Lily Everdeen

LILY EVERDEEN || LILYBO|| TIZENÖT || LILY COLLINS

Teljes név: Lilian Bo Everdeen
Születési idő: 1981. Április 18.
Születési hely: UK, London
Élőhely: UK, Wem
Pálca: Tizenhárom hüvelyk, somfa, sárkányszív-izomhúrral, hajlíthatatlan
Foglalkozás: tanuló, animágus, legilimentor

Ilyen vagyok....

Nehéz. Nagyon, de nagyon nehéz lesz, mivel nem vagyok a szavak embere, és a bemutatkozás, sem az én asztalom. Nem hinném, hogy ebből a rövid, hitvány szövegből képes lenne egy épeszű ember megismerni. De kezdjük. Elsősorban olyan vagyok, mint bárki más, vagyis nem állok ki a sorból, sem külsőleg, sem belsőleg.
Hátközépig érő, gesztenyebarna, göndör hajam van, amit néhol egy-egy elszóródott világosabb tincs keresztez, és rozsdabarna szemeim. A bőröm nagyon világos, ami néha nem a legszebb, de nekem kifejezetten jól áll. A magasságom normálisnak mondható ebben a korban, a súlyom szintén. Igazság szerint, nem igazán méretkezem, de úgy százhatvanöt centi körül lehetek, és nem vagyok több ötvenkét kilónál. Az öltözködésemben nincsen semmi figyelemfelkeltő. Kényelmes, és ízléses, vagyis pont olyan, amit én szeretek, de mégis elképesztően laza. Kiegészítőket nem igazán hordok, esetleg karperecet, viszont sminkelni szoktam, elég sokat. Rám általában az arcpúder, és a vörös rúzs jellemző, de ez néha változni is szokott. Persze, megesik, hogy anélkül lépek ki az utcára, de az ritkább eset.
Belsőleg pedig teljesen más vagyok, olyan, amilyennek senki sem gondolna. Olyan tipikus álmodozó, mindenkivel kedves, maximálisan prűd, érzelmes, bolondos, bátor, mindig mosolygós fajta. Valakinek kedves vagyok, valakinek furcsa, valaki szeret, valaki nem; ilyen az élet. Igazából, nehezen barátkozom, mert előbb tudom meg egy bizonyos emberről, hogy mit gondol rólam, mielőtt bemutatkozna. Könnyen zavarba lehet hozni, szinte bármivel, ami érzékenyen érint. Lehet az egy fiú közelsége, vagy egy aranyos bók. Nem vagyok egy félős ember, bármennyire is hisznek sokan annak, mert nem sokan járkálnak éjjelenként, a Tiltott Rengetegben, és bujkálnak az iskola gondnoka elől, Argus Frics elől, amikor nem tudnak aludni.

Az én történetem....

