Lili&Daphne

Hosszas forgolodást követően, óvatosan bújtam ki az ágyból. Tekintetem rögtön körbefutott a szobán. Majd fújtam egy nagyot, megúsztam, bár furcsa, hogy senki se keltett fel. Ilyenkor már rég a nyakamon lógnak, mert én alszom a legtovább. Ennek ellenére vidáman másztam ki az ágyból és feköltöztem. Teljes farmer öltözetben, övemre erősített pálcámmal, sétálok le az emeletről. Ma nem szándékozok semmi megterhelőt csinálni, tegnap így is egy könyvben aludtam el. Szép kimért léptekkel haladok az udvaron, nem tudom merre menjek, de lassan eljutok a szökőkúthoz. Nagy unalmamban úgy döntök, hogy kicsit itt maradok. Fogom magam és neki dőlök a kút peremének és még a szemem is lehunyom, hallgatom ahogy a szél suhog a fülembe, s zenét zeng a vízzel.

Annak ellenére, hogy vasárnap lévén még jó ideig szunyókálhattam volna, már korán reggel a Nagyterem szélső asztalánál gubbasztottam, egyik kezemben egy bögre tejeskávéval – mint mindig - , másik kezemben egy könyvvel, amiben annyira elmélyültem, hogy a tányért vajaztam meg a pirítós helyett. Kevesen tudják rólam, hogy imádok olvasni, de csak nagy ritkán találok az ízlésemnek megfelelő művet. A legtöbb könyv története sablon sztori vagy egy igénytelen firka az egész, az ilyenekre pedig nem vagyok kíváncsi. Így nem meglepő, hogy igazán ritkán látni a kezemben könyvet. A reggelit befejezve, úgy gondoltam, maradok, és megvárom a többieket, akik úgy fél óra múlva jönnek le, de elképzelésemen kénytelen voltam változtatni, amikor két hangosan vihorászó Griffendéles csitri érkezett, akiktől lehetetlenség volt akár egy szót is felfogni a történetből. A könyvet a lehető leghangosabban csaptam be, felálltam, majd egy lenéző pillantást vetve rájuk kiléptem a Nagyteremből. A bejárati csarnokot átszelve indultam el az udvar felé. Egyik kedvenc helyemhez, a szökőkúthoz tartottam. Ahogy kiléptem a szabad levegőre, lágy szellő kapott a hajamba és kellemesen meleg napsugarak simogatták arcomat, ami ebben az országrészben, ilyenkor meglehetősen furcsának mondható. Közelebb érve észrevettem, hogy valaki már megelőzött: egy lány ült a szökőkút peremének támaszkodva.
- Szia – köszöntem neki bizonytalanul, mivel szemei csukva voltak, és első ránézésre úgy tűnt, hogy alszik, ami persze elég furcsa lenne, hacsak nem egy Hugrabugossal vagy Griffendélessel hozott össze megint a sors. Azoktól bármi kitelik.
Nem kérdeztem meg, hogy leülhetek e, egyszerűen letelepedtem mellé, hátamat a hideg kőnek támasztva. Kinyitottam a könyvet, de valahogy már nem éreztem kedvet az olvasáshoz, így inkább becsuktam és a tájat kezdtem figyelni és vártam, hogy a lány felfogja jelenlétemet.