Nem igaz, hogy ennek a lánynak mindent túl kell gondolkodnia és mindent ki kell hogy forgasson, úgy ahogy ő hallani akarja vagy ahogy ő gondolja, csak nem meri kimondani vagy én már nem is tudom, hogy min gondolkodik és min nem, de azt igen, hogy imád veszekedni, főleg velem, ahogy elnézem és elhallgatom őt. Nem is értem, hogy Potterék, hogy tudják elviselni. Főleg Weasley, de hát annak úgy is mindegy, hiszen annyi esze vagy mint egy töknek.
- Én nem így gondoltam, de ez is egy megoldás, hogy életben maradjanak. A te döntésed. - mondtam neki, mert őszintén egy kicsit hirtelen és váratlanul ért az, hogy belém kapaszkodott, hogy ne essen össze. Magamnak is nehéz bevallani, de egy percre tényleg azt hittem, hogy rosszul lesz, vagy elájul és akkor majd cipelhetem fel a gyengélkedőre. Nem lett volna különös jelenség, amint a nagy aranyvérű mardekáros Draco Malfoy az ellensége egyik legjobb barátját, aki nem mellesleg griffendéles és mugliivadék, cipeli a gyengélkedőre a kezében. Aztán hirtelen mindenkinek nagyon hamar leesne, még talán Weasleynek is, hogy ki-kit kapott a minisztériumtól párjának.
- A patrónusok jó ötlet, de elég idiótán hangzik, nem gondolod? - kérdeztem gúnyosan. Nem igaz, hogy egy kis nyelvbotlásból már is viccet csinál... Na ez a griffendéles kultúra.
- Miért kéne, hogy bízz bennem? Én nem kértem tőled ilyeneket. Én se bízok benned. Nincs miért... - mondtam neki értetlenül.
Most megint nem értem, hogy mire akart kilyukadni. Most vagy én vagyok értetlen vagy őt nem lehet megérteni, és szerintem biztosan a második, mert nem szoktam értetlenkedni. Az nem az én műfajom.
- Mit kellene belátnom Hermione? Mit? Mond már meg! Neked kellene belátnod végre, hogy én nem fogok lemondani a varázserőmről! - mondtam neki ingerülten, mire leesett, hogy a keresztnevén szólítottam. Na tessék, amikor előbbre jár a szám, mint az agyam. De ha jól értettem ő is a keresztnevemen szólított, és ő volt az első. Szóval akkor én csak így reagáltam rá. Csak előbbre van az agyam is. Gondolkodás terén Hermioné agyánál biztos, hogy sokkal előrébb.

Draco

Belekerültünk egy olyan szituációba, amit egyikünk sem akart, az egyetlen menekülési lehetőség az hogy ha összefogunk. De ő erre képtelen nem képes belátni, hogy amit mond és amit tesz az szöges ellentétben van mindennel. Olyan mintha két ember lenne egy testben és mindkettő teljesen mást akar, komolyan mondom nem lehet megmondani még is mi jár éppen a fejében. Olyan mintha még ő maga sem tudná igazán, hogy mit akar, vagy hogy miről beszél.
- Malfoy te tényleg ennyire hülye vagy?! Egy házasság a bizalomra, a szeretetre és az elfogadásra épül. Képtelen vagy megbízni bennem, és ez kölcsönös, még csak nem is szeretjük egymást, és te képtelen vagy elfogadni hogy nem vagyok aranyvérű. Akkor miért akarsz elvenni? - kérdeztem kétségbeesetten de nem emeltem fel a hangomat. Csak egy jó okot mondjon, hogy miért akar feleségül venni, és isten bizony még akár mérlegelhetem is ezt a szerencsétlen lehetőséget. Most jól bebizonyította, hogy fogalma sincs róla milyen egy házasság, nem pedig hogy milyen egy normális, jól működő házasság. Mintha neki nem számítana az hogy le kell velem élnie az egész életét. Pedig ez fog következni, onnantól kezdve hogy kimondtuk az igent egészen a halálunk napjáig ott kellett lennünk a másik mellett, amiatt a vacak gyűrű miatt. Arról nem is beszélve, hogy a bűbáj amit a gyűrűre olvasnak... ő azt hiszi ostoba vagyok és nem olvastam az aranyvérű esküvői szokásokról.
- Te... te tényleg feleségül akarsz venni? - kérdeztem meg döbbenten a földön ülve és úgy éreztem hogy na most igazán közel vagyok ahhoz, hogy itt és azonnal elájuljak, mert ennél még az eszméletlenség is lehet hogy jobb. De legalább is egészen biztosan békésebb. Fogalmam sem volt, hogy hogy lesz annyi erőm, hogy visszamenjek a kastélyba.