Nem történt eddigi életem során majdnem semmi eget rengető dolog. Na jó, talán egy-két kivétel akad. De kezdhetném ott, hogy megszülettem. Ah igen, az jó lesz.
Április tizennyolcadikán születtem. Pontosabban, ezerkilencszáznyolcvanegyben, huszonegy óra, huszonkét perckor, egy szombati napon, Robert és Bo Everdeen egyetlen porontyaként. Eredetileg, Lilian Bo Lae voltam, de amikor az apám elhagyott minket, az anyám úgy döntött, hogy a nem lenne számomra a legjobb, hogyha a szánalmas apám nevét viselném egész életemben, és így lettem Lilian Bo Everdeen, vagyis felvettem anyám leánykori nevét, utána pedig visszaköltöztünk Londonból az anyám szülőfalujába, Wembe, és ott élünk mai napig.
Egy és fél éves koromban, az apám elvált anyámtól, és elment Oroszországba, amikor megtudta, hogy az anyám igazából varázsló, és nagy valószínűséggel én is az vagyok. Kicsi voltam, így nem nagyon érzékeltem az egészből semmit, de nem is baj, mert valahogy nem szeretném igazán megismerni az apámat, aki elhagyott azért, mert nem olyanok vagyunk, mint ő.
Hat éves koromban, kezdtem olyasmiknek jeleit mutatni, ami ijesztő lehetett az emberek számára, de nekem egy csöppet sem volt az, sőt, mi több, szórakoztató volt. Sokszor kitaláltam az emberek gondolatait, de csak olyanokét, akik nem álltak hozzám közel érzelmileg. Anya gondolatait nem tudtam kitalálni, mert keresve sem lehetne találni olyan embert, aki közelebb lenne hozzám, mint ő. Ezt nem akartam senkinek elmondani, de már annyira zavart, hogy elmondtam anyának, aki csak nevetni tudott, de aztán szerintem is kezdett ijesztővé válni az egész. Elsőre jónak hangzik, de amikor olyasmit látok akarva-akaratlanul, egy más ember gondolataiban, amiktől egy nem teljesen épeszű ember is megijed, hat évesen eléggé érdekes. Kilenc éves koromban anyám elhitte nekem, és kicsit meglepve fogadta az egészet, de sikerült bebizonyítanom neki, hogy nem hazudok. Azt mondta, hogy én legilimentor vagyok – ez nekem teljesen idegen fogalom volt akkoriban -, és hogy erre csak a legnagyobb varázslók képesek, rengeteg tanulással, de ezek szerint ezzel születni is lehet.
Tizenegy éves koromban, elmentem egy Anglia déli részére eső, varázslótanonc iskolába, ahol kimondottan a mugliismeretre, és az animágiára feketették a hangsúlyt. Persze, volt ott mindenféle, és nem különbözött sokkal a többi iskolától, csak annyival, hogy kötelező volt a harmadik évfolyam végére felvenni egy állat alakját. Én egy hófehér, betegesen kicsi, kölyökfarkassá tudok átváltozni, amivel néha a frászt hozom az emberek többségére. Amikor a negyedik évfolyamot végeztem, bejelentették, hogy az iskola bezár, különleges privát okok miatt. A legelső kérdéseim azok voltak, hogy ’Miért?’ és ’Velem meg mi lesz?’. Az elsőre nem kaptam választ, de a másodikra, igen, méghozzá sokkal gyorsabban, mint számítottam; már a hazajövetelem utáni második napon jött egy levél egy Roxfort nevű iskolából, amiben az állt, hogy szeretnék-e ott tanulni. Természetesen, én is, meg az anyám is belement abba, hogy ott folytassam a tanulást, a hír, pedig a lehető legjobban felvillanyozott, mivel a Roxfort köztudottan egy nagyon neves iskola. Le volt írva a levélben részletesen, hogy mikre lesz majd szükségem, és már aznap elmentünk, hogy beszerezzünk mindent. Az Abszol Úton megtaláltuk a szükséges dolgokat, de nagyon új volt minden, mert a régebbi iskolámban a kellékeket az iskola alatti úgymond ’bevásárlóközpontjában’ lehetett csak beszerezni. Kellett talár, a könyvek, egy üst, és még pár csecsebecse, aminek hasznát veszem. A vásárlás végén, kaptam egy uráli baglyot is - akit egyébként Bonitának neveztem el -, azzal az indokkal, hogy majd anyával tudjunk levelezni.
Augusztus harmincegyedikén anya elvitt a londoni vasútállomáshoz, de nem tudtuk, hogy hol lehet a 9 és háromnegyedik vágányt. Láttuk, hogy a falba van rejtve az átjáró, mivel sokan mentek át rajta, de anya csak kereste a más lehetséges bejáratokat, de nem járt sikerrel, majd mégis a falon keresztül mentünk be a vágányhoz. Amikor felültem a vonatra, gondosan figyeltem arra, hogy szememmel ne veszítsem el anyát, majd beültem egy fülkébe, ahol még senki sem volt. Aztán megtelt a fülke, de egész úton nem beszéltem senkivel, kivéve egy barna hajú fiúval, akiről kiderült az, hogy Dylannek hívják, és hogy elképesztően jól néz ki. A gondolatait próbáltam olvasgatni, de annyira homályos volt az egész, hogy nem tudtam kivenni semmi érthetőt belőle. Mesélt a törvényről, amit behoztak a varázsvilágban, miszerint nem házasodhat senki azzal, akivel akar, és, hogy majd megtudjuk, hogy kivel kell majd leéljük az életünket. Mesélt arról, hogy négy ház van a Roxfortban; a griffendél, a hugrabug, a hollóhát, és a mardekár, de az utóbbiből került ki a legtöbb sötét varázsló, és, hogy első ránézésre, ő engem a griffendélbe helyezne el.
Amikor megérkeztünk a Roxfortba, csónakokkal mentünk el a nagy kastélyhoz, ami mostantól a második otthonom lesz, majd bementünk a nagyteremnek nevezett helyiségbe, ahol sor került a beosztási ceremóniára, és én voltam a legutolsó, akit az a piszkos, rongyos Teszlek Süveg nevű kalap a fejére került, mert előre az elsősöket választották be. A süveg kikiáltotta, hogy a Griffendélbe kerültem, elméletileg a bátorságom miatt, bár ezt néha megcáfolnám.
Időközben, nem sok minden történt. Még mindig nem illeszkedtem be teljesen az iskolai környezetbe, de majd remélem, hogy sikerülni fog, és eddig még barátkoznom nem igazán sikerült, kivéve egy griffendéles lánnyal, akivel már első perctől megtaláltuk a közös hangot és éjjeleken keresztül beszélgettünk. Az is kiderült, hogy az én törvény szerinti ’jövendőbelim’ igazából Dylan lesz, akivel a vonaton beszéltem és az is, hogy nagyon kedves de néha kissé furcsán viselkedik és nem mondja el, hogy mi a gond.
Az életem, nagyjából összefoglalva ennyi lenne. Talán még tudnék mesélni, de abba belealudna minden normális ember.