Hermione

Mi az, hogy fogalmam sincs, hogy milyen egy jól működő házasság?! Igenis tudom, hiszen ott vannak nekem példának a szüleim. Ők is jól elvannak együtt, holott nekem néha, sőt elég sokszor az az érzésem, hogy nem is szeretik egymást, csak egymás mellett állnak támaszul, mert ez a kötelességük. Ettől függetlenül mind a ketten szerettek és még most is szeretnek engem. Nem értem Hermionét, hogy miért nem teljesíti a kötelességeit. Nekem se nagyon tetszik, hogy ez a helyzet, de hát ez a kötelességünk, akkor meg miért nem hajlik a szép szóra?! Főleg, hogy ezen nemcsak az ő élete forog kockán, hanem az enyém is!
- Én mindig azt tanultam, hogy az aranyvérű varázslóknak és boszorkányoknak egytől-egyig, szóval mindenkinek vannak kötelességei, amiket teljesíteni kell, ha akarod, ha nem. Én így lettem felnevelve. Szóval így is úgy is egy olyan lányt vettem volna el, akit nem szeretek, nálunk ez van. Nem mi választunk, hanem a szüleink. Így most a minisztérium beelőzte őket. - mondtam neki megtörten és leültem egy másik fa tövébe, szinte a lánnyal szembe.
Nem tudom mit hitt. Hogy a házasság olyan, mint azokban a mugli tündérmesékben? Hogy majd fehér lovon jön egy daliás szőke herceg és örökké szeretni fogják egymást, míg a halál el nem választ?! Hát pedig ideje lenne felébrednie Grangernek is.
- Elég intelligens vagy ahhoz, hogy ne csak üres álmokat kergess a szerelemről, mert olyan, hogy szerelem nem létezik, maximum a mesékben, amiket a dajkát olvasott fel neked. - folytattam gondolat menetem hangosan és neki címezve miközben a cipőmet figyeltem. - Hiú ábrándokat kergetni felesleges és idő pazarlás.
Majd hosszú szünetet tartva végül felnéztem mikor meghallottam kérdését, hogy feleségül akarom-e venni. Hát dehogy akarom. Ha azt akarnám, akkor nem jártatnám itt a számat egész délután amég be nem sötétedik. Én csak megoldást keresek számunkra. De be kell látnom, hogy nincs.
- Ha ez a kötelességem, és ezt várják el tőlem, hogy varázsló maradhassak, akkor igen. Akkor muszáj lesz. - mondtam komoran. - De még mindig szívesen fogadom a világmegmentő gondolataidat ha van jobb ötleted.
Nagyon örültem volna, ha kiokoskodik valamit, hiszen nekem már nincs több ötletem, amit felvethetnék. Nincs kiskapu. Mindig szokott lenni legalább egy kiskapu, még ha egy ici-pici is, de szokott lenni. De most egy árva darab sincs.

Draco

De tudtam, hogy mindenképpen vissza kell majd mennem. Vissza menni a saját lábamon és úgy tenni mintha a világom nem készülne éppen darabokra omlani körülöttem, vagy mintha nem fojtogatná a torkomat a zokogás. Csak ki szeretnéd adni magamból ezt a rengeteg felhalmozódott feszültséget de nem tudom hogyan tehetném meg feltűnés nélkül. Nem sikolthatok egészen addig, amíg el nem megy a hangom, pedig most nagyon szeretnék. Csak szeretnék valamit olyat tenni ami nem én vagyok, mert már azt sem tudom ki is vagyok pontosan, mert egy pillanat tört része alatt zúzták porrá a jövőről szőtt terveimet. Holott ezt senkitől sem vehetnék el, ehhez egyetlen minisztériumnak sincs joga. És még is megtették.
- Nálunk ez nem így működik, te választod meg kihez akarsz hozzámenni, és ezt mind szeretetből és szerelemből teszitek. Ott mindenki sokkal szabadabb. - mondtam elhúzva a számat. Hát igen itt eléggé középkori a felfogás a házasságot illetően. De hát mi mást is várhattam volna, elvégre a legtöbb aranyvérű tele van előítéletekkel, amiket nem is rejtegetnek valami nagyon.
- Miért nem jössz velem? Nem akarsz anélkül élni hogy valami mindig felhánytorgatná a múltban hozott rossz döntéseidet? Nem akarsz új életet kezdeni? - kérdeztem őszintén a szemeibe nézve, ahogy szemben ült velem, egészen emberinek tűnt. Még sosem láttam ennél emberibbnek Draco Malfoyt. Világmegmentő ötletnek nem menne el, de legalább minket megmenthetne valamitől amely egy életre tönkre tenne minket lelkileg és szerintem érzelmileg is.

Hermione

Legalább most már azzal tisztában van, hogy nálunk hogy mennek a dolgok. Mennyire lekötve, leláncolva a fiatalokat az idősebbek határoznak, csak mert velük is ugyan ezt tették, és ugyanúgy viszik tovább ezt az elfuserált ideált. Néha a "magamfajtákat" sem igazán értem ezekből a szempontokból. Őket se hagyták élni fiatal korukban, ezért minket se hagynak. Nagyon éles elmékre vall, mit ne mondjak. De hát senki sem szegülhet ellent a családjának. Nem tehetik meg a gyerekek, mert annak vagy azoknak következményei lennének, és hírük is.
- Szabadon? De miért? Akkor nem köt hozzá semmi, csak a "szerelem"? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel és furcsálva, ahogy a lány próbálja nekem elmagyarázni saját világa "törvényei és szabályait" a házasságról. Eléggé naivnak és egyszerűnek tűnik a kis világuk. Ha náluk mindenki szabad és független, akkor hogy nevelkednek fel? Milyen náluk a szigor? Milyen életük lesz? Mennyit fognak csalódni a maguk kis bugyuta ideáljaikban és elképzeléseikben? A muglik annyira... de annyira... naivak. És itt látszik, hogy Granger közöttük nőtt fel. Benne is meg van ez a nagy álmodozásra hajlás és vágyakozás.
- És mégis mire gondoltál Hermione? Hogy nem házasodunk össze, de mégis együtt fogunk elszökni? Ez nem zavaros egy kicsit? - kérdeztem én is megzavarodva ettől a gondolattól.
Grangerrel szökjek el a semmibe és kezdjek új életet?! És még ő is hátrahagyná az eddigi életét, velem? Pont velem? Velem akar elszökni, hogy együtt kezdjünk új életet?
- Egy kicsit részletesebben elmagyaráznád, hogy mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem érdeklődve és tényleg teljes figyelmemet rá szenteltem.

Draco

- Ez a házasság lényege, hogy a szabad akaratodból adsz meg mindent a másiknak, nem pedig azért mert ez a kötelességed, vagy mert ezt kell tenned. - próbáltam elmagyarázni neki, hogy mire épül egy mugli házasság és hogy miért irtózom ennyire ettől az előre elrendezett házasságtól, amely még büntetést is von maga után, ha nem teljesül, ahogy azt ők elvárják. Arról nem is beszélve, hogy mi következik majd a későbbiekben, hiszen Lucius Malfoy előbb vágná ki a saját nyelvét, mint hogy elismerjen engem a menyének. Azonban neki sem lesz végül más választása, mint az hogy meghajoljon a minisztérium rendelete előtt. Ez azonban még nem tartja majd vissza attól, hogy kitagadja Dracót.
- Gondold végig, nálatok nincs válás. Mi lesz ha összeházasodunk, hogy itt maradhass, aztán az apád kitagad. Akkor is életed végééig mellettem kell lenned és nekem viszont. - világítottam meg, egy másik lehetséges történést. Akkor pedig mi várna rá? Nincs vagyon, nincs név és még a büszkeségét is elveszíti. Elveszik tőle mindazt, amiért még engem is hajlandó feleségül venni, csak hogy megtartassa. Láttam az arcán a teljes értetlenséget, amiért nem hibáztattam.
- Elsőre talán nevetségesen hangzik, de legalább nem fosztanánk meg a másikat, a szabad akaratától. Megtanítalak hogyan élj mugliként aztán pedig mindenki megy a maga útján tovább. Az lehetsz aki akarsz, anélkül hogy megmondanák mit tegyél. Többé nem dönt más helyetted, csak te magad. - vázoltam fel egy másik lehetőséget, ami jobban hangzott. Továbbá ő egyenlőre még csak azt sem mondta ki hogy tényleg feleségül venne-e. Csak kerülgeti a forró kását, holott ki kellene végre mondania, hogy mit is akar tenni ebben a helyzetben. Ő vajon milyen megoldást lát a szemei előtt?

Hermione

Szóval muglinak lenni nem is olyan rossz dolog, ahogy Hermione beállítja. Ne de meglehet tanulni mindent varázslat nélkül? És ha igen, akkor azt hogyan? Hiszen én nem ebben nőttem fel. Én nem értek a muglikhoz, annyit tudok róluk, amennyit apámtól megtanultam, azaz, hogy inkább a szavaiból, amiket használt rájuk, hogy semmirekellők, nem értenek semmihez sem, bolondok és naivak, meg persze ügyetlenek, de azt a végtelenségig űzik és persze nagyon egyszerű átverni őket. Én nem akarok ilyen lenni. Ez nem az én világom. Mi van ha valaki egyszer fel fog ismerni, és csak azért, hogy kicsesszen velem, ugyanazokat a dolgokat megteszi velem, amiket a varázslók a többi kviblivel és muglival. Na azt a szégyent nem tudnám elviselni. De ha mégis szökésről van szó, akkor gondolom jó messze mennénk, mondjuk Londont is elhagyhatnánk. Minél messzebb, annál jobb.
- Először is egy állandó időpont kell és egy olyan hely, ahol nem látnak meg minket együtt. - mondtam neki határozottan. Néha egy aranyvérű is gondolkodhat mugli módra, nem? Végül is, igaza van Hermionénak, úszok az árral szemben, de a végén úgy is el fog vinni az áradat. Vajon tényleg sikerülhet ez nekem? Nem lesz egyszerű az biztos. De minél előbb megtanulok muglinak annál jobb, nem? Csak nem lehet olyan nehéz tudatlannak lenni.
- Szerintem holnap már kezdhetjük is. - mondtam már kicsit vidámabban, de nem vittem túlzásba, még a végén hozzászokik, hogy jó is tudok lenni